Csülök becsületes neve N.J. és pár évvel idősebb nálam. De búvár berkekben csak így ismerték, bár van aki inkább Atyukának nevezi. Főleg, ha valamilyen magyarázatba széles gesztusok mellett belefog. Márpedig az nála elő szokott fordulni nem ritkán. Mindig mindenről határozott véleménye van, aminek hangot is ad. Ami valóban érdekli, annak elég alaposan utána szokott nézni, így gyakran érdemes rá figyelni. Csak ezt a „gyakrant” valahogy el kell kapni… Ha nem sikerül akkor sincs gond, mert a dumája, ha megszoktad akár lebilincselő is lehet. Vagy idegesítő. Mindenesetre unatkozni nem lehet mellette.

Csülök fénykorában szerintem az egyik legjobb búvár volt a sok nagyon jó búvár között. Ő sem lett fiatalabb, mai méreteiből két fiatalkori Csülök is kijönne. A poszt apropója, hogy most tartja szokásos éves öregbúvár buliját, és megpróbálom megszerezni beleegyezését a poszt közzétételéhez. Nem lesz könnyű dolgom…

Csülöknek nagyon sokat köszönhetek. Ő volt első búvártúrám túra- és merülésvezetője. Meg sofőrje, mert akkor még én nem vezethettem az UAZ-t. Diplomaszerzésem után Ő fogadott be nagymamájától frissen örökölt lakásába addig, amíg sikerült albérletet szereznem. Szicíliában lehet, hogy az életemet mentette meg, amikor üres flaskával vergődtem a felszíni áramlásban és Ő beúszott hozzám. De a nagy blamától mentesítés biztosan ennek eredménye. Pár nap múlva a Strombolira is együtt mentünk fel, ahol egy éjszakát átbivakoltunk a lávakő fedezékben. Akkor még pontosan 17 percenként tört ki tűzhányó, elég hangos volt, a talaj is remegett - ma már tilos a felmenetel. Ugyanúgy kellett figyelni az órát, mint merüléskor, aztán ha jött a matéria pucolás valamilyen lávakő fedezékbe. Ha ez éppen nem volt a közelben, akkor meg lestük a lávaesőt és próbáltuk elkerülni az égből potyogó hatalmas, vörös tehénlepényeket – ha nem sikerült volna, akár rámehettünk volna… Talán Ő volt I.S. mellett a másik búvár, aki a Hévízi forrásbarlangba való első bejutásomat segítette – amihez akkor még le kellett venni a készüléket, olyan szűk volt nyílás, a reduktorokból meg ömlött a levegő a kiáramló víz nyomása miatt. Kitűnően tud hegeszteni, az első építkezésemen Ő csinálta meg a három szintet átfogó lépcső vasszerkezetét – bár ebbe más is besegített a klubból. Később, amikor Ő építkezett, természetesen én is próbáltam valamit viszonozni és mellette a legkevésbé bénának tűnni. Én se megyek feltétlenül a szomszédba, ha valamihez hozzá kell nyúlni, de Csülök egyszerűen születetten ügyes minden ilyen dologban. Első trópusi túránkon Kubában szintén volt néhány emlékezetes esetünk. A balatoni birtok projektünk indulásakor a Mandulás telepítéséhez Ő adta a technológiai alapötleket, a telepítésben is sk. besegített. Mondjuk mégsem lettem az ország legnagyobb mandulatermelője, napjainkban már döglődik a Mandulás – de már rég eladtam, nem rajtam múlt a jelenlegi állapot. Pár szem mandulát ettünk saját termésből. Amikor a Sinain a ma már nemzeti park Ras Mohammed fokon éjjel bekerítettek bennünket az arab deszantosok Ő eszmélt elsőként: „Hú b… meg Atyuka, kitört a háború!” Végül nem tört ki a háború, a ránk szegezett gépkarabélyok tartásába pedig csak elfáradtak a talán még nálunk is rémültebb katonák. (Mondjuk mi nem is voltunk olyan nagyon rémültek, mert a napi két merülés után este vettünk magunkhoz némi dekompressziós folyadékot, aminek még nem múlt el teljesen a hatása.) A sort végtelenségig lehetne folytatni. Csülök egy jelenség, egy élő legenda. Az utóbbi években ritkán találkozunk, de változatlanul jól elvagyunk egymás társaságában.

Csülököt már 2 éve ismertem a klubból, ahol ugye hivatalosan is 3 kaszt volt: a „Húszasok”, a „Harmincasok”, meg a „Vén f…szok”. Nem Ő volt az alfahím, de határozottságával, néha kicsit nagyhangú, de a problémamegoldásra koncentráló megnyilvánulásaival a klub meghatározó személyiségei közé tartozott. Még éppen az első kategóriába tartozott életkora alapján, amikor közeledett a nyár és elkezdődött a szokásos szervezés és egyeztetés a nyári programokra, főleg a túrá(k)ra. Sok volt az eszkimó és kevés a fóka. Én búvárserdülőként csak lestem a fejleményeket, még soha nem merültem tengeren. Viszont korábban már végig motoroztam az egész Adriát, és nagyon tetszett. Akkor emlékezetem szerint 1 UAZ, 1-2 kompresszor, talán egy nagyobb meg egy kisebb Zodiac gumicsónak, meg néhány (3 ?) kicsit lestrapált csónakmotor volt nélkülözhetetlen alapkelléke minden túrának. Valahogy úgy alakult, hogy Csülök és Husi mellé betársulhattam harmadik búvárnak és második fiúnak az egyik túrára, már csak biztonsági okokból is. Megkaptuk a cuccot a leggyakorlottabb felelőssége mellett. A túra negyedik részvevője S. Cs. felesége, Cönci volt már terhesen első gyerekükkel, Ő igazából nyaralni jött. (Cs. nem jöhetett valamiért, valószínűleg az előző évben volt Jugóban. Az meg eszembe sem jutott, hogy 20 év múlva nálam vizsgázik majd a születendő gyermek. Mint ahogy később a búvárdoki egyik lánya is…)

Csülök a tarvágásban is képes volt elmenni az UAZ-zal, ezzel együtt nagyon vigyázott rá. Amikor eljött az időnk megpakoltuk a masinát és 70 km/ó körüli csúcssebességgel lezötykölődtünk Pakostane-be a kikötőbe. Az elképzelés eleleve ez volt, de a tervezett Zutra nem kaptunk merülési engedély a lucskos kapitányságon – „Lucka Kapitana” - Sibenikben. (Én bezzeg később kinyomtam a lelkét szegény UAZoknak, igaz némileg nagyobb távolságokat, meg a sivatagot kellett legyűrni. Amúgy az UAZok nem motorikusan szoktak ledögleni, a futómű, illetve a féltengely volt a gyenge pontjuk.)

//Állj! Ez így nem lesz jó. Nem fog beleférni. Meg nem is Csülökről írok, hanem magamról. Újratervezés. Semmi gond. Ha hozzájárul a poszthoz, majd lesz Csülök II. is. Valamikor. Talán. Ha meg nem, akkor átszerkesztem az anyagot valamilyen későbbi búvártémába. Mehet tovább a mese.//

Nézzük a lötyögő vizet, szívjuk magunkba az utánozhatatlan aromájú levegőt a kabócák harsogása mellett. Csülök elkezd irányítani, mi téblábolunk mellette, időnként sajátos stílusában megkapjuk tőle jól megérdemelt beosztásunkat. Összepakoljuk a kis Zodit, felfújjuk, vízre tesszük. Tankolás, csónak menetpróba. Kikészítjük a móló szélére a kompresszort, szerzünk vizet az ívóvízkannákba, dugig pakoljuk a kis csónakot a bivakoláshoz szükséges cuccok egy részével. Cöncire és Husira bízzuk az UAZt, Csülök nagy nehezen beröffenti a csónakmotort és kettesben elindulunk felderíteni a terepet és táborhelyet keresni. A szemben lévő sziget, Pasman túlsó oldalán kell valamit találnunk. Onnan a még távolabb lévő Zut (ma már Nemzeti Park) is elérhető, ahol a térkép alapján jónak tűnő merülőhelyek lehetnek. Bár nincs rá engedélyünk…

Nehezek vagyunk, kínlódik a kis motor a súllyal meg a hullámokkal. Csülök nyélgázt ad, kicsit lavírozik és hopp kiemelkedünk siklásba. „Na látod Atyuka, így kell kiemelni siklásba a csónakot hullámos vízen. Tudod…”  Aha, értem.

Megyünk vagy 20-30 percet, mire találunk egy megfelelőnek tűnő kis öblöt, valahol a sziget túloldalán Tkon falu. Ez a víz miatt lehet fontos, amikor kifogyunk. Majd átmászunk valahogy a bozóton, nem lehet olyan messze. (A fenét nem, főleg holdvilágos éjjel…) A hely ígéretes, ki lehet kötni, kicsit feljebb van egy viszonylag egyenes, árnyékos hely a ponyva kifeszítéséhez és a bivakoláshoz. A kompresszor is telepíthető nem közvetlenül a táborhely mellé. A másik oldalon meg kissé messzebb egy kis földesebb szakasz, amit a kis tábori ásó segítségével budinak használhatunk. Ha figyelünk, talán nem kell az exhumálástól és „újrahasznosítástól” tartanunk…

Csülök elkezdte előkészíteni a terepet engem meg visszaküldött a többi cuccért a kikötőbe. Na jó, egye fene, majd én megmutatom. Motor be, vészleállító csuklóra, egy kövér gáz… a kis csónak kilő, én meg majdnem beleesek vízbe. Megmentem valahogy a helyzetet, és reménykedem nem vette észre a Főnök. Dehogynem. Ott röhög a parton a térdét csapkodva.

Visszaérkezek a kikötőbe, a móló mintha magasabban lenne, mint amikor indultunk. A kikészített kompri a nekem már veszélyes vállmagasság felett fogható meg és dög nehéz, jó hosszú és széles is, eleve nem egyemberes. Kívülről segíteni nem lehet, a víz lötyög. Ugyan kirobbanó erőben vagyok, valószínűleg a fizikai teljesítőképességem csúcsa környékén, de akkor is… Ez a Csülök tudta, miért engem küldött vissza. Kerülgettem a dolgot, mint macska a forrókását. Aztán csak rászántam magamat és hopp… a kompri a ladikban. Fogalmam sincs hogy csináltam, nem hiszem, hogy bármikor később képes lettem volna rá. Akkor és ott muszáj volt megoldani a szituációt. Erről szóltak később is a búvártúrák. A felmerülő problémát kezeld, oldd meg, javítsad meg, biztosítsad az „üzemképességet” minden téren, különösen a technikát illetően.

Több fordulóval bepakoltunk, Cönci és Husi is bekerült, az utolsó fordulót Csülök csinálta az UAZ leparkolása miatt. Macerás dolog egy ilyen búvártúra. Szinte állandóan zörög a kompresszor valaki felügyelete mellett, a „napos” a kajával és a mosogatással szöszmötöl, valamit állandóan javítani kell, a szinte elkerülhetetlenül előforduló kisebb - nagyobb sebek / horzsolások nem gyógyulnak, csak kiáznak. Állandó öltözés – vetkőzés, becuccolás – kicuccolás, horgonyzási hely keresés, beakadt horgony kiszabadítása. Ha hosszú a túra és sokat merülünk, előbb-utóbb kezd bedögleni a füled. Először csak viszket, utána ha nem kezdesz vele valamit fájni is fog a külső hallójárat, a legrosszabb esetben akár összecuppan és akkor már merülni sem tudsz. (Anno két csodaszer volt ellene, a Burofix meg a jódos „Prednisolon J.” kenőcs. Tudtommal mindkettőt kivonták már a forgalomból, sima Prednisolon kenőcs viszont van napjainkban is.) Szóval egyszerűbb befizetni egy búvárbázisra, és akkor majdnem mindent készen kapsz (bár ez a fülproblémát nem oldja meg) – de azért a „régimódinak” is megvan a maga hangulata. Ráadásul akkoriban még nem vagy alig volt búvárbázis, főleg az Adrián.

Bemelegítő merülés, ezúttal tényleg kicsi, 20-30 méteres mélységben, mert így hármasban még nem merültünk együtt. Oké, minden szuperál, mindenki nyugodtan és magabiztosan végzi rutinjellegű teendőit, ólmozás is nagyjából stimmel. Utána belecsaptunk a lovak közé, és egy nagyon szuper, zsörtölődésektől mentes búvártúrát abszolváltunk. Minden apró részletre már nem emlékszem, de egy holland manus feltűnésétől és megmerültetésétől kezdve a vízszerzési „expedíciókig” naponta zajlottak a történések. Befejezésként az első hetünk egyik eseményére térek még ki, ami nagyon bennem maradt.

A táborunktól nem túl messze néztük ki magunknak merülési helyet, ahol gyorsan mélyült a víz és közel volt a part. Nem bizonyult zűrös helynek, találtunk is valami kisebb falszerűséget meg sziklákat. Nem rossz, de semmi különös, valamivel 50 alatt a vége. Husi mintha kicsit bizonytalankodna, jellemzően inkább felettünk úszik pár méterrel, mint egyszintben vagy legalul. Letelt a tervezett idő, levegő bőven mindenkinél. Szép kényelmesen, lassan emelkedve elindulunk vissza. 12 méteren kezdjük a kizsilipelést. Csülökkel mi még nézegetjük az óránkat, amikor Husi megindul egy szinttel feljebbre. Rendben, ez a szint eleve 1-2 perc, ő kevesebbet volt az alján, meg mi is csak „túlbiztosítunk”. Mi is feljebb emelkedünk. Eltelik pár perc, Husi megint indul. Nézegetjük a táblázatunkat, rendben, belefér a dolog. Indulunk tovább, utolérjük Husit 6 méteren. Husi nemsokára megy feljebb, félszemmel figyeljük, mi is menni fogunk rövidesen. Csülök egy kicsit elbóklászik, nézegetem mit csinál, talál-e valami érdekeset. Hoppá, hol a Husi? A felszínen! Az kizárt, hogy letelt az ideje a legfontosabb zsilipelési zónában! Csülök messze, felliftezek Husi mellé, kérdezem mi van, azonnal jöjjön vissza. Nem hajlandó, ő megy ki, mi meg zsilipeljünk csak. Én vissza, próbálom Csülök értésére adni, hogy a csajszi túl korán kiment és nem akar visszajönni. Csülök valamit morog a reduktorába, nézegeti a táblázatát, aztán lemondónak tűnő gesztussal legyint egyet. Csak nézek ki fejemből, újból felrongyolok a felszínre, próbálom rábeszélni Husit a visszajövetelre. Husi már a parton, mondja, hogy kicsit fáj a feje, de minden rendben, marad. Kezd az én fejem is jelezgetni, nincs mit tenni, mars vissza. Fejfájásszerűségem azonnal elmúlik, majd előírás szerűen befejezzük a zsilipelést. Csülök int, hogy ő megy fel, kicsit morcosnak tűnik. Jelzem, hogy én még pár percet ráteszek (hiszen kétszer voltam a felszínen). Kimegyek én is, Husi ránézésre rendben, Csülök flaskája már a ladikban, de mérgesen dünnyög. Nem is kifejezetten alacsony hangerőn, de azért nem ordibálás szerűen. Olyasmiket mond, hogy inkább többet zsilipelünk mint kevesebbet, aztán nem liftezgetünk csak úgy fel meg le, főleg nem zsilipelés közben, meg jelezzük a másiknak ha indulunk ki, egyébként is aki hülye az haljon meg, de ne itt és most.

Husinak egy fél napig még fájdogált a feje, de megúszta a dolgot. Nekem meg eleve csak pillanatokig voltak gyanús tüneteim. Ettől az esettől eltekintve teljesen problémamentesen merültünk, kezdtünk összeszokott csapattá válni víz alatt. Az ominózus esetnél talán nem figyeltünk eléggé, túlságosan rutinszerűek voltunk, „könnyű” volt a merülési hely. Meg hát Husi azért zsilipelt valamennyit 3 méteren is. Talán. Csak hát ez nagyon más műfaj, mint sekély bányatavakban, vagy ipari kutakban merülni. Az alkalmazott technika pedig – „újrazsilipelés” - hasonló esetben ma is követendő rövid időre megszakított dekompressziós szakasz esetén. Nem keverendő össze a „nedves rekompresszióval”, amiről anno mi még nem is hallottunk. Utóbbit rég kifejezetten ellenjavaltnak tartja a szakirodalom, és súlyos keszonbetegség tünetek esetére vonatkozik. Bővebben lásd a guglit. Ha csak egy pillanatra „kinéztél”, eszedbe ne jusson nem visszamenni!

Csülökkel pedig még sokat merültünk „csapatban”, bár kifejezett merülőpárban ritkán voltunk, számos közös túra emlékére gondolhatunk vissza némi nosztalgiával.

Érd, 2018.10.25.

2020.09.29. Atyuka ma hajnalban elment. Isten veled barátom, nyugodj békében!