Tegnapelőtt szedték le a lábamról a gipszet. Épp ideje levonni a konzekvenciákat. Egyúttal összefoglalom az elmúlt 7-8 hét számomra részben új információit és saját tapasztalataimat.

Először is nincs kis csonttörés, csak törés van. Örülj, ha nem „nagy” és nem többszörös, vagy nem túl komplikált. Alapból 6 hét gipszre, és ugyanannyi rehabilitációs időre számíts. Ne felejtsd, hogy a gipsz leszedése előtt elvileg szükséges még egy kontroll röntgen. (Magyarul lehet kísérletezni otthon a gipsz házilagos lebarkácsolásával a „kihordási” idő után, de ez nem kifejezetten ajánlott. És nem pusztán a család nyelvi továbbképzésének ellenjavalata miatt.) Ha műtét is volt: a sebgyógyulás 2 hét, „vasak”, fémhurkok kiszedése 6-12 hónap múlva. Vagy marad, és esetleg akadályoz a teljes mozgáshatárok kihasználásában. Azon sem kell meglepődni, ha gipsz után valamilyen más, „fel-lecsatolható” rögzítő eszköz használatát írják elő az orvosok. Az inaktivitás miatt preventív céllal (trombózis megelőzése) vérhígítók használatát is előírhatják, idősebbeknél szinte biztosan. Többnyire injekció formájában. Nem kellemes, de félni sem kell tőle.

A bokatörés a gyakori traumák közé tartozik. A boka korlátozott mozgásterjedelme ellenére az egyik legbonyolultabb összetett ízület. Többnyire a leggyengébb elem, a szárkapocs csont reccsen el a külső bokánál. Szerencsés esetben nem teljesen, de elmozdulásra még így is hajlamos. Többnyire műtéti a helyreállítása. Ennek jobb a teljes felépülési esélye a konzervatív (helyreteszik, „beállítják” és gipszelik) kezelésnél. Viszont a műtét fém behelyezéssel és varratokkal jár. Meg valamikor később újabb kis műtét a „vas” eltávolítása. A konzervatív kezelést inkább időseknél (műtéti kockázat kiiktatása), illetve gyulladásos jellegű szövődmények, kombinált csúnya zúzódások esetén alkalmazzák. (Meg persze „egyszerűbb” elmozdulás nélküli töréseknél.) Mindkét esetben pár nap kórházi tartózkodásra számítani kell. Az elején kb. 1 hétig „nyitott” fekvőgipsz a jellemző. Ha már nem nagyon dagad a boka és a láb (műtét esetén megfelelő a sebgyógyulás), következik a körgipsz. Ez lehet az ingyenes hagyományos, vagy saját zsebedre a műanyag „gipsz” (igazából műgyantával átitatott üvegszál). Utóbbi könnyebb egy kicsit és egész jól szellőzik. Így kánikula kivételével jó eséllyel megúszhatók a gipsz alatti viszketések és vakaródzási kísérletek. Az izmok is jobban tudnak mozogni, csökkenhet a levétel utáni rehabilitáció ideje. Az első felrakott példány egyúttal "járógipsz" lesz a későbbiekben, ha minden jól megy.  Fentiek miatt napjainkban a hajléktalanok kivételével szinte mindenki műanyag gipszet kér. Legyen nálad pénz, helyben kell fizetni. Legalább dupláját, mint amennyiért beszerezhető az alapanyag. Jelenleg 13e Ft környékét kóstálja egy lábgipsz. Az egészségügy a legjobb biznisz.

A rögzítés időtartama lábnál többnyire 6 hét. Kéznél néha kevesebb egy kicsit. Ennyi idő alatt elvileg lezajlik a biológiai gyógyulás, összeforrnak a csontok. De bármilyen komplikáció, nem kellő csontosodás, meg idősebbek esetén ez 1-2 héttel nőhet. Az első körgipsz nem járógipsz! Vizet nem kaphat – bár a műanyag önmagában bírja -, főleg nem a gipsz alatti terület. Lakáson belüli „egylábas” közlekedéshez meg kell tanulni két mankóval járni. Ennek több technikája lehet, de ne akarj egyből „száguldozni”. Ügyelj a vízfoltokra! Kicsit később kizárólag egyensúlyi okokból, kifejezett terhelés nélkül a sérült láb is letehető – ez már saját tapasztalat, orvosok érthető okokból nem javasolják. Szintén nem szokták jelezni bármely gipsznek egy áldásos mellékhatását: alvás közben kiválóan összekaristolható a másik lábad. Ezért hordj zoknit a jó lábadon éjjel is, és mindenképpen használj pizsamát, akár valahogy rögzítve a szárát a gipszen. Van egy további többnyire nem kommunikált örömforrás: nem feltétlenül nyeri meg tetszésedet a saját nemesítésű lábgomba tenyészeted alakulása. Vigyázz, ne dörzsöld! Nyugodtan „kezeld” valamilyen lehetőleg fújható vagy azzá tett jódszármazékkal (Braunol, Betadine). Bár ezeknek nem ez a fő felhasználási területe, de fungicid, gombaölő hatásuk is van, meg szépen „leszárítják” az adott területet. Ha ilyen gondod van, ne spórolj a direkt gombaölő krémekkel sem.

A mankózás sík terepen könnyen tanulható, nehezebb ügy a lépcsőzés. Lefelé konkrétan életveszély. Az elején legyen segítőd, aki végszükség esetén elkap vagy legalább megtámaszt. Alapszabály: felfelé a jó lábbal, lefelé a mankókkal és a rossz lábbal indulj. Vannak még a guruló „holdjárók”, a Déditől kölcsönkérheted, de ez elsősorban gördeszkázóknak ajánlott. Kertben talán mégis jobb a mankónál, meg rá lehet ülni a magaságynál, ha kertészkedni akarsz.

Járógipsz: vagy van/lesz, vagy nem. Elvileg néhány hét után átminősíthetik a „fekvőgipszedet”. Ilyenkor szintén elvileg kapsz rá egy sarkot meg némi erősítést. Esetleg egy műanyag/gumi tutyit. Vagy barkácsolsz egyet magadnak otthon meglévő anyagból, szivacsos strandpapucsokból, szandálokból. Tépőzáras kötegelőkkel csodát lehet művelni. Ha sarok elemmel bővítik a gipszedet az jó, mert a szintkülönbség miatt a derekad / gerinced meg a csípőd és térded is kaphat némi terheléses továbbképzést. Nem biztos, hogy annyira jól fog esni.

Az egész gipszes időszakodban fontos a sérült láb felpolcolása. Ha kórházban vagy az elején kapsz egy „szánkót”. Vagy valami komolyabb berendezést súlyosabb esetben. Marha jól lehet vele aludni, de ott úgyis borul a megszokott időrendet, még egyágyas szobában is. Otthon meg mindenféle párnaépítmények lehetnek a hálótársaid pár hétig. A lényeg, hogy ne lógasd napközben sem a lábadat, mert bedagadhat. Mindenhol találd meg a kényelmes felpolcolási lehetőséget. Az éjszakai párnák meg egy idő után elhagyhatók.

Nagyon várod már a gipsz levételét, többek közt szeretnél végre egy jót fürdeni. Lesz még egy röntgen. Aztán remélhetőleg megszabadítanak a túlsúlyodtól (és valószínűen még egy fáslit is kapsz ideiglenesen). Nem túl bizalomgerjesztők ezek a gyorsdarabolóra hajazó gipszvágó kütyük, de nyugi, nem először használja a kezelője. Viszont a gipsz alatti bőröd tekintetében túl sok szépségre ne számíts. Pikkelyes, mit egy vedlő kígyó, mindenhol felszíni elhalt, lógó bőrdarabkák. A színárnyalatai sem fogják elnyerni kifejezett tetszésedet. Ha mégse, akkor örülj, te vagy a kivétel. Ne birizgáld, kenegesd mindenféle testápolóval meg kenőccsel, napokon belül jelentős lesz a javulás. Áztatni és dörzsölni tilos! Maximum egy gyors zuhany fér bele.

Ennél fontosabb a lábad működése. Egyrészt még dagadhat egy kicsit egy ideig. Jobb, ha újból felpolcolod nyugalomban, meg a kapott fáslit is érdemes használni még pár napig. Ne legyen túl szoros! Másrészt bizony macerás, fájhat is egy kicsit, de leginkább valamilyen szinten beszűkült az érintett ízület(ek) mozgása. Rajtad is múlik, hogy milyen gyorsan állsz talpra. Használni kell, fokozódó terheléssel. Azért az első napokban olyan túlzottan ne vigéckedj. Ne akarj rögtön egylábas ugróiskolát végezni, nem fog menni. Ha van gyógytorna, légy együttműködő a szakemberrel. A gyakorlatok nem bonyolultak, otthon is végezd, mindig el kell menni a fájdalomhatárig. De nem tovább, neked kell érezni, mi az ami még belefér. Könnyen lehet, hogy felírnak valami segédeszközt (bokafix) is. Szerezd be azonnal gyógyászati segédeszköz szaküzletből. (Egyúttal vehetsz barkácsolási célokra egy tekercs műanyag gipszet is, ha szoktál berhelni...) Rém fontos a megfelelő méret. Körméretek kellenek (szabó centiméter), nem az, hogy hányas a lábad. Elvileg még a jobb-bal oldaliság is szempont. Az OEP szempontjából mindenképpen (1 év a kihordási idő). Olyan nagyon nem kell meglepődni, ha elsőre nem teljesen kielégítő a gyári vagy eladói információ, esetleg utóbbi kicsit tanácstalan. Ha felírták, a gipsz utáni időszak elején feltétlenül használd, főleg lakáson kívüli csámborgások idején. Ne szoríts túl, ügyelj a lábad keringésére. Orvossal egyeztetve fokozatosan lehet elhagyni, hogy erősödjön a sérült terület. Első hegymászó túrádnál újból elővehető, ha biztosra akarsz menni. Nekem még csak 2 napos tapasztalatom van vele (RB-40 Bokaízület rögzítő ortézis), nagyon jól stabilizál, ne fordítva vedd fel, ha dagad a lábfejed vedd le. Vagy ne vedd le, csak lazíts rajta egy kicsit. Ki kell tapasztalni.

A vérhígító injekciókat idősebbeknél szinte biztosan felírják. Tanuld meg használatát és ne feledkezz el a bőrfelület fertőtlenítéséről. Egyik nap egyik oldalra, következő nap a másikra add be (hasba). A gipsz levétele után is kell még egy ideig használni. Részemről néha egyet-egyet elsumákoltam, amikor lilulni kezdett az előző szúrik helye. Meg néhány adagot „légteleníteni” kellett a trehány gyártás miatt. De ha pl. fogászati beavatkozásra van szükséged, átmenetileg fel kell függeszteni. Ez ügyben konzultálj az orvosokkal.

Gyógyulást segítő tabletták: rengeteg csontképződést támogató készítmény van forgalomban. Nincs rájuk feltétlenül szükség, de ártani nem ártanak, ha a veséd és májad rendben van. Ne halmozd ezeket, azt kell kiválasztani, amelyik szimpatikus. Nem feltétlenül jobb a drágább, vagy pláne a pofátlanság kategóriájú. Én CalciTriot használtam. Lassan le is állok vele szervezetkímélési okokból.

Meglepődtem, hogy milyen hosszú lett a poszt. Le is hagyom róla a konkrét „motoros” esetemet. Egy második részben visszatérek rá rövidesen. Itt. Meg a vlogomon is körülnézhetsz.

Update 2020.06.02.

Hát ez bizony dagad változatlanul. Több, mint egy hónappal ezelőtt vettem is kompressziós harisnyát, az sokat segít. Amúgy szinte mindenre tudom már használni probléma mentesen. Színe is megközelítette a másik lábamét. A bokafixet csak kifejezetten nagy vagy hosszú terhelés esetén használom, amúgy a dagadást is megfogja ez is. Meg szedem a vénás-nyirokkeringés támogató gyógyszert. Előbb Detralexet, most Dimotecet. Ha elhagyom, sokkal jobban dagad. Az amúgy sem tökéletes lábfej-lábszár keringésem túl sokat kapott a sérüléssel meg a gipsszel. Kb. délig kibírja, utána nem, csak ha sokat mozgok vele. Hát ez van, de szerintem még mindig jobban jártam, mintha vasat tettek volna bele. 

Ott tartottam, hogy megszülettek első unokáink és nyugdíjasok lettünk. Majd most mindenre lesz idő. Persze. Ahogy az helyenként a közvélekedésben szerepel. Hát mi úgy érezzük, hogy semmire sincs elég időnk. Az idő amúgy is mintha egyre gyorsabban rohanna. Szinte ijesztő, hogy megint elment egy hét, egy hónap, egy év, jesszusom az már 10 éve történt…

Alapjában nyugdíjas éveink a tőlünk megszokott aktivitással telnek. A munkahelyi kötöttségek megszűnése korántsem párosult semmittevéssel. Eleve volt közel másfél év „időmilliomossá” válásunk között, a Mama ennyivel előzött meg engem. De legalább kedvére „unokázhatott”, és ápolgatta édesanyját. Meg jókat kirándultunk, és sokat voltunk Balatonon.

Kezdjük anyósommal (majd utána visszatérek az időrendhez). Első sztrókjából (2012) egész jól felépült, képessé vált ellátni magát. De a teleket már nálunk töltötte, ahogy részben korábban is. És elmaradt egy csípő műtét, amire igencsak szüksége lett volna. Aztán 3 év múlva jött egy újabb sztrók. Ebből is felépült, de innentől nem szívesen hagytuk teljesen magára. Persze nagyon kötődött a saját otthonához, de egyre inkább felügyeletre szorult, valamint egyre nehezebben mozgott. Egyre többet volt velünk, és lassan két éve nem sikerült haza vinni, már nem bírna ki 330 km autózást. (Tavaly kétszer sikerült fele ekkora útra autóba imádkozni, azt is nehezen viselte.) Szóval anyósom hozzánk költözött. A Mama meg pátyolgatja, amibe lehetőségük szerint a 2 húga is besegít. Ezzel együtt bármilyen közös programunk külön logisztikai előkészítést igényel – meg valamelyik sógornőm hozzánk települését. A családi programok viszont sokszor nálunk kulminálódnak a Dédi miatt. A karácsony - húsvét a 9 dédunokával felér egy komplett óvódával!

Ahogy előző sorok sugallják, annak rendje s módja szerint megérkezett harmadik és negyedik unokánk. Előbb Mór, majd egy év múlva Lili. Így mindkét gyerekünknél egy fiú, egy lány képviseli a legújabb generációt. El is indítottuk útjára egy új kezdeményezésünket, a nyári balatoni unokás hetet. Sárával és pár nappal kezdtük. Kicsit talán korai volt, nem volt még 4 éves sem, de némi esti pityergéstől eltekintve simán ment. Egy év múlva már csatlakozott hozzá Bende, majd 4 éves korára Mór. A Mama ezt nagyon érzi, külön szabályrendszer, meg felelősök vannak. Jó, néha nekem is oda kell mordulnom valami miatt, de aranyosak a kölykök. Idén még nem, de jövőre remélhetően a kis Lili is csatlakozik hozzájuk. Reméljük, hogy hagyományt teremtettünk és még nagyon sokszor meg tudjuk ismételni ezeket a felejthetetlen együttléteket.

Hat éve vagyok nyugdíjban, ezen idő alatt 2 nyaramat is sikerült részben hazavágnom. Egyrészt utolsó aktív éveimet is beárnyékoló lágyéksérveim lerendezése halaszthatatlanná vált. A műtét július végén volt, sikerült, de az a nyár ezen túl semmit sem ért. A másik a tavalyi, ahol a fogaim berobbanása és egy régi izomszakadásom részleges kiújulása aranyozta be napjaimat augusztustól. Jelenlegi lábtörésemet jobban időzítettem, csak a Petivel és Sárával közös sízés bánta. Majd bepótoljuk!

Mind ezek mellett mivel teltek eddigi nyugdíjas éveink? Á, semmiségek voltak. Kis projektek. Mint pl. házfelújítás. Megfejelve a balatoni felújításokkal, korrekciókkal, hiszen az is már húsz éves. A Volvo lecserélésével egy kombi Hyundai i30-ra. Meg újabban motorozással, két moci vásárlásával. Na, nem egyet a Mamának, hanem nekem egy a városba, egy országútra. Meg hogy legyen mivel eltörni a lábamat téli erdei motorozás álcája alatt.

Szóval első nagy nekifutásunk nyugdíjazásom után az utcafronti fakerítés volt. Kezdett borzalmasan kinézni, már az előző években voltak hamvába dőlt szépítési nekifutásaink. Végül totál visszabontottuk és lecsiszoltuk a szomszédok legnagyobb örömére. A leginkább kifacsarodott elemeket cseréltük. Egyúttal búcsút intettünk a falazúrnak a „Sadolin Superdec” svédvörös fafesték kedvéért. Majdnem olyan színű, mint az eredeti lazúr. Csak a faerezet nem látszik. Nagyon bevált, igazán időtállónak tűnik, szükség esetén könnyen javítható.

A házunkon lévő rengeteg faburkolat, különösen a napsütötte déli oldal hasonlóan pudvás állapotba került. A következő évben tavasz végétől ezzel szórakoztunk hetekig, többnyire 4-8 m magasságban. Ki is kötöttük magunkat és a létrát időnként. Még így is észnél kellett lenni.

A belső festéseket se lehetett sokáig halogatni, de végül csak szobafestőnek képeztük ki magunkat, a mázolást máig halogatjuk. Több etapban futottunk neki, elsőként a dolgozó szobám került sorra a parafa padló teljes felújításával, némi parafa falburkolattal bővítve. Sorra jöttek a többi helyiségek. Mára már csak a nappali, meg a kevésbé használt egyik emeleti szoba maradt. Kerülgetjük, mint macska a forró kását – túl nagyot kéne pakolni. A emeleti szobáknál belső szigetelés, meg nálunk parafa parapet burkolás fűszerezte a munkálatokat. Balatonon is újra lett javítva és festve minden fal, a faszerkezetekkel egyetemben. Némi tető javítás/festés és kanadai zsindelyes bővítés, budi felújítás, kis kerti tó telepítés, villanypásztor felújítás és vasoszlopozás, házi vízmű generál stb. Érden bő két éve oldal elemeiben mobil üvegház az egyik új és sikerült dobásunk, amelynek építését az legoptimálisabb október – november hónapra halasztottam értelemszerűen. Tavaly 3 magaságy és tófoltozgatás volt napirenden. Idén elkerülhetetlen lesz a kerti tó felújítása, 16 éves, egyre gázabb.

Fentiek miatt az elmúlt 6 évben - a májusi Gitanás hajózásoktól eltekintve – csak két komolyabb utazásunk volt. Mindkettő szuper volt. Még 2016 nyarán volt egy jól sikerült kempingelős utunk Csehország – Szász Svájc bejárásával. A nagy durranás egy év múlva Madeira volt P. Jenőékkel. Ide feltétlenül el kell menni mindenkinek 10-15 napra!

Az legutóbbi két évünket – főleg nekem - a motorozás, blog és vlog indítás/kezelés határozta meg. Nagyon szeretem a Piaggiot és a combosabb Hondát egyaránt. Ezzel el is értünk napjainkig. Sok minden kimaradt, mostanában pl. nyelvügyileg keményen Duolingozok. De a „curriculum” restanciámat a blogon ezzel a poszttal nagyjából lerendeztem. Természetesen lesznek még visszatekintések, amelyek ebbe az ötrészes keretbe tartoznak. Azok azonban önállóan is megállják majd a helyüket.

Befejezésül: kevesebb marhaságot csináljatok életetekben, mint én! A végeredményt tekintve azonban ne adjátok alább! Leginkább pedig élvezzétek az életet, és legyetek lealább olyan szerencsések, mint én.

Érd, 2020.03.03.

PS: volt egy kis vitám a Mamával, hogy a leírtak miért kerülnek ki a blogra, egyeltalán odavalók-e? Részemről változatlanul úgy gondolom, hogy jelenleg ez egy jó archiválási mód. Ami a rokonság részére könnyen hozzáférhető, ha éppen arra vágynak. Más meg úgyse fogja olyan nagyon olvasgatni. Ha mégis, nincs itt semmi titok, és olyan nagyon nincsenek a dolgok nevesítve. Ráadásul bármikor korlátozható a posztok hozzáférhetősége.

Remélem megérem még akkora digitalizált posztanyag felhalmozódását, hogy családi használatra nevekkel, évszámokkal, fényképekkel (esetleg videókkal) kiegészített könyv, vagy a jövőbeli informatikának megfelelő, ma még nem ismert összegző – archiválási eljárásba lehet integrálni az itt leírtakat. Nem mintha olyan gyakran nézegetném pl. a szüleimtől rám maradt régi fotóalbumokat. De az unokák nagyon is nézegetik alkalomadtán a régebbi képeket. (Én meg rájöttem, hogy milyen keveset tudok őseimről.) Ezért megpróbálom kicsit rendezni és összegezni életünk eseményeit. Már csak magunk miatt is, hiszen kezdjük keverni és felejteni a történéseket meg az évszámokat. Másfél évvel valami hasonló okok miatt indítottam előbb a blogomat, majd a vlogomat. Eredetileg a sokezer képünk között akartam valamilyen áttekinthető rendet vágni. Nem célom a nézettség mindenáron való növelése, eszembe sincs egy öregedő influencer szerepének eljátszása. Örömmel csinálom, elégedettséggel tölt el.

Érd, 2020.03.06.

Mikor szokta megadni magát egy autó indítóakku? Két eset lehetséges. 1. A Mama vásárolni indulna, ha indulna az autója. 2. A Mama jönne haza a bevásárlásból, ha indulna az autója. Miután ez két hónapon belül kétszer előfordult, a tettek mezejére léptem. Mentem volna a Mamáért talpig gipszben a másik kocsinkkal, de közben a Mama nagyon kreatívan betolatta 2 sráccal az autóját, és megérkezett amikor már éppen álltam ki.

Az ADAC statisztikája - és emlékeim - szerint a legtöbb "meghibásodást" az akkuk okozzák a németeknél.

A Mamának egy 20 éves Suzuki Swiftje van. Rövid utak, sok indítás, kicsi akku. Szóval elsőre gyorsan töltőre tettem a masinát, két hónappal ezelőtt ez már bevált. Estére pár óra alatt 100%. Reggel ránézek, már csak 20%. Nem tartja, ez kuka. Azért belenézek a "szervizkönyvbe". Hoppá, 2011. január 4. Több mint 9 év, egy Auchan matricázott legolcsóbb akkuval! Még 10e pénz sem volt az ára.

Na nézzük a guglit. Persze az árukereső rám akarja sózni a mindenféle akkuk Ferrariját. Nem hagyom magam e rendkívül komplikált High Tech termék kapcsán, nem veszek ólmot aranyáron.  Persze én a neten óvatos vagyok, többszörösen is. Épp tegnap csináltam egy pár perces tesztet, ami szerint "tudatos" vásárló vagyok. Így pl. mindig vetek egy pillantást a véleményekre. Az eleje általában nem érdekel különösebben, a vége annál inkább. Sajnos ott tartunk, hogy baromira szűrni kell az infót. A kezdő digitális nomádok egyik lehetséges munkája a "vélemények" írása, még egészen nagy cégeknél is előfordul. Ezek persze pozitívak. A legrosszabbaknál ellenkező a gond sok esetben. Vagy ostoba a véleményíró, vagy rossz beállítások, vagy egyéb műszaki gond a bukta igazi oka. Többnyire. Ha mégse, akkor ott a garancia meg a 14 napos elállási jog. Tapasztalatom szerint a hármas-négyes értékelések az igazán relevánsak.

Na vissza a kereséshez. Szállítással együtt nincs 15e alatt. A legolcsóbb jászberényire van igen negatív értékelés is. Mondjuk részemről arra tippelek, hogy a töltésével is gond volt a srácnak. Viszont pár száz forinttal drágábban van egy utolsó darab akciós ABS, mintha a Hyundaiban is ez a típus lenne már ötödik éve. Kosárba vele, 2 napon belül itt volt.

Maga a szerelés? Hát az ugyanolyan komplikált, mint a technika maga. Vidd inkább szakszervizbe. Jó, van néhány típus (pl. Ford S-Max), ahol tényleg le kell bontani a fél autót egy akkucseréhez. Amúgy meg ott a hosszú, apró betűs beüzemelési útmutató. Még az is megszabott, hogy milyen sorrendben bizgeráld az akkusarukat. Mondjuk tök mindegy, csak ne zárd rövidre. Még egy ilyen kicsi akku is csúnya dolgokat tud művelni rövidre záráskor. Ezért védett piros műanyag sipkával a pozitív (+) sarok. Éppen ezért jobb és biztonságosabb, ha a (fekete) testtel (-) kezded meg fejezed be az akkus műveleteidet.

A kis Suzunál ehhez 4 db M10 anyát kell meglazítani. Némi pucolgatás, és mehet vissza az új. Mondjuk előtte lehet gyakoroltatni anyucit a motorháztető nyitásával, ha te éppen 2 mankóval közlekedsz egyéb okokból kifolyólag. (Nem fog elsőre sikerülni. A nyitó kallantyú megtalálása, a motorháztető felemelése, és a kitámasztás egyaránt problémás lehet. Mondjuk ne legyünk telhetetlenek, ez akár a Suzu dicsérete is lehet.) Maga a művelet anyuci okításával, bicegéssel és a 10-es kulcs megtalálásával együtt kb. 10 perc. Talán. Nincs is kép vagy time-lapse videó róla. Akkor nem kellett volna bő egy órát rászánni erre a posztra. Ja, közben a Mama elment vásárolni. A masina pöccre indult. Természetesen.

PS (pár nappal később): őszintén szólva nekem (is) kicsit gyanús ez a 9 évet meghaladó akku üzem. Mindig fel szoktam jegyezni masináimon a beavatkozások, cserék időpontját km állás szerint a szervizkönyvben. Régebben az akksik nálam 3-4 évet bírtak ki. A modernebb "gondozásmentes", zárt technológia szerint készültek pedig 4-5 évet. Teljességgel nem tudom kizárni, hogy egy akkucsere nem került bejegyzésre a Suzukinál. Nem túl valószínű, de kizárni se tudom. Aminek nincs érdemi jelentősége. Ha jó a töltésed és egy pár éves akku "dadogni" kezd, akkor az csere érett. Felesleges a legdrágábbat venni, az olcsóbbak is  tökéletesek és hosszú évekig bírják..

Szóval eladtuk Remetekertvárost. (Akikkel építettük, P. Jánosék már évekkel korábban léptek. Az új ikerszomszédokkal, Majával és Teoval is jól kijöttünk – de ők azért egy fél korosztállyal idősebbek voltak. A költözésünkben ők nem játszottak szerepet – bár azért volt egy kopogós facipő a képben, meg egy sokat fosó farkaskutya.) Rövid idő alatt mintegy 100 eladó házat néztünk meg az agglomerációban, végül visszatértünk a legelsőhöz Érd-Parkvárosban, rálátással az akkor még működő légvédelmi bázisra, a szintén működő lőtér közelében. Bár lakták, de igazából inkább csak félkész volt. Egy hatalmas telken lévő, 14 nagy fenyővel fűszerezett, friss építésű ház. Se vakolat, se teraszok, se korlátok, se normális kerítés meg burkolások és lépcső, a sok és amúgy szép faszerkezet kezeletlen, stb. A gépészet ment, de némi gányolás is előfordult. Az előző házunk árának feléért (49%) vettük meg. Úgy gondoltuk, hogy 5-8 évig lakunk majd itt, amíg a gyerekek ki nem repülnek. De annyira megszerettük, hogy két évtizeden is túl, a mai napig itt lakunk.

Szeptember volt. Édesanyám lakásába költöztünk, a garázsát tetőig zsúfoltuk a cuccainkkal. Ő meg kibivakolt a dunafüredi nyaralójába. Télre késznek kellett lennie, Édesanyám nem maradhatott hideg időben tartósan a nyaralóban. Az első hetek elmentek a közlekedési lehetőségek feltérképezésével, és az épület befejezésének SOS megoldásával. Az egyértelmű volt, hogy ez 2 autós környék. Az építkezést pedig nagyban csináltuk, külön busszal jöttek a melósok. Necces volt, de Mikulás környékén költözhettünk. A vételár közel felét ráköltöttük még, de szuper lett. Közben Édesanyám közölte, hogy részéről befejezte az autóvezetést. Mondjuk ön és közveszélyes volt a volánnál, bár megúszta baleset nélkül. A vége az lett, hogy Édesapám öreg Polski 126-osa nálunk landolt.

Szeptember volt. Nekünk a munkahelyünk, és Petinek az egyetem nem volt messzebb – de hamar kiderült, hogy a tömegközlekedés Édesanyám lakásából kicsit macerás. Jobb megoldást kezdetben nem találtunk, én próbáltam lehetőség szerint legalább délutánonként összeszedni a család egy részét. Karcsi pedig a III. gimit kezdte, nagyon messze volt a Rózsadomb teteje. Vele lett legjobban kiszúrva. Mert végül nem akart átjönni az érdi gimibe. Ezt a jótettünket még meg is koronáztuk egyik magasugró versenyén. Adtunk neki egy kis üveg ásványvizet, és elmentünk megnézni a versenyét. Amikor először és jól meghúzta, kintről azt hittünk, hogy félrenyelt. Sugárban ki minden. Szabolcsi büdös pálinka volt az üvegben. Képzelhetitek milyen pofát vágtak a gyerek mellett a versenybírók is...

Életünkben először fordult elő, hogy a józan ész határain belül nincs anyagi nehézség elképzeléseink megvalósítása előtt. Terveink szerint 4 részre oszlott volna a rendelkezésünkre álló keret. Az első, az előző házon lévő bankkölcsön felszámolása már az eladás során megvalósult. Az új házra már nem vettünk fel banki kölcsönt, csak a munkahelyi támogatási lehetőségekkel éltünk. A legnagyobb tétel az új ház vétele és rendbe hozatala volt értelemszerűen. Ennek döntő többségét még az ősz folyamán roham munkában szintén lerendeztük. Csak az erkélyek és teraszok maradtak tavaszra. A burkolásokat még csináltattuk, a többit saját kezűleg, anyagárban valósítottuk meg. A harmadik rész Balatonra volt szánva, ahol az építési engedélyünk érvényességének közelgő lejárata miatt eleve építés kezdési kényszerben voltunk. Végül eredeti kalkulációnk szerint egy autócserének is bele kellett volna férni a keretbe. A gyakorlatban azonban ez már nem fért bele.

Mikuláskor sikerült beköltöznünk. Kicsit esett a hó, de nem volt vészes és hamar belaktuk kényelmes otthonunkat. A közlekedés is jobb volt egy fokkal, mint Édesanyám lakásától. Uralkodó közlekedési renddé az vált, hogy az egyik kocsi – jellemzően a kis Polski, később a sárga Suzuki – deponálva lett a Bem téren a buszmegállónál, és összeszedtük egymást. Egyszerűsítette a dolgot a rövidesen kezdődő mobilkorszak, meg a két srác „amint lehet azonnal” jogsija. Mondjuk össze is törték komolyabban vagy kétszer a kis Polskit, bár nem ők voltak a hibásak. A bűnbak egy borjúnyi kóbor kutya, meg egy szabálytalanul és figyelmetlenül kanyarodó autó volt, szerencsére érdemi sérülés nem történt. Talán még a kutya is megúszta nagyjából.

A dolgok mentek a maguk rendjén, Karesz is leérettségizett, meg végül csak kicseréltük az autót is. Karesz dolgai érdekesen alakultak, mert az utolsó pillanatban egy elszúrt matek dolgozata következtében szüleit követve a TF mellett döntött továbbtanulásként. Igen ám, de még életében nem nagyon látott érdemben tornaszert. Legalább is a felvételi követelményeknek elegendően. (Lelkes lektorom, Mama felkapta a vizet az eredeti megfogalmazásomon, így finomítottam rajta.) Nosza rohanok át az Alma Materbe az illetékes tanszékre, gyorsan beszúrtuk egy felkészítő csoportba. Kedves kollégám, M. Miki egy idő múlva, amikor összefutottunk somolyogva kérdezi, hogy nem vagyok kíváncsi a fiamra? Dehogy nem. Csodát műveltek a kölyökkel. Köpni-nyelni nem tudtam, csak tátott szájjal meresztettem a szemeimet, amikor megláttam a langaléta, közel 2 méteres gyereket a szereken. Így simán TF-es lett Ő is.

Autó: egy kereskedés sarkában porosodva, meglehetősen lelakottan akadtam rá addigi legjobb autómra. Ma is szeretettel gondolok vissza e hűséges társra, nagyon a szívemhez nőtt. Mit gondoltok mi volt az? Hát egy Suzuki Swift Sedan 1.6 GX. Egy Suzuki? Csókolom, ennek közel 100 lóereje volt 840 kg önsúlyhoz, 200 körüli végsebességgel! Akár hiszed, akár nem, pl. Keszthely – Érd-Parkváros (éjjel M7) 70 perc egy alkalommal. (Meg ne próbáld, még sokkal jobb és modernebb géppel se!)

Mindeközben egyfajta korai szakmai kapuzárási pánikként különféle munkahelyi komplikációkba keveredtem. Ezek egy része sikeres volt (habilitáció, Széchenyi Ösztöndíj), más része utólag részleges elbaltázásnak tekinthető. A gyerekek viszont tették dolgukat. Karesz egy szemesztert az USA-ban teljesített, Peti pedig lediplomázott. Apja példáját követve bent maradt az egyetemen. Saját költségén – nem engedett segíteni – szerzett egy Közgáz diplomát is, majd megcsinálta a PhD fokozatát. Nemsokára ott is hagyta az egyetemet, anyagi okok miatt. (Ma is visszajár a tanszékre az éves bulikra.) Eközben természetesen Karesz is megszerezte a diplomáját.

Amúgy az építkezéseinket követően megint kevésnek bizonyult a családi kassza. Nem sok hiányzott, de hiányzott. Így mindkét gyereket rávettem diákhitel felvételére. Egy része náluk maradt, de a nagyját bedobták a családi költségvetésbe. Ettől csak a Széchenyi Ösztöndíj folyósítását követően tértünk el, innentől náluk maradhatott a pénzük. Aztán amikor már dolgoztak, bizony nagyon zavarta őket a fizetésükből levont törlesztőrészlet. Így rövid úton annuláltuk a diákhiteleket, amit korábban, a kezdeteknél meg is ígértünk nekik.

Külön poszt lesz majd, de röviden a balatoni birtokról néhány szó. Értelemszerűen minden építkezésünk közös döntés volt a Mamával. Valahogy mindig sikerült ráéreznünk, hogy az adott dzsuvából milyen szuperség hozható ki. Ezúttal is. Az építkezés a „szokásos” bonyodalmak mellett lezajlott. Petivel 2001 tavaszán gyógyítottuk be a helyére a ciszterna tetejét, innen tekintem használhatónak a „pincét”. Gyakorlatilag teljesen föld alá került. Természetesen a bő évtizeddel korábban 28e pénzért vett körmici telket közben eladtuk, egy milkáért ment el. A pénzünk persze elfogyott, így minden további belső és külső munkát magunk terveztünk és végeztünk el. (Villany, gépészet, burkolások, vízgyűjtő stb.) Nem lett kontár munka, büszkék lehetünk rá. Később villanypásztor meg második ciszterna is készült, meg az eredetileg osztatlan telek megosztásra került. Imádjuk!

Ebben az időszakban Édesanyám támogatásával és ügyeivel kezdetben segítségként, később egyre átfogóbban kellett foglalkoznunk. Ahogy idősödött, majd beteg lett, fokozatosan felszámolta dolgait. Kezdte a vezetés feladásával, aminek már csak biztonsági okokból is örültem. Egyre kevésbé bírt a dunafüredi nyaralójával, ahol meghúzta magát, amíg mi a lakásában laktunk a kezdetekben. Így Dunafüred végül fel- és eladásra került. Majd ellenkezésünk dacára egy jó idősek otthonába került élete utolsó éveire, ahol amúgy kifejezetten jól érezte magát. Jól döntött. A társasház részét természetesen eladtuk. Örökségként nekünk is jutott belőle. Ebből leptük meg a Mamát ötvenedik születésnapjára a mai napig használt sárga Suzukival (a kis Polski egyidejű leselejtező eladásával). Meg ebből voltunk Mamával 5 hétig Kanadában Juci néniéknél, megfejelve 4000 km-es British Columbia – USA körúttal, meg bérelt autóval 10 napos/2-3000 km-es, sátras kettesben csatangolással a hegyekben (életünk élménye volt). Ezt követően Édesanyám még 2 évig élt. Otthonában, csendesen és békésen távozott világunkból. Utolsó pillanataiban a Mama volt mellette. Kérésének megfelelően Édesapa mellé, szülőfalujába, Ráckeresztúrra temettük. Nyugodjanak békében! Ha már mi sem leszünk, viseljétek gondját sírjuknak.

Édesanyám utolsó életévében az 1.6-os zöld csoda Suzukit is lecseréltük. Petivel tulajdonképpen szórakozásból mentünk megnézni egy középkék Volvo V40 1.8-as benzines kombit, másnap már az enyém volt. Nem igazán volt tervbe véve, de nem volt szabad kihagyni. Jó döntésnek bizonyult, szerettük, 11 éven át hűségesen szolgált bennünket. Baromi kényelmes volt. Néhányszor rendesen meghajszoltam ezt is, iszonyatosan stabil volt (főleg a Suzu után).

Ugyanekkor váltottam munkahelyet, vissza mentem a TF-re tanszékvezetőnek. Ez utólag részben hibás döntésnek bizonyult, ez a TF nagyon más volt, mint a pályakezdésem idején működő. De még így is jó lett volna minden, ha nem rúgnak ki védettnek hitt professzori félállásomból az ELTE TÓFK-ról. Így hat szemesztert követően már Győrben dolgoztam. Heti 1-2 alkalommal ott kellett aludnom. Szegény Mamának nem volt könnyű ilyenkor az egyedüllét, aminek veszélyei is voltak a hatalmas házban. Kapott is egy önvédelmi gázpisztolyt, miután a hívatlan betolakodóknak korábban mindig neki ment. (Az alfahím bezzeg egy alkalommal, a második betörésnél visszatartotta a Mamát, és az erkélyről, biztonságos távolságból eresztette ki oroszlánbőgését – némi anyázással cifrázva - a mélyéjszaka sötétjében menekülő betörők felé.) Aztán Peti is Győrbe került és megházasodott. Innentől náluk aludtam, ha Győrben kellett éjszakáznom. Petiéknél egy éven belül megszületett első unokánk, Sára. Karesz is megnősült, és egy évvel az első után jött a második unokánk, Bende. Őket sikerült rábeszélni, hogy a babával költözzenek hozzánk Karesz régi szobájába. Két évig éltünk együtt, Dédivel kiegészülve 4 generáció, míg sikerült lakást szerezniük. Annak a gyereknek egy hangja nem volt 2 évig. Most bezzeg bepótolja…

Mi meg eközben nyugdíj korhatár környékére kerültünk. Mindketten maradhattunk volna még (én akár 70 éves koromig), de ha úgy tetszik mindketten nyugdíjba menekültünk. Mama lépett elsőként, bár szerette az iskoláját meg a tanítást is. De abban az évben anyósom kapott egy sztrókot, és bár egész jól felépült, támogatásra szorult. Ráadásul akkor hozták be nőknek a 40 éves munkaviszony utáni nyugdíj lehetőségét, ami kedvezőnek tűnt nagyon. Elvileg meg kezdeti papírjai szerint ezzel ment nyugdíjba, de a hetente változó jogszabályok miatt két szék között majdnem földre került. A jogosultsági ideje szerencsére éppen átlépte a legalsó határt, így végül korkedvezményesnek minősítették. A huzavona az összeget érdemben nem érintette, közel a tanári fizetésének megfelelő lett a nyugdíja. Nálam pedig még folyamatban volt egy utolsó, túl sok eséllyel nem kecsegtető egyetemi tanári pályázat. Ennek elhasalása után előzetes szóbeli megállapodásunknak megfelelően kissé nehezen, de nagyon korrekten elengedtek. Ekkor fél évvel voltam túl a nyugdíjkorhatáron (6 évvel ezelőtt). Egy jó ideig még szolidaritásból „vissza tanítottam”, de ez már ráfizetéses volt a távolság miatt, meg hanggal is egyre nehezebben bírtam a kihangosítás ellenére.

Egyikünk sem bánta meg döntését. A jelenleg sem rossznak számító nyugdíjunk ugyan egyre érezhetőbben veszít értékéből, de ameddig mindketten egyben vagyunk, addig elégnek kell lennie.

Érd, 2020.03.01.

Érdekes volt a német nyelvtanulásom. Tulajdonképpen kétszer tanultam meg és felejtettem el. Az én memóriám alkalmatlan a biflázára, magolásra. Egyszerűen nem marad meg. Matekból is egyszer kaptam hármast tanulmányaim során, amikor a mat. tagozaton januárban kiderült, hogy fingom sincs a definíciókról. Verseket se tudok a mai napig sem, egyszerűen semmi sem maradt meg a fejemben. Talán a Himnusz megy, ha nagyon összeszedem magamat.

Szóval német: a gimiben már tutira kellett tanulni, de a zalaegerszegi tanárnőmről szinte semmi emlékképem nincs. Keszthely viszont markáns, az öreg, szódásüvegnyi szemüveggel is alig látó "Cuzammen" tanított. Nevének megfelelően sokat kellett osztálytársaimmal együtt szavalnunk a mondatokat. Az öreg soha nem hagyta el a katedrát, szerintem a táblát se nagyon látta. Siófokra is alig emlékszem, nő volt a tanár, sajnos nem a kitűnő, nagybátyám német-magyar szakos sógora, Dr. Iby Adrás. (Aki aztán az érettségire úgy felkészített magyarból hogy simán hoztam az ötöst a nekem - főleg az általam utált versek miatt - veszélyes terepen.)

Siófok mégis meghatározó volt. Történt, hogy 1969 nyarán a strandon mentősként vállaltam diákmunkát. Megismerkedtem egy nagyon aranyos NDK-s kislánnyal, Anettel. Amikor lehetett együtt voltunk, rohamosan javult a németem. Szüleimnek is bemutattam, azok meg bőszen elkezdtek moziba járni. Kicsit furcsálltam, és persze nem tudtam, hogy az "ajándékba" kapott 2 órában mivel kéne eltöltenünk időt kettesben. Erről az öregek elfelejtettek tájékoztatni. Anettel még Budapestre is felmentünk stoppal. Visszafelé le is kapcsoltak a budaörsi rendőrök bennünket és bevittek az őrsre. Voltak még ott rajtunk kívül vagy tízen. Felsorakoztattak bennünket, és egy nagydarab százados félig ordítva elkezdte végigpofozni a bandát. Egyedül mi úsztuk meg, végül némi adatfelvétel és mindenféle ejnye-bejnye után elengedtek. Éjfélre otthon voltunk. Egy évig még leveleztünk, a következő évben is jött a kislány hosszabb időre. Az öregek megint elkezdtek moziba járni, de a tapasztalataim növekedése csak a német nyelvre korlátozódott változatlanul. Vagy ezért, vagy a katonaság miatt - külföldre nem lehetett levelezni - ez kapcsolat végül szép lassan elhalt. A csinos, belevaló kis csajnak hazai barátja lett. Viszont később a TF-en a németből is kötelező szaknyelvi kurzus számomra semmi gondot nem jelentett. Meg többletet se nagyon. Kivéve Nellikét a tanárt, későbbi kollégát, aki közkedvelt volt a fiúk körében. Ráadásul tudott németül.

Teltek az évek, a nyelvet érdemben és huzamosan nem használtam, szép lassan elfelejtettem szinte mindent. De nyílt egy kiskapu külföldi egyetemi ösztöndíjakra. Meg egyszer csak lehetett doktorálni a TF-en. Még nem kellett hozzá állami nyelvvizsga, csak valami házi szaknyelvi, ami azért nem jelentett akadályt. A külföldi ösztöndíjakhoz is csak valami belső minisztériumi vizsga kellett. Na ez már nem sikerült. El is mentem egy 1 hónapos nyári intenzív tanfolyamra. Végül talán harmadik kísérletre átmentem a minisztériumi vizsgán, majd a legkisebb ellenállás irányában sikerült egy innsbrucki ösztöndíjat szereznem. Szegény Évát a két kis gyerekkel itthon hagytam, beültem a Skodánkba és kimentem fél évre. (Mondjuk havonta hazajöttem pár napra.) Kint persze, főleg az elején, teljesen elveszve éreztem magamat. De a kinti kollégák tényleg fantasztikusak voltak. Igazából egyetlen kötöttségem volt, a külföldieknek tartott egyetemi német kurzuson részt kellett vennem. Ez így együtt - beleértve a koleszt is - eléggé hatékonynak bizonyult. Azzal kezdték, hogy egyszerűen beszéljünk. Meg ne törődjünk a hibákkal, próbáljunk kommunikálni. A hétvégeken meg jártam Ausztriát, vagy valamilyen intézeti programon voltam. Tök egyedül, sehol senki nem beszélt magyarul. Ezerrel működött a tanulás.

Ausztriát más szempontból is kihasználtam. Eleve volt egy működő kapcsolatunk a salzburgi búvárklubbal. Egyik vezetőjénél, Günternél többször éjszakáztam. Sajnos 10 év múlva ez a kitűnő búvár nyomtalanul eltűnt a Vörös tenger szudáni szakaszán.

Felvettem a kapcsolatot Koloczek dédapám révén távoli rokonunkkal, a München melletti Planeggben lakó, akkor 70-es évei környékén lévő Günther Köllinggel is. Elsőként Ő látogatott meg Innsbruckban, éppen egy szívinfarktus után lábadozva. Nekem NSZK-ba csak átutazó vízumom volt, így én hozzájuk annak idején csak egyszer mentem. Ő viszont többször is jött, majd később Magyarországra is. Jó pár alkalommal jártunk egymásnál, a 90-es években az egész családot kivittem anyósommal együtt hozzájuk. Mindig jókat dumáltunk, leegyszerűsítette a mondandóját az én szintemre. Rendkívül tájékozott volt a világ dolgairól. Felesége, Irma is aranyos teremtés volt. Próbálkoztak, hogy a gyerekeik is tartsák velünk a kapcsolatot, de ez néhány levélváltást követően elhalt. Bekövetkezett az öreg félelme, az ő életük végével lezárult a magyar rokonsági kapcsolat. Szép kort éltek meg, bőven 90 felett távoztak.

Innsbruck után itthon azonnal jelentkeztem felsőfokú állami nyelvvizsgára. Két oka volt. Egyrészt önbizalom terén soha nem szenvedtem hiányt. Másrészt akkoriban egy olyan pontozásos rendszer működött, amivel "lefelé" is lehetett vizsgát szerezni. Abban bíztam, hogy a felsőfok talán, a középfok valószínűleg meg lesz. Hát egy túrót, egy alapfokút sikerült csak szereznem. Nyelvhelyességen és némi meglepetésemre részben szövegértésen bukott a dolog. Emlékeim szerint egyikből sem buktam, de az összpontszám kevés volt. Azonnal jelentkeztem egy középfokú vizsgára, meg bőszen bújtam néhány igazán kiváló tankönyvet. Ez már meg lett, de nem teljesen csont nélkül. Nem rezgett igazán a léc, de a buktához se hiányzott sok. Utólag ez már nem számít semmit sem, mint minden hasonló dolognál.

Gyorsan munkahelyet változtattam, még nyelvpótlékot is kaptam hosszú évekig. A nyelvet azonban alig használtam. Jó, a turista dolgokat el tudtam intézni, aztán pont meg homály. 10 év múlva német konferenciákon arra döbbentem rá, hogy a németek elkezdtek angolul beszélni. Első alkalommal pedig szinte sokkolt, amikor a fiatal német partneremmel beszélve az angolra vált, hogy jobban tudjunk kommunikálni, hiszen én külföldi vagyok. Ő meg elsőre nem értette az okát, amikor kértem, hogy szíveskedjen németül beszélni. Nyelvvizsga ide, vizsga oda, másodszor is elfelejtettem németül.

Már Győrben dolgoztam, amikor egyetemünk egy uniós projekt keretében Bécs városával kapcsolatba került. Ennek volt egy nyelvi fejezete. Naná, hogy jelentkeztem rá, már csak Bécs miatt is. Maga az a néhány nap egészen szuper volt. Soha nem gondoltam volna magamról, de életem egyik nagy élménye volt egy hozzáértő képzőművész szakos kollégával valamelyik múzeumban kettesben eltöltött délután. Mondjuk ő meg rólam nem gondolta volna, hogy ilyesmire fogékony vagyok. Igen, ha jó a színvonal, meg a szakmai részt lehülyítik az én szintemre. Amúgy meglógtunk a tanfolyamról a múzeum kedvéért. Maga a tanfolyam a semminél többet ért. Leginkább a tekintetben, hogy tudatosult bennem: papírom még van, tudásom már nincs. Jó, bármit megoldok, ha rákészülök talán még telefonálni is tudok, de amúgy kuka az egész.

Eltelt újabb 10 év. A németet csak az egyre ritkább turistáskodás, meg néhány karácsonyi-újévi lap kapcsán használom. Pontosabban próbálom használni. A mindenféle kütyük műszaki tájékoztatóit is már rég meg se nézem németül, eleve az angolt böngészem. Azért az év végén felcsillant egy apró reménysugár, hogy a helyzet nem romlik tovább. Az angol tanulásom után álltam neki a karácsonyi német üzeneteknek. Sutty, csak úgy megcsináltam csípőből, pillanatok alatt.

Ettől még nem változik a helyzet. Ha nem használsz egy korábban valamennyire megtanult nyelvet, akkor a tudásod bizony csontig kopik. Csak idő kérdése. Ne hagyjátok!

Tanulságos és helyenként vicces a nyelvtanulásom története. Ez egy viszonylag sikertelen területe életemnek, bár a feltétlenül szükséges papírokat (bizonyítványok) végül megszereztem. Vénülő fejjel pedig sokadszorra újból belekaptam az angolba - csak ezúttal nem engedtem el a dolgot, és sikerélményem lett. Talán már többet sejtek belőle, mint amit a nyelvvizsga bizonyítványaim érnek. De menjünk vissza kezdetekhez.

Nagyon más világ volt, mint ma. Még színes TV sem volt, fekete-fehér is éppen csak, nemhogy mobil meg internet. Éppen csak fellőtték a ruszkik az első szputnyikot, majd Gagarint. A híreket is nagyon szűrték és torzították, nem egyszer elhallgatták. Nem ömlött rád az idegen nyelvű reklám és információ tömeg. A családban nem volt hagyománya a nyelvtanulásnak, nem tudott szinte senki semmit. Illetve egyik dédapám, Memike édesapja német ember volt. Na Ő meg magyarul nem tanult meg tökéletesen soha. Állítólag. Nagypapa viszont miután még a monarchiában volt fiatal meg katona értett németül, hallgatta is a rövidhullámú német adásokat a rádióban a Szabad Európa mellett. Szüleim viszont megnyikkanni sem tudtak nem magyarul. Az orosz volt a kötelező az iskolában, ötödiktől, majd talán hetediktől vagy inkább gimnáziumtól kellett egy második nyelvet is választani. A lényeg az, hogy az egész iskolai nyelvtanítás hatásfoka - a nyelvi tagozatok kivételével - erősen konvergált a nullához. Oroszból szerintem nagyjából ennyiben kimerült: táváris prepodovátyel szivódnya nyiktó nye otszusztvujet (előadó elvtárs, ma senki sem hiányzik). A többség leírni már nem tudta volna. Ha meg hiányzott valaki, nem tudta betenni a nevét a "nyiktonye" helyett. (Hú de rondán néz ki ez az egész latin betűkkel... Bocs.)

Akkor kezdjük az orosszal. Arató néni volt az első tanárom, már írtam róla valahol. Nem szerettük, féltünk tőle. Pedig nem is volt rossz tanár - vélem utólag. Iszonyú mennyiségű egyest kiosztott - ami aztán a bizonyítványban már valahogy nem köszönt vissza, legalább is  többnyire nem. Apropó egyes. Vagy dugó, tök, karó, szekunda. Utóbbi ráadásul nem is "egyes", max. egyfajta "kettes". Történt ugyanis anno 2-300 évvel ezelőtt, amikor a "rengeteg" iskolás elfért két padsorban a teremben, hogy a hülyegyerekeket a második sorba ültették. Hogy ne zavarják a tanítást meg a tanítót. Esetleg még megfejelték a dolgot "szamárpaddal" a legostobábbak kedvéért. De tényleg ez a története, anno vizsgáztam belőle pedagógia (nevelés) történetből.

Visszatérve az oroszhoz, nagyon nem fűlött hozzá a fogam. Ráadásul nagynéném, Évike (életkora miatt neki már muszáj volt oroszt tanulnia) megpróbált kezelésbe venni, kikérdezte a leckét. Szüleim ugye erre nem voltak képesek. Szerencsére ekkor már Pécsre járt a tanárképzőbe, így ebből nem lett tartós rendszer. Viszont a béke kedvéért inkább megtanultam a cirill betűket, meg az alapvető ragozásokat és kiejtést, valamint néhány szót. Ezzel vidáman el is voltam az általános iskolában. 

Gimi Zalaegerszeg: Galinának hívták a tanárt, echte fiatal orosz volt, még nem tanult meg magyarul. Át is vertük ahol meg ameddig tudtuk. Mert nem volt hülye, hamarabb tanult magyarul, mint mi oroszul. Szerettük, kedves, eléggé csinos teremtmény volt. Tanárként sem lehetett rossz, a matek tagozatra a legjobb tanárokat tették minden tárgyból. Egyszer akasztottuk össze a bajszunkat, nem tudtam oroszul a "porszívó"-t (püleszósz). Az még hagyján, de kaptam érte egy egyest - nyilván nem csak ennyi volt a gond - , ami nagyon bosszantott. Így aztán a püleszósz örökre beégett az agyamba.

Keszthelyen Kanyinak csúfoltuk magunk között az orosz tanárunkat. Mély nyomokat nem hagyott bennem, nem volt gondunk egymással. Fiatal volt, később egész pályáját a gimiben töltötte.

Siófokon a diákok körében közkedvelt Albin bácsi volt a tanár. Ő egy óriási fazon volt. Hogy mennyire tudott oroszul azt nem tudom, a tananyaggal mindenesetre tisztában volt. Emberként és tanárként pedig kiváló volt. Rengeteget röhögtünk az óráin. Meg sokat kellett az óráin hangosan olvasni a szövegeket.

Jött a TF, ott is volt orosz, "szaknyelvi". Sanyi bácsi tanította. Jó szándékú volt nagyon, szerintem olyan nagyon nem tudott oroszul, de ide jó volt. Évfolyamtársaim többségénél az addigi 8 év orosz tanulás olyan mély nyomokat hagyott, hogy a többség még a cirill betűket se nagyon ismerte. Én igen, a fordítandó szövegek fölé írtam a megoldást, és villogtam vele végig.

A következő 20 évben 3 alkalommal lett volna valamennyire szükségem orosz tudásra. Kétszer voltam "tanulmányúton" Moszkvában, ahol azonban kint élő magyar szinkrontolmácsot kaptunk. Így a köszönéseken túl csak a GUM-ban tudtam kipróbálni tudásomat, de ott meg egy dugókulcs készleten kívül semmi érdemlegeset nem lehetett kapni. (Megvan, ma is használom.) Pár év múlva - 80-as évek második fele -  Várnában voltam  egy konferencián, én voltam a pár fős magyar küldöttség "vezetője". Egy kedves kis csaj angol tolmácsot vittünk magunkkal, aki bolgárul vagy oroszul nem tudott. (Mint kiderült egy Microsoft konferenciára érkeztünk, akkor hallottam először a cégről. Egy baromi csinos, fiatal, nagyon laza csaj volt az amik főszpíkere.) De nagyon nem stimmelt valami az út során sem az utazással, sem a szállással Szófiában vagy Várnában (már nem emlékszem pontosan a helyszínre). Az illetékesekkel folyékonyan ordibáltam negyed órán át ékes oroszságommal, miután németül vagy angolul nem tudtak. Végül rendeződött a dolog, meg egy angolul tudó illetékes is előkerült és szuper ellátást kaptunk.

Újabb pár év, a rendszerváltás környékén a kandidátusihoz kellett egy másik nyelvvizsga is a meglévő német középfokúm mellé. Elég volt az alapfok (3 szintűek voltak akkoriban a nyelvvizsgák). Korábban, még a hévízi búvármunkák során elkezdtem rá készülni. Volt egy Kárpátaljáról áttelepült búvár a klubban. Lovas Sanyival lefordíttattam az önéletrajzomat, hogy miért kell vizsgáznom, meg egy Hévízről készített, talán 2 oldalas összeállításomat. Ezeket megtanultam. Pontosabban bevágtam. Aztán elmentem vizsgázni a Rigó utcai nyelvvizsga központba. Negyvenes fejjel csupa tinédzser közé. Sorra rugdalták ki a lógó orrú fiatalokat. Taktikám egyszerű volt, húznom kellett az időt, meg el kellett terelnem a bizottság figyelmét a konkrét kérdéseikről. Ki is húztam - nem vicc, tényleg - a gólyák nemi életét. Hát kérem gólyák Hévízen is fészkelnek, és képzeljék milyen fantasztikus a tó meg az ottani búvárkodás. Persze a bizottság nem volt hülye. Mindenesetre előadásommal kis szint vittem a napjukba, némileg érdeklődve hallgatták produkciómat. Feltettek még még néhány kérdést, azt is sikerült valamennyire elmondanom, hogy mihez kéne a nyelvvizsga meg milyen fontos a sporttudomány. Végül az egyik megszólal magyarul: végre adott egy hibátlan választ, meg van a vizsgája.

Hát így lehettem a tudományok kandidátusa. Nem ezért, csak ez tette lehetővé. Az egész procedúra messze legproblémásabb eleme volt számomra. Mint napjainkban sokaknak a diploma megszerzésénél.

A nyelvre a továbbiakban nem volt szükségem. Annyi mindenesetre ma is jól jön, hogy szükség esetén bátran elkalandozok orosz oldalakra. Néha egész szuper tartalmakat találni, a  csúcsoroszos megoldásokon meg jókat lehet röhögni. Jól jött a tankos játékomnál is, amikor az orosz szerveren játszottam. A guglis kereséseimnél pedig a nyelvi sorrend (ha valamit nagyon nem találok vagy nem teszik a találat): magyar, angol, német, orosz. De már volt kínai, bár abba a nyelvbe biztos nem fogok belekapni. A mesterséges intelligencia megoldja rövidesen a minimális kommunikációt.

A Duolingo angol kurzusát 196 nap alatt végeztem el. Lényegileg szinte nulláról indulva. Büszke is vagyok rá rendesen, és nem alaptalanul. Ráadásul 68 évesen kezdtem bele. Volt értelme? Érdemes ilyesmivel kísérletezni 70 felé kacsintgatva? Mindkét kérdésre határozott és nagybetűs a válaszom: IGEN!!!

Update 2020.07.29: eléggé elrontották a legutóbbi frissítéskor, vagy egy hónapja. A lassított beszéd szinte használhatatlan lett, túl lassú és érthetetlen. És iszonyú hülye mondatokkal bővítették.

Megtanultam angolul? Természetesen nem. De az angoltudásom most már nagyságrendekkel több a „nemtudásnál”. Bár főleg a kiejtéssel, meg a normál sebességű angol beszéd megértésével még komoly gondjaim vannak, azért egy 2000 szavas – sok elemében részben még passzív – szókincs remény ad egy valamilyen szinten már használható kommunikáció-képesség irányába. Mondjuk jobb lett volna 40-50 évvel ezelőtt erre a szintre jutni, de akkor még nem volt PC, net, meg mobil.

Miben fejlődtem legnagyobbat? Hát a Duolingos feladatmegoldásban. Meg nem szörnyülködök többé a 12 angol igeidőn, a gyakorlatban úgyis elég 3-4 használata. A többiről meg van valami halvány sejtésem, egy kaptafára mennek szerencsére. Mert az angol ragozásról sok minden mondható, csak az nem, hogy olyan nagyon komplikált lenne. 

Mennyi időt fordítottam rá? Nem tudom, nem tartottam számon. Meg közben sokszor mással is foglalkoztam, vagy "elterelődtem". De vissza lehet számolni / becsülni, következtetni. Fél óra alatt 3-4 leckét csináltam meg a végén, a "repedések" kijavítása 5-8 percnél nem igényelt többet. Egy "korona" átlagosan talán 8 leckéből áll (van amelyik 1, a legtöbb 10), és 275 koronából áll a tudásfa. Ez kiszorozva 314 óra, azaz napi 1,6 óra. Számolás nélkül, előzetesen 1,5-2 órára becsültem az átlagos napi idő ráfordításomat. Ami egyébként mindig több részletben történt, soha sem egybefüggően. A Doulingo saját reklámja szerint - 34 óra = 1 szemeszter - ez amúgy 10,68 egyetemi szemeszternek felel meg, amit persze nem kell túl komolyan venni. Mobilra félidőben, decemberben álltam rá, ez felgyorsította a haladásomat. Pedig ekkor jöttek az egyre idegenebb, zűrősebb anyagrészek. Volt, amikor vissza kellett menni az asztali gépre, megnézni a nyelvi tippeket.

Bár van egy német középfokú és egy orosz alapfokú nyelvvizsgám, saját magamat nyelvi antitalentumnak tartom. Mindig is úgy gondoltam, hogy egy idegen nyelvet normálisan csak az adott nyelvi környezetben tök egyedül tartózkodva lehet elsajátítani. Ez a véleményem nem változott. Viszont ez a 196 nap nyelvtanulás szempontjából sokkal többet ért számomra, mint a tizenéves iskolai nyelvórák hozadéka fent említett két nyelvből. Meg a tanfolyásaimnál is. (Két kivételével, egy nyári intenzív német, meg az ausztriai féléves kötelező az innsbrucki egyetemen ösztöndíjas időszakom idején. Azoknak volt hozadéka. )

Ha megnézzük a neten a hozzáértők, nyelvtanárok véleményét a Duolingoról, az sokkal negatívabb, mint ami fenti soraimból következne. Ennek kétségtelenül csak egy része „magyaros” fanyalgás, fikázás, hiszen a Duolingo tényleg nem tökéletes. A legpozitívabb bírálók azonban maximum addig jutnak el, hogy a Doulingo hasznos segédeszköz lehet a tanfolyamok mellett/alatt. Érthetően „féltik” a kenyerüket – nem kell - , de szerintem meg a Duolingo rendkívül hatékony. Természetesen vannak korlátai, van néhány iszonyú idétlen és életszerűtlen példamondata stb. A mesterséges intelligenciával támogatott saját beszéd gyakorlása pedig még csak a kezdeteknél tart, ráadásul időnként eléggé hektikus a működése. Mégis nem véletlen a népszerűsége. Nem véletlenül nagyon sokmilliós a felhasználói bázisa. Immáron 6-7 éve a messze legnépszerűbb nyelvi program a világon, egyre inkább megtámogatva mesterséges intelligenciával. Ráadásul még ingyenes is. A „fizetős” verzió (fillérekbe kerül) alig több az ingyenesnél, lényegében csak reklám mentes. Illetve a fizetősön tesztelheted a tudásod. Mellesleg a reklámok minimálisak és nem tolakodók. Nagyon nem mellékesen rettenetes 50 $ fejében még bizonyítványt is ad, ha akarod (és tudod annyira az anyagot). Felteheted a Linkeinre (jó, tudom: LinkeIn). Meg egyre több USA egyetem elfogadja kiindulási/jelentkezési alapnak.

Mi benne a legjobb? Hát az egésznek a szemlélete! Ami kezdetektől fogva sugárzik belőle. Alapjában ettől kimagasló a program hatásfoka. Ugye a „magyaros”, minden kákán csomót kereső, a negatívumokat kihangsúlyozó, a pozitívumokat ledegradáló szemléletnek itt halvány nyomát sem találni. Teljességgel és kizárólag az ellenkezőjét. Amitől – a projekt megoldások mellett - szerintem hatékony az angolszász szemléletű oktatás. Ha hibázol nem fog lehülyézni, sem félbeszakítani. (Amúgy persze különböző verziókban vissza kapod a sikertelen feladatot. Nem hagy békén vele.) Ellenben szinte tolakodóan agyon dicsér: „Szuper vagy!”, „Olyan büszke vagyok Rád!” stb. Nagyon jó az ösztönző rendszere, a helyenként gyerekes motívumok összességében tökéletesen működnek. Nagyon is próbál „versenyeztetni”, önmagaddal és másokkal szemben is. Néhány részletért katt a képre!

Az egész lényege, hogy minden nap, rendszeresen foglalkozzál az anyaggal! Akár 15-20 perc elég – mondjuk nulláról indulva ennyivel nem lehet 200 nap alatt teljesíteni a tudásfát. Egyébként a túl gyors haladás sem feltétlenül jó, a rögzülés és stabilitás rovására megy.

A program asztali gépen és mobilon egyaránt fut. Mindkettőnek vannak előnyei és hátrányai, ami egyéntől, személyiségtől, „agyműködési” sajátosságoktól függően jelentkezhet. Ezeket ráadásul időről időre variálgatják, próbálják javítani a program egészét. Az én közel 200 napos időszakom alatt pár hétig volt (közel) tök egyforma a PC-s és a mobilos változat. Egyébként a mobilossal gyorsabban lehetett haladni, kevesebb volt a feladat. A mobilos darabra, a PC-s %-ra adta a feladatokban való előre haladást. Vannak más különbségek is, pl. a „kitüntetéseknél”, vagy újabban a saját mikrofonos beszéd kezelésénél. Utóbbi egyébként kezdetekben csak mobilon ment, újabban ott teljesen hiányzik, viszont megjelent PC-n, csak éppen hektikus, ezért leggyakrabban kikapcsolom. E téren azért nagyon várom a jövőbeli fejlesztéseket.

A gyors haladást mobilon (Xiaomi Mi 9T) begépelésnél a szövegjavaslatok, PC-n szükség esetén a „copy-paste” (esetleg a Google fordító) segíti. Nem érthető, vagy elítélendő? Puskázás? Korántsem! Ahogy a program is jelzi sorozatos hibák után: „Nem baj, a hibákból is tanulsz!”. (Persze ha túlzásba viszed a hibákat: „Meg tudod csinálni! Bízok benned!”) Szóval botorság lenne elakadni a haladásban, ha egy feladat megakad a torkodon, nem bírsz vele. Vagy csak egyszerűen egy komplikált mondatnál sorra elrontod a szórendet, vagy pusztán rendre elütsz valamit. Kezdesz agyvérzést kapni az adott lecke –„korona” – utolsó feladatának sokadik visszadobása miatt. Mielőtt szétcsapod a monitort egyszerűbb – és olcsóbb – egy copy-paste, és még a lelkivilágodnak is jót tesz. Meg esetleg kapsz egy újabb „koronát”.

Ennyi szubjektív (??) szószártyárkodás után nézzünk néhány konkrétumot.

A Duolingo nagy pozitívumai:

1. Ingyenes és hatékony, gyakorlatilag bárhol hozzáférhető. Még utazás közben is (többnyire).
2. Saját tempódban, saját időrended szerint, tetszőlegesen haladsz előre. Bármikor félbeszakíthatod, ahonnan később tudod folytatni (bizonyos, nagyon tág határokon belül).
3. Adott határokon belül témát válthatsz, ha valamiből kezd eleged lenni.
4. Nem tudsz nem elájulni saját nagyszerűségedtől, annyi dicséretet és „jutalmat” kapsz.
5. A „kényszereidet” is saját magad választod, és bármikor változtathatsz rajta. (Napi megcélzott pontszám, verseny, melyik ligában „játszol” stb.)
6. Tök egyedül vagy, nem kell másra figyelni, vagy más miatt tétlenkedni. De ha akarod, választhatsz tanulótársakat.
7. Kifejezetten jó és érthető, ugyanakkor nem „túlragozott” a nyelvtani rész, ami jelenleg „Tippek” címszó alatt fut az egyes témáknál. Már ahol van, és jelenleg csak PC-n érhető el.
8. A megértést nagyban segíti a „Megbeszélés” menü, ami mobilon és PC-n is hozzáférhető.
9. Ha valamivel nem értesz egyet, szóvá teheted. A „Megbeszélés”-ben, vagy akár a fejlesztők felé. Utóbbit el fogják bírálni, ha igazad van javítják/bővítik a programot. Ha úgy tetszik közösségi módon, a te kicsi „nemtudásoddal” is segíthetsz a program jobbá tételében.
10. A szöveg normál és lassított (kb. 70-75%) módon is le/visszajátszható. A tudásfa vége felé nő a gyorsaság.
11. Az egérmutatóra megjelennek (többnyire) a szótári tippek. Adott esetekben még szószerkezeti vonatkozásaiban is. Utóbbi viszont a tudásfa végén néha már szó szerint átver. De ebből is tanulsz.
12. Tág határokon belül elfogadja az elütéseket, mellé nyúlásokat. Többnyire…
13. Nem piszkál a kiejtéssel. Nem izélget, hogy melyik fogadhoz hogyan tedd a nyelvedet és eközben mit csinálj a beleiddel. Mellőzi a fonetikai jeleket is (amire a tanulók nagy többségének pontosan annyi szüksége van, mint a magas szintű matematikai szimbólumokra).
14. Ha akarod, akkor tesztelheted a tudásod. Sőt „vizsgázhatsz” – ami egyre több helyen valamilyen szinten akceptálásra kerül. Állítólag.
15. Nem hagy elkényelmesedni a sokak által nem szeretett „egészség” funkciójával. Egy idő után a megszerzett tudásod „megreped”, felüti a fejét a felejtés, amit bizony be kell foltozni egy gyors és jól „fizető” gyakorlással. Ha nem kezdesz vele semmit, a repedés növekedésnek indul. 

A Duolingo kisebb zavaró elemei:

1. Egyenetlen a feladatok nehézségi szintje. Már az elején bejönnek „komplikációk”, a végén pedig nevetségesen egyszerű feladatokat is bedob időnként.
2. A feleletválasztós és egy szó kiegészítéses feladatok túl könnyűek. Szinte soha nem rontottam ezeket.
3. Rohadtul nem tudja a magyar tárgyas ragozást. Viszont nem is büntet érte helytelen használat esetén.
4. Főleg a vége felé szerintem nem igazán elfogadó az „alternatív” megoldásaid tekintetében.
5. Nincs „folytatása”, nehezebb szintje, szavaknál is megáll 2000-nél. Hiányolok is néhány szót a szótári anyagából, pl. „amazing”.
6. Ha már ennyire elképesztő, bámulatos és meglepő, helyenként döbbenetes a... Mije milyen? Igen, a ló meg a teknős tejet iszik. Úgy általában. Meg ha már megérkezett a metró a királyi herceggel, akkor fel fogom tételezni, hogy te te vagy/leszel/voltál/lettél volna. Addigra majd a ló már megitta a tejet. Addigra majd Mari néninek más lesz a lába között, és már Mari bácsivá vagy anyává vált volna, attól függően, hogy... Stb.
7. A mikrofonos működése hektikus és kevés. Viszont kikapcsolhatod. Előzőek miatt a kiejtésed és a saját beszéded háttérbe szorul. Ez a legnagyobb hiányossága.
8. Magyar nyelvről jelenleg csak az angol érhető el. Más nyelvet csak angolról tudsz tanulni.
9. Grafikájától ne várj sokat.

+1: engem kifejezetten a zavart a tudásfa végén az elhalálozással (főnév és ige) kapcsolatos feladatok tömege. Ráadásul az utolsó mondat valami hasonló (emlékeim szerint): "Addigra már meg fogok halni (vagy meghaltam volna)."  Nagyon nem stílszerű így "befejezni" egy kurzust, ezer más igét/főnevet lehetett volna választani. Különösen egy amúgy tényleg remek programnál.

Hát itt a vége. Mármint a posztnak. A tanulásomnak koránt sincs vége, csak a gyémántligából fogok kiesni. Maradok a Duolingonál, próbálom stabilizálni a dolgokat, de más programokra is ránézek. Remélem lesz még módom élőben is tesztelni az elsajátítottakat. Kedvenc, követett motoros vlogjaimon már érezhető az előre lépésem, egyre többet értek meg direktben, visszajátszás és szöveg kiíratás/gépi fordíttatás mellett/helyett.

Mindenkinek csak ajánlani tudom a Duolingot angol nyelvhez. Fiatalnak és idősebbnek egyaránt. Egy próbát mindenképpen megér, alapja a napi gyakorlás! Sok sikert hozzá, ha kedvet kaptál! Nem fogsz csalódni benne, és még élvezni is fogod az egészet!

Érd, 2020. február 28.

Fáj a lábam. Hogy a k.annyátsztalinnak. A Mama meg kiröhögött. Nem kicsit, ellenben nagyon. De azért megcsináltam. Jó, hogy csak másodikra, meg két taknyolás mellett – de meg van/lesz. Mármint a „Tájvarázs”. 

Az egésznek Murphy meg az a szar Lamax kamera az oka. Sőt igazából Murphy Lamax az elvtárs becsületes neve. Pedig olyan jókat motoroztam már idén! De a Mama a kiröhögés előtt 1 órával még eredetileg azt mondta, hogy kicsit sem sajnál, mit vigéckedek. Ahhoz képest aztán egész este engem pátyolgatott, miután kissé nehézkesen mozgok. Két mankóval, de ideológiám szerint csak a biztonság miatt. Mondjuk jól bedagadt a lábam és fáj is rendesen...

Kezdődött újév első napján. Az óévet / újévet egy kis motorozással váltottam. Január elseje egészen szürreális volt, se ember, se járművek az utcákon és utakon. Sajna sikerült a kamerát a felhőkre pozicionálnom, így nem tudom dokumentálni... 1:0 Murphynek.

Jó motornak januárban van a műszakija (Piaggio). Nem is raktam fel rá a téli szoknyát. A nagy plexit pedig biztonság miatt leszereltem, nehogy azzal szórakozzanak, és csont nélkül át is ment a gép. De mondták, hogy nem kellett volna szerelnem a hidegben… 2:0 (Jó, esetleg legyen 2:1. De egy francot…)

Az apróságokat az elmúlt 2 hétben is a Piaggioval intéztem / szereztem be. Persze ezek pár km-es városi utak voltak. Teljesen stabil volt, meg se kottyant neki a hideg. Én meg a beöltözést teszteltem. Végül jéger, farmer, túrabakancs, térdvédő, vesevédő, 10 fok alatt síkesztyű, téli motoros dzseki, nyitott sisak mellett tettem le a voksomat.

Aztán bejött a gyönyörű, zúzmarás idő. Gyorsan visszatettem a plexit a robeszre, és mindkét motort behergeltem. Kamera fel a sisakra, és uccu neki az éppen csak mínuszos időben. A Honda se csúszott, de a rossz gumik miatt keveset és kissé óvatosan mentem vele. Végül egy kis offroad a Piaggioval. De egyre nagyobb lett a köd, meg kezdett sötétedni, ezért az erdőbe már nem mentem be vele. Mindkét motor végig totál stabil volt. A köd miatt a kamerától sokat nem vártam. De még azt se hozta, hamar lemerült az akksi. Túl hamar, 3:0 Murphynek.

Másnap, jan. 15-én kisebb volt a köd. Kisebb ügyintézések után (Piaggio) tök feltöltött kamerával irány az erdő. Káprázatos volt! Éppen mínusz volt (-0,1), teljesen stabil volt a gép az erdőben is. Nagyon élveztem. Az már otthon derült ki, hogy természetesen a kamera a legjobb részekhez érve már lemerült. 4:0

Sebaj, majd ma, csütörtökön (jan. 16.) helyre hozzuk, repetázok egyet. Hőmérséklet 2 fok körül, de talán nem olvad. Hát többnyire nem, kivéve, ahol igen. Takonyveszély a jeges permafroston. Meg bemelegítjük a Piaggiot egy körrel, mert tök hideg motorral nagyon utál menni. Motoros csizmát meg nem húzok, mert a talpa jobban csúszik a túrabakancsénál. Majd „hátulról” megyek rá az offroad szakaszra. Hát nem, nagyon eltorlaszolták a régi „bejáratot”, ahol anno még lakott terület vége tábla is volt pár évvel ezelőtt. Megpróbálom kikerülni, de földutas, építkezős zsákutca a vége. Ki is kapcsolom a kamerát akkuvédelmi okokból. Megfordulok, araszolok vissza, és egyszer csak csatt (sisak!), a földön fekszek a jobb oldalamon! Mint jégen a nagy halál, amikor mindkét lábad egyszerre megy ki alólad. Lábam félig a motor alatt. Nincs alászorulva, de kapott egy jókora ütést a belső boka felett, eléggé fáj. Valszig reflexszerűen le akartam támasztani. A kormányt amúgy fogtam, járt a motor – de a motor segge valahogy mégis kiment alólam már a földön, végig nyúzva a lábamat. 156 kg. A térd-, könyök- és főleg a vállvédő protektorok, ja meg a bukó viszont tették dolgukat. A deltaizom még így is kapott egyet, bár eredetileg csak azt éreztem, hogy a protektor megvédett. (Egy nap után nyomkodásra kicsit jelzi, hogy tegnap kapott nem is egyet, hanem kettőt…) 5:0

Tehát elsőre azt konstatáltam, hogy bár fáj, de lábra tudok állni. Gyújtás le, motort könnyedén felállítottam. A plexi kapott rendesen karcolást, a tükör pedig lelazult. Már jött a segítség az egyik építkezésről, de kösz, nem volt rá szükség. Gyorsan hazamentem és töltőre tettem a kamerát. Meg ráfabrikáltam egy kicsi powerbankot, hátha így tovább bírja (túl sokat nem ért). A túracipőt lecseréltem motoros csizmára, nem ment könnyen a zúzódott bokával. Persze a vadiúj szelfibot a jobb zsebemben szintén megadta magát. 6:0

Kb. 1 óra után újból nekiindultam, ezúttal a tuti úton. Az erdei részen pedig a tegnapi nyomaim vezettek végig. Többnyire köves, de volt egy kicsi sárosabb szakasz is. Itt természetesen újból váratlanul ki alólam a motor, újból jobb oldalra estem. A „rossz” jobb lábamat ezúttal szigorúan a motoron sikerült tartanom. A sisakom viszont akkorát csattant, hogy a ragasztást elengedve lerepült róla a kamera. Ami már 200 közeli tempót is kibírt melegebb időben. Motor, kamera vissza (meglepően jól tapadt a hideg ragasztóelem). Itt egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy nem kéne-e hagyni a francba az egészet. De megideologizáltam, hogy innen már nem lesz komolyabb sáros szakasz – és igazam lett. Visszafelé rosszabb lett volna. Amúgy pedig 7:0.

Ekkor következett az erdei út/ösvény legszebb szakasza. Akárcsak az előző napon, most is nagyon élveztem. Utólag derült ki, hogy csak kb. az első negyedéről készült használható felvétel a lencsére került zúzmara miatt. De még ennek is örültem, mert Murphy végig ott röhögött mögöttem. Ugyanis fogytán kezdett lenni a benzinem, és elmentem tankolni. Egy jó 30 milkás két kipufogós BMW tankolt(atott) előttem, éppen kész volt, mögé álltam. Beindítja a csodagépét – és semmi. Elkezd babrálni valamivel, pöfögi a füstöt az orrom alá. Már éppen akartam neki szólni, amikor végre kicsit előrébb állt, amivel persze 2 másik kútoszlopot blokkolt. De hát ilyen apróságok nem zavarták. 8:0

Leveszem a sisakot, és méretes sárcseppet látok a kamera lencséjén. 9:0

Nagy nehezen lesántikálom a tankolást, irány haza. Még ki akarok nézni az egykori katonai lőtérre, az is szép lehet az „alagútjaival”. Az egyik kereszteződésben beszorult kamion, de végül megoldja. 10:0

Kamion után előttem egy sebváltó és gázpedál nélküli Dácia cammog tényleg 20-al. Ezzel engem a világból ki lehet kergetni. Megoldom, de azért 11:0. Lőtéren megyek egy jót, szép az egész, de a sáros földutakat már nem vállalom be. Otthon derül ki, hogy a kamera megint lemerült, 12:0. Töltőre teszem, hamar feltölt, megyek még egy kört a lőtéren a felvétel miatt. Mint később kiderült, már az első zúzmarás akadály elmozdította a kamerát, megint részben az eget vettem. 13:0

Itthon elmondom Mamának, végig röhögi a történéseket. Majd a csizmám leszedése már eléggé kellemetlen volt. Aztán beülök a számítógép elé, és sokáig szerkesztgetem a nyersanyagot a lábam felpolcolása nélkül. Ez hiba volt, lábam bucivá válik, sípcsontom is dagadt és fáj, 14:0. Előbb 1 mankót kérek, egy óra múlva a másikat is. Gyakorlatilag nem tudok járni, még mankókkal is alig, és Diclac kell a fájdalom ellen. Mama megnézi a lábamat, és szörnyülködik, hogy ez tuti törés, azonnal „kezelésbe” vesz borogatás és felpolcolás ügyileg. Még a belépő előteret is kiüríti, hogy nyitott ajtónál tudjak hol bagózni ülve. 15:0

Éjfél felé valamit javul a helyzet, és végül sikerül nyugodtan aludnom. Reggel pedig még húzva a lábamat, de tudok mankó nélkül közlekedni. Szép buci így is, meg a lábfej és a belső – külső boka (nyilván az is kapott, az volt legalul) szépen lilul. De a bevérzés okozta feszülés megszűnt. Most, az események utáni másnap este pedig már egészen elfogadható a lábam, holnap - holnapután talán már cipőt is tudok húzni. Egy hajszálnyit érzem a deltaizom felkari részét is, meg a nyakam baloldala se olyan, mint tegnap volt – de a végét ennek ellenére 15:15-re adom. Mert a videó jó lesz, még egy kicsit kell reszelgetni rajta! Csodáljátok meg Ti is! 

https://youtu.be/6kNCFUo1VkQ 

Nem akaródzott nekiállnom ennek a résznek – bő 1 éve halogatom -, ami a remetekertvárosi időszakot öleli át (1986-1998). Pedig ez foglalja magába életünk kiteljesedését és platójának kezdetét, egyúttal az anyagilag is meghatározó további építkezéseket. Meg a jó autók korszakát. De leginkább gyerekeink felnőtté válását iskolás éveit.

Ott hagytam abba, hogy beköltöztünk Hűvösvölgybe, pontosabban Remetekertvárosba az újonnan épített ikerházunkba. Az épület 4 (négy) szintes volt, amelyből első nekifutásra az alsó 3 készült el. A telken jelentős volt a szintkülönbség, és a garázs/gépészeti szint gyakorlatilag föld alá került (hasonlóan a másfél évtized múlva elkészülő ábrahámhegyi „pincéhez”).

Több szempontból igencsak aktív időszak volt. Rövid idő alatt túl voltam egy féléves innsbrucki kutatói ösztöndíjon, a rájabalesetemen a Maldív szigeteken, a szeretett Alma Matert is otthagytam, közel dupla pénzért hivatalnok lettem. Közeledett az építkezés befejezése, logisztikailag nem volt egyszerű budaörsi lakásunk oly módon történő eladása sem, hogy egyből a kvázi félkész újba tudjunk költözni. Ráadásul a nagyobbik fiúnk ősszel kezdte az iskolát. Szerencsére elveimnek megfelelően – „az az iskola a legjobb, ami a szomszéd sarkon van” – tényleg két sarokkal odébb volt a suli, ráadásul egy amúgy is „jó” iskola, egyik osztálya szenzációs tanítónővel. Na ebbe az osztályba persze nem volt olyan egyszerű bekerülni, de megoldódott valahogy a dolog. És tényleg egy szenzációs osztály volt, egészen kiváló korunkbeli tanítóval, Kati nénivel.

Maga a ház olyannyira félkész volt, hogy a működő gépészeten kívül semmi, még lépcső sem volt a szintek között. Csatorna nem volt, részben saját tervezésileg (és kivitelezve) egy hatalmas kétkamrás pöce átvétele hozta magával a lakhatási engedélyt. Innentől kezdve mindent saját magunk csináltunk. Volt, hogy mindkettőnk dereka egyszerre durrant ki, és a csúszó-mászó szülőket a két kisgyerek pátyolgatta. Kezdetnek szereztünk valamilyen kiállítási padlószőnyeget, és a lépcsőnek estünk neki Amphorás segédlettel. Nem volt egyszerű, én terveztem, még makettot is építettem hozzá. Vas tartószerkezet (4 szint!), fa lépcsőfokok és oldalborítás, fakorlát. Csülök volt a főhegesztő, I. Sanyi segített még sokat. (Aki ismeri Őket, sejtheti, hogy szép trió voltunk – de az eredmény tökéletes lett. Mondjuk a gyerkőcöket időnként kitereltük a nyelvi továbbképzés elől…) Aztán következett a szalagparkettázás, burkolás stb.-stb. (Amúgy nyilván a konyha beüzemelésével kezdtünk, rögtön utána a fürdővel – nem is emlékszem, hogy az elején hogyan oldottuk meg, hiszen az emeleten volt. Mintha lett volna valami ideiglenes létrás megoldásunk…)

A lényeg, hogy szépen belaktuk a házat, rendbe tettük a kertet is. A kisebbik fiú is iskolás lett. Aztán lett kutya is, a Néró. Ugyan nagyon nem akartam a mi nyüzsgő életünkhöz, de történt egyszer, hogy Petike a konyhaasztalon ücsörögve vigasztalanul szipákolt. Nagy nehezen kiszedtünk belőle, hogy az a baja, hogy a Papa nem enged kutyát beszerezni, pedig nagyon szeretné. Így megleptük egy kiskutyával, húgom szerezte Pécsről, nagy volt az öröm.

Minden rendben volt, amikor elkezdett csapkodni körülöttünk a ménkű. Előbb kiderült, hogy Édesapám súlyos beteg. Neki nem igazán mondták meg, de mi tudtuk, hogy nagy a baj. Műtét, részleges rehabilitáció. Végül 2 évvel túlélte. De nem volt elég a saját baja, még két sokkhatás érte, velünk együtt.

Még egyszer fiatalok akartunk lenni, és bevállaltuk a harmadik gyereket. Látszólag minden rendben volt, simán megszületett a kis Rita. Viszont nem engedték haza őket a kicsi „besárgulása” miatt. Aztán további néhány nap után közélték velünk, hogy nagy baj van. Itthon akkor kezdték szűrni az újszülötteknél a galactoseamiát. A kicsi a legsúlyosabb változatával született. 12 napot élt, az ügyeletes orvos keresztelte meg. Kiderült, hogy Mamával mindketten genetikai hordozói vagyunk a ritka betegségnek, 25% eséllyel egészséges közös gyermek születésére. Szó szerint azt mondták, hogy örüljünk két egészséges gyerekünknek és ne kísérletezzünk további terhességekkel.

Az élet persze ment tovább, védekezés képpen teljesen leterheltünk magunkat időben, pszichésen, fizikailag egyaránt. Egy évvel korábban nevetséges áron vettünk egy elvadult telket Ábrahámhegy Körmicben. (T. Jani hajtotta fel, Édesapám adott rá pénzt, 28e Ft volt: ez már akkor sem volt sok pénz.) Pucolgattuk a telket, a következő évben Csülök barátom tanácsai alapján betelepítettük mandulával. Perlitbe, a jó vízgazdálkodás miatt. A fajtaválaszték jó volt, mindennek volt porzója. Csak ezek a kiváló magyar nemesítésű fajták utálják a Balaton-felvidéket. Főleg perlitben. Így nem lettem a legnagyobb hazai mandula termelő. Pár kiskosárnyi termett egy évtized alatt.

1989 szeptemberében volt egy csodálatosan sikerült egyiptomi-izraeli búvártúra Ras Mohammeden. Valószínűleg ez volt az utolsó, egyúttal a legjobb trópusi tengeri túrám (akkor még nem tudtam), UAZokkal mentünk. Lesz róla külön poszt (valamikor). Úgy jöttem haza, hogy közben átszervezték a hivatalt, közölték velem ki az új főnököm. Azonnal felmondtam, és elmentem egy heidelbergi konferenciára. Búcsúzóul kértem és kaptam még egy Skoda kiutalást a hivataltól. Viszont nem vettek vissza a TF-re, és bő fél évre munkanélküli lettem. Ez már a rendszerváltás idején volt. Végül a BTF Testnevelési Tanszékére sikerült egy eredményes tanszékvezetői pályázatot benyújtanom. Pont kitartott a végkielégítésem addig. Még 40 éves sem voltam.

Édesapám egyre rosszabbul lett, az utolsó hónapjait nálunk töltötte. Elkezdtem a tetőtér beépítését is a két növekvő fiúnak. E munka közben ért a hír, hogy Memike rosszul lett. Pár nap múlva elment végleg. Édesapámnak én mondtam meg, de már annyira le volt gyengülve, hogy a temetésre se lehetett elvinni. Két hónap múlva követte édesanyját. Újabb két hónap múlva apósom is eltávozott körünkből.

Számunkra így kezdődtek a 90-es évek. A gyerekek szépen fejlődtek, tanulásukkal sem volt gond. Pénzügyileg azonban rosszabbul álltunk a korábbiaknál. A búvármunkáknak befellegzett. Eléggé nagy volt a bizonytalanság minden téren. Egyik szomszédunk viszont sikeres bútorkereskedésbe vágott. Kellett neki egy sofőr, aki szállítja a nagykereskedőjét. Pár évre ez lett a fő kiegészítő forrásunk. Mondjuk volt olyan hónap, hogy bruttóban kettőnk fizetésénél is többet hozott a konyhára. Mentem is évi 70-75 ezer km-t. Ehhez persze kellett minimum heti 2 „szabadnap” a munkanapokat tekintve. Ekkor hajnalban indulva és este érkezve telt el a nap. Kilométer érdekelt voltam, a soproni és sátoraljaújhelyi utaknak örültem legjobban.

A munkahelyemen beosztásom miatt eleve nem volt magas óraszámom. Egy „alkotói nap” alapból mindenkinek járt. A tanszék nagy volt, 12 főállású oktatóval. Az órarendet úgy variáltuk meg, hogy mindenkinek lehetett emellé még egy „szabadnapja”. Tökéletesen működött a rendszer. Azt persze nem vertem nagydobra, hogy miért nem vagyok elérhető heti 2 alkalommal (még a mobilkorszak előtt jártunk).

Amivel jártunk, a fehér Skoda 120 L már egy ötfokozatú váltóval szerelt változat volt. 140 körüli tempót ki lehetett belőle sajtolni. Egyszer hagyott ott bennünket, Szombathelyen valami szétesett benne. Nem ilyen igénybevételre lett tervezve, meg egy idő után a márka is kezdett „cikivé” válni. Így a cégfőnök Ildikó noszogatására és hathatós támogatásával lecseréltem egy keveset futott piros Nissan Sunny dízelre. 140-et azzal is lehetett menni. Mellesleg emlékeim szerint ezt az időszakot megúsztam közlekedési bírság nélkül. Mert kellett neki nyomni kegyetlenül, hogy meglegyen a napi penzum. Kettő-négy helyre mentünk naponta, mindenhol átlagosan 2 órát tárgyalt Margitka, a nagykereskedő. Plusz a 400-700 km a mainál lényegesen kevesebb sztrádával. (Margitka amúgy nyugdíjkorú volt, és nagyon jól elvoltunk egymással a hosszú utazások alatt.)

Mindeközben csináltam egy orosz nyelvvizsgát, és megszereztem a kandidátusi fokozatot. Akkor még ebből kevés volt (2-3000 összesen az országban), szakmán belül pedig alig, a TF-en túl máshol szinte sehol. Ki is neveztek azonnal főiskolai tanárnak. Némi bérpótlék is járt vele még egy ideig.

Ildikóékkal baráti volt és maradt a későbbiekben is a kapcsolatunk. Egy idő után azonban úgy gondolta, hogy ezzel a heti 2 nappal visszafogja a szakmai előmenetelemet. A terhelés mindenképpen túl nagy. Ez nem is volt teljesen alaptalan, így végül életemnek ez a korszaka is lezárult.

A gyerekek közben gimnazisták lettek. A nagyobbik, Peti mindig is kifejezetten jól tanult. A piaristákhoz ment és nagyon szeretett odajárni. A jelentkezéskor részemről picit ellenkeztem. Tipikusan a „nagyhal kisvízben” vs „kishal nagyvízben” problematika volt a gondom, plusz kicsit tartottam – indokolatlanul – a vallásos szemléletű körítéstől is. Nekem egy „közepes vízben nagyhal” szitu jobban tetszett volna. Szerencsére a gyereknek volt igaza, jól döntött. Egy életre megalapozta magát a piaristáknál.

A 2,5 évvel fiatalabb Karcsi tanulásával sem volt komolyabb gond, Ő végül a Móriczban kötött ki, és szerette. Nála a sportvonal volt erősebb. Már kisiskolás korában elbűvölte a karate. Aztán serdülő korára hirtelen megnyúlt, mint anno én – csak 16 cm-el magasabbra. Aztán gyorsan át is ugrotta saját magasságát – de ezt végül az edzések ellenére sem haladta meg a későbbiekben. Pár évig így is ott volt vele a korosztályos topban. Unszolásomra a vívással is megismerkedett (hasonlóan hozzám Ő is kardozott), pár évig versenyzett, majd abbahagyta.

Az „egyéb” tevékenységem ebben az időszakban jelentősen változott. A vívást a 80-as évek közepén végleg elengedtem. Sokáig minden télen több sítábort is vittem oktatóként. Ezek száma a 90-es években egyre csökkent, a végén már csak az intézményi táborokban vállaltam a síoktatást. Búvárügyileg pedig a klub pénztárosa voltam közel másfél évtizeden át. Ez 1-2 estét minden héten elvitt. A 80-as évekbeli búvármunkáknak úgy nagyjából befellegzett, viszont a búvároktatás felfutott. Én főleg a szervezésből és az elméleti részek leadásából vettem ki a részemet. Végül nagy nehezen megszabadultam a pénztárosságtól. Adriai búvártúrák még előfordultak a 90-es években is, de a trópusiakat én anyagilag nem vállalhattam be. Viszont a nyári családi utak szépen és jól sikerültek. Persze ezekből is egyre kevesebb lett, ahogy a gyerekek kezdtek kinőni bennünket. Időben mindezeket hogyan lehetett összehangolni? Ügyesen. Akkor fel se tűnt, hogy mennyire pörgünk.

Viszont anyagilag sokáig nem tudtunk előre lépni. Sőt. A vége az lett, hogy meghirdettük a házunkat. Pedig imádtunk abban a szuper környezetben és a hibátlan házban élni. Sok tényezős ügy volt, pl. csatornáztak és leburkolták az utcánkat. Utóbbi minket kifejezetten zavart, átmenőforgalom keletkezett, amitől meg csörömpölt a vízelvezetés rácsa. A felkapottság miatt a közlekedés általánosságban is egyre rosszabbá vált. De a fő ok: nem engedhettük meg magunknak, hogy a fenekünket egy drága, felkapottá vált városrészben növesszük, miközben (kis túlzással) szinte napi anyagi nehézségekkel vesződtünk. Nem akart elmenni, így kiadtuk. Közben mégis megjött a vevő, pár nappal a bérleti időszak kezdete előtt. A leendő bérlő viszont még az ukrán maffiával is megfenyegetett. Végül duplán visszafizetve a bérlő foglalóját nagy nehezen rendeződött a helyzet. Eladtuk remetekertvárosi házrészünket. Édesanyám kiköltözött a nyaralójába, mi meg beköltöztünk átmenetileg hozzá, dugig becuccolva a garázsába. És megvettük a ma is használt vidéki házunkat, 20 km-re munkahelyeinktől és gyerekeink iskoláitól.  Illetve egyik leendő oskolától. Mert nagyobbik gyermekünk a tőle megszokott szinten leérettségizett, és felvették a Műszaki Egyetemre. Tanulmányait már vidékről bejárva kezdte meg. Kevesebbet kellett utaznia, mint a Hűvösvölgyből.

Folyt. köv. valamikor…

Megvolt a 69. Karácsonyom, Szilveszterem és Újévem. Az egy évvel ezelőtti bejegyzésemet átfutva ugyanazokat írhatnám le most is. Tavaly az óév befejezését, majd az újévet mindkét nap kis motorozással fűszereztem meg (15-20 km), most is hasonló a helyzet (Piaggio). A forgatókönyv többi eleme is azonos. Sajnos Dédi eléggé lerobbant, de azért nagyon örült a kicsiknek.

A kicsik pedig egyre nagyobbak. Sára már iskolás, nagyon élvezi. Apjával a városligeti műjégre mentek ki Karácsony után, nagyon ügyesen megy. A másik "nagy", Bende csak idén megy suliba, Ő viszont elkezdett síelni (Sára már tavaly). Ki is ugrottak pár napra Gerlitzre, ügyes a kölyök, az apja még piros pályán is lehozta. A "kicsik" is szépen fejlődnek. Mór reggelente már nem dübörög a lépcsőn, hanem lábujjhegyen jön le és suttogva beszél, hogy ne ébresszen fel. Mindezt magától (úgy nagyjából). Lili pedig végre teljesen felengedett felém. Mondjuk kellett hozzá a bébicsőszködésem, amikor percenként megkérdezte: "Mikor jön Anya?"

Az előző, első újévi bejegyzésem "történelmi" jellegű volt. Idéntől viszont röviden átfutok az eltelt év számomra meghatározó eseményein. A lényegét tekintve 3 ilyen elem sorolható fel: Honda, fogatlanítás, Duolingo.

Február végén a Honda motor beszerzése nyitotta a sort. Változatlanul nagyon elégedett vagyok vele, csodálatos gép. Járulékos elem volt a motorhoz kapcsolódva egy Lamax akciókamera beszerzése és a saját vlog indítása. Ezzel le vagyok maradva, majd behozom. De igazság szerint technikai oldalról sokkal nagyobb beruházások kellenének hozzá (pl. egy jó filmező drón), meg rengeteg időt elvisz a szerkesztés.

A nyári unokás - a 3 legnagyobbal -  hetünk a Balatonon klassz volt, de belerondított egy fogfájás. Ennek a vége az lett, hogy a tervezett motoros programjaim elmaradtak és elkezdődött a fogatlanításom. Ez ugye egy mérföldkő az ember életében. 14 fogamtól és a hozzá kapcsolódó hídaktól szabadítottak meg. Egyszerre két protkóm lett. A felsőt már megszoktam, az alsót kifekélyesedés miatt csak a mai nappal kezdem szoktatni.

A harmadik meghatározó elem a napi Duolingozás augusztus vége óta. Mikor kell angolt tanulni? Hát természetesen 70 felé közeledve. Már 5 évvel ezelőtt beregisztráltam, de éppen csak elkezdtem, nem vittem végig. Majd Madeirára (2017 március vége) célozva újból nekiálltam egy kicsit, de azt is félbehagytam. (P. Jenő lényegesen jobban beszélt nálam.) A nagy elhatározáshoz kellett persze még 2 dolog. Egyrészt a sokéves "PC Gamer" korszakomat tavasszal elvileg lezártam. (A karaktereket majd valszig életben tartom azért...) Másrészt a fogmizéria - nem tudtam mást csinálni - és az eredetileg 2020 augusztusára tervezett angliai évfolyamtalálkozó miatt ezúttal komolyan rácuppantam az ügyre. Anglia végül sajnos visszavonásra került, de a Duolingot ezúttal folytattam. Nagyon jó tempóban haladok, már a tananyag 70%-a körül járok. Agyilag is nagyon jót tesz az embernek. A kiejtés miatt újabban részben átálltam a mobilos verzióra, megfejelve egy másik célzott appal, az "Elsa Speak"-kel. Napi 20-30 perc időráfordítás elég a szükséges penzumhoz, sőt ennek talán fele is elég lenne. De ennél többet teszek bele, most lett célba véve a legfelső "Gyémánt liga" (10 fokozat van). Mindenképpen lesz belőle külön poszt valamikor. Nem "nyűg", nem kényszer - egyszerűen élvezem a dolgot! 

Fentiek mellett a bloggal is volt egy jópofa sikerélményem az év végén. Egyrészt kicsit új életet leheltem a blogba, másrészt kikacsintottam a "mélyvízbe". Idén 3 posztom is kikerült az Index nyitóoldalára (mosógépes, top 12 utált, M0 dugó). A direkt provokatív és főoldalra került  "Top 12" eléggé magas letöltés számot és sok kommentet hozott magával. Tanulságos volt és jót szórakoztam rajta. (Egész pontosan 50424 letöltés volt 6 nap alatt a blogomról a két közlekedéses poszt idején.)

Nem meghatározó elem, de nagyon tetszik és feldobta az év végét egy új mobil beszerzése is. Eredetileg a Mamának szántam, de nem kellett neki. Én meg örömmel beüzemeltem. Középkategóriás (felső-közép) Black Friday áron egy gyakorlatilag felsőkategóriás mobillal bővültünk, ez a Xiaomi Mi 9T.  A régi, pont 3 éves Samsung A5-öm is kiváló, majd jó lesz a Mamának, de ez kenterbe veri. És még szép is.

Hát akkor boldog és lehetőleg egészségügy mentes új esztendőt Mindenkinek!