Az adekvát cím kis szívás, nagy szívás, M0 lett volna. Itt a szövegben talán már elmegy ez a kitétel. A tényeknek  és a helyzetnek megfelelően. Egy kemény menet motorral a decemberi őszben, ősz fejjel. 

Kivételesen időre kellett mennem koradélután. Bébicsősznek pár órára. Napközben kétszer is ránéztem a Waze-ra, mindkétszer 18 perc menetidő és M7-M0 a javaslat a 20 km-es távolságra. Viszonylag jó idő volt, és végül szerencsére motorral mentem (Brumi Honda). Kis rátartással indultam. Hááát… Ekkora közlekedési káoszt már rég láttam. Még motorral is eléggé reménytelennek tűnt a helyzet. Kamion kamion hátán, többnyire 3 sávban, párszáz méterenként a leálló sávban is néhány, vészvillogóval többnyire. Gondolom lejárt a menet idejük, azt nagyon komolyan veszik a hivatalos szervek. Különösebb dili amúgy nem volt, csak néhányan próbálták területet „lezárni” a „pofátlankodók” meg szabálytalankodók elől. Akik persze mind a diósdi lejáróig próbáltak elmenekülni valahogy, köztük néhány kamion is. Diósdig valahogy elvergődtem az éppen csak araszolgató megadugóban, és végül pár perc késéssel, de még időben megérkeztem. Autóval nem sikerült volna. Utólag lepődtem meg, hogy végül is 26 perc alatt teljesítettem a távot. Ennek pont a fele volt az M0 bő 5 km-es szakasza (ami 25 km/ó átlagnak felel meg). Mindenesetre jóval többet mentem álló kamionok között, mint eddig életemben összesen. Bevállalósabb voltam, mind általában. Nem igazán élveztem…

Pár óra múlva este 7 után vissza. Waze-t nem is indítottam, mentem a szokásos útvonalon. A helyzet semmit sem javult, az MO Budafokot is visszaduzzasztotta, de rendesen. Motorral ezt is sikerült valahogy megoldani.

Végig ment a kamera – de túl sokat kellene kitakarnom. Meg unalmas lenne. Eleve iszonyú volt a forgalom és az araszolgatás. Mert hát hogy lehetett megcsinálni? Úgy, hogy minden kis helyre bement az ember, ahol elfér a motor. Szigorúan álló járművek esetén. Eszembe nem jutna menetben lévő kamionok közé befurakodni. Egyébként meglepően segítőkész volt a közlekedők döntő többsége, és senki nem mutogatott vagy szólt, hogy mi a fenével próbálkozok. Amúgy nem volt olyan hú de nagy élmény – csak tanulságos.

Csalódtam a Waze-ben.  Egyébként ma, két nappal később hasonló (még rosszabb) a helyzet. Waze szerint motorral 8 perc alatt teljesíthető (41 km/ó feletti átlag) az M0 nevezett, még jobban bedugult 5,5 km-es szakasza. Kétlem.  Nekem biztos nem menne. Google Maps szerint ugyanez autóval 56 perc. Bő 5 kilométer. Klassz sztrádatempó.

A „tucat” igazából egy számot jelent, ez a szám a 12. Angolul és németül – a magyarral ellentétben - a számokat 12-ig önálló szavak jelentik. Azaz a „11” és a „12” még egy önálló szó, és csak ezek felett kezdik valamilyen rendszer szerint kombinálni az egyes számokat jelentő kifejezéseket. Hasonlóan a magyarhoz.

Ha a hüvelykujjunkkal megszámoljuk a „maradék” ujjperceinket, az pontosan egy tucat.

Ez a szám, a 12 kicsit furcsa lehet számotokra, hiszen napjainkban az úgynevezett tízes számrendszert használjuk. De nem mindenhol, és nem is volt ez mindig így. Az idő számolásánál például egy napot 24 órára bontunk. Az óráknál és perceknél pedig 60 a váltószám. A kört pedig 360 fokra osztjuk.

Miért pont 24, meg 60, sőt 360 ? Mert az emberiség története, vagy legalábbis „írásos” története során keveredett az ősrégi 60-as alapú, meg a modernebb és jobban használható 10-es számrendszer. Meg a „tucat” miatt. 1 tucat = 12. Két tucat óra = 1 nap, ami a tucattal pontosan elfelezhető délelőttre meg délutánra. Összesen 24 órára. Napközbeni, déli 12 órára, meg éjszakai 12 órára, az éjfélre. A régi órák is pontosan ilyen számlappal rendelkeznek, 12 órára és 60 percre bontva. A kismutató az órát, a nagy a percet mutatja. De 1 év is 12 hónapra bomlik. Vagy egy év 12*30=360 + néhány, leginkább 5-6 napból áll. A 366 ugyan csak 4 évente igaz – úgy nagyjából, de ebbe most ne menjünk bele. A 60 pedig szerintem igazából úgy szól, hogy 5*12, amit az ujjainkkal könnyen kiszámíthatunk. Ha már itt vagyunk a 10 meg 5+5=10. Ezt még könnyebben megszámolhatjuk az ujjainkkal, mint a 60-at. 

Mindez igazából egy ősi civilizáció, 5-6000 évvel ezelőtt élt emberek, a sumérok hagyatéka. Az ő agyagtáblákba „nyomott” leírásaik maradtak ránk, ma ezek a legrégebbi ilyen írások, amit ismerünk. Biztos voltak előzményei és nem az egyik pillanatról a másikra, csak úgy kitalálták a dolgok menetét. Biztosat erről semmit sem tudunk, csak találgatunk. Van amit ki is tudunk találni, sokszor meg tudjuk fejteni a rejtélyt.

A „tudatlan” ősember valószínűleg hasonlóan gondolkodott, mint a mai kisgyerekek. Neki is meg kellett tanulnia valamennyire számolni. Biztosan nem tudjuk, de úgy gondoljuk, hogy az ősember akár már 300 000 évvel ezelőtt elkezdett számolni. Volt a férfi meg a nő, meg a gyerekek. Egy, kettő, meg sok. Még a suméroknál is állítólag úgy hangzott, úgy mondták az „egyet”, hogy „férfi”, a „kettőt” meg hogy „nő”. De hát ez egy idő után kevésnek bizonyult, meg kellett tudni számolni a „sok” gyereket meg az állatokat, ami ugye szintén „sok” volt. A kezüket, az ujjaikat használták ehhez, mint ma a kisgyerekek. Ugye 5 ujjunk van, meg két kezünk. Ez összesen 10 ujj. Hát ezért használunk ma tízes számrendszert. 2-3000 évvel ezelőtt a rómaiak már ezt használták, naptáruk kezdetének a város alapításának évét tekintették. Ők találták ki a napjainkban használt latin betűket, a latin abc-t. Ők találták ki a „római számokat” is, aminek alapja kezünk 5 ujja volt, nem ismerték, nem használták a nullát. Azt majd csak 1000 évvel később, arab matematikusok vezették be az arab számokkal egyetemben. A rómaiak eredetileg 1000-ig tudtak számolni, pontosabban eddig találtak ki jeleket a számok leírásához. Külön jelet az 1 (I, vonás, egy ujj), 5 (V, kitárt kezünk ujjai?), 10 (X, két kéz ujjai, keresztbe tett kezeink?), 50 (L), 100 (C), 500 (D) és az 1000 (M) kapott. A „száz” és „ötszáz” kivételével (amikben tulajdonképpen egy félkör volt) egyszerű vonalakat használtak, amit könnyű volt pl. vésni, befaragni valamibe. Ez nagyjából elég is volt a mindennapjaikhoz. Később szükségessé vált nagyobb számok használata is, ezt függőleges és vízszintes vonalak használatával érték el. Ha a számokat két függőleges vonal közé írták, az 100-szorosát jelentette. Ha a szám fölé egy vízszintes „kalapot” húztak, az 1000-szeresét jelentette. Így pl. a millió arab számokkal hat nullát tartalmaz, 1000000. Ugyanez római számokkal ilyesmi: IXI , az X felett is vonallal, „kalappal”. Mai számírásunkban helyiértékeket használunk, külön írjuk egymás mellé az egyeseket – tízeseket –százasokat stb. Ráadásul „jobbról balra”, ahogy az arabok ma is így írnak. A rómaiak másképp gondolkodtak, más logikát követtek. Olyan pofonegyszerű volt, mint az ujjakkal számolás. Ötből elvesz egy ujjat, egy vonást, az négy: IV, esetleg IIII. Ha hozzáteszünk egy vonást / ujjat az hat: VI. Ugyanígy IX és XI. Vagy VIII és XIII stb. Voltak persze egyéb komplikációk, de megoldották. Azt mondhatjuk, hogy a kis számokat római számokkal többnyire hosszabban írjuk le, mint arab számokkal, helyiértékekkel. Nagy számoknál meg fordítva, római számokkal sokszor lényegesen rövidebb, nem kell számolni a „nullákat”, helyiértékeket.

A régi (ős)emberek nem csak az ujjaikkal tudtak számolni. Vagyis igen, de előfordult, hogy az egyik kezükkel fogtak valamit, és számolniuk is kellett. Vajon hogyan oldották meg a problémát? Hát a szabad kezük hüvelykujjával. Megszámolták vele a megmaradt „szabad” ujjaik ujjperceit. Az, ha nem volt ujjvesztő balesete pontosan 12, ha úgy tetszik egy tucat.

Ebből Nagypapa szerint már egyenesen következik a sumérok 60-as alapú számrendszere. Egyik kezük hüvelykujjával elkezdték számolni az ujjperceiket, a másik kezük ujjaival pedig azt, hogy hányszor számolták végig az ujjperceiket: 5*12= 60.

Mint ahogy két kezük volt, és 60/2=30. Az évük 12 hónapos volt, minden hónap 30 napból állt. 12*30=360. Alapból ennyi volt a naptári évük, de a kört is ennyi részre (fokokra) osztották fel, sőt a körfokot még 60 fokpercre – tisztára azonosan, mint az időnél.

A 12 és a 60 amúgy több szempontból különleges szám. Ennek megértéséhez azonban kicsit többet kell tudni számtanból meg matematikából.

(Ha a Nagypapa kicsit rákattan valamire, szeret utánanézni és ellenőrizni elképzeléseit. Többnyire bízik a fejében, de minden apróságot még ő sem tudhat, ő sem mindig – bár többnyire igen – tévedhetetlen. A kontrollhoz már rég nem a könyveit meg lexikonjait használja, hanem a guglit. (Jó, tudom, Google.) Persze mindig morog a guglira, hogy nahát ennyi butaságot már rég olvasott / hallott. Meg hogy lopja a gugli az adatokat. Most is morgott egy sort. Ott áradozik a gugli, hogy milyen csodálatos, sokoldalú szám a sumérok által használt 60. Hogy prímszámok, meg legkisebb közös többszörös és társaik. A lényeget meg, hogy a 60 igazából öt ujjunk meg 12 ujjpercünk szorzata, sehol senki meg sem említi. A körről nem is beszélve, eszébe sem jut senkinek, hogy annyi részre, fokra vagyon felosztva, mint ahány napos volt a sumér naptári év. Ez véletlen természetesen... persze… én meg a vasorrú bába vagyok, hagyjanak már. Bár lehet, hogy valahol valaki utal mind ezekre, az öreg azonban begurult és nem guglizott tovább.)

1. Lassúhajtó csellengők. Gyárilag hiányzik belőlük a jobboldali (gáz)pedál. Zöld lámpánál is képtelenek időben és normálisan elindulni, akkor lapozgatják a gép kézikönyvét, hogy miként működik a sebességváltó, hogyan kell sebességfokozatba kapcsolni ezzel a szerkezettel. Amúgy pedig biztonsági (vagy üzemanyagvédelmi) okokból az éppen megengedett aktuális sebességhatár alatt maradnak 15-30 km/órával.
2. Féklámpavillogtatók. Spéci lábfejfittness guruk, hol a gázt nyomják, hol a féket. A lényeg, hogy valamelyik pedált mindig nyomják valamennyire.
3. Gyárilag index nélküli masinák. Lite változatuk: előbb fékez, majd az utolsó pillanatban esetleg indexel is.
4. Tintahal ősökkel rendelkező, harcigázokat kiengedő dízelek (Többnyire lehetőleg kipreparált vagy hatástalanított részecskeszűrővel).
5. Autópálya belső (középső) sáv bérletesek. Lehetőleg max. 100-110-es tempóban.
6. Vezetés közben mobilozók. Kihangosítóra nem telik nekik. Vagy nem tudja párosítani a mobilját a fedélzeti komputerrel.
7. Vaksi, vagy rosszul beállított menetfényű masinák. Külön állatfaj a ködlámpáit – legalább az elsőket - állandóan használó sofőr.
8. Sárgán és piroson áthajtók. Ne felejtsd: annak van elsőbbsége, akinek megadják!
9. Zebrán gyalogosnak elsőbbséget nem adók. Külön állatfajta közöttük, aki a másik sávban már lassító vagy megálló autó mellett a zebrán megy el…
10. Ja, a kamionokat meg a teherautókat. Úgy anblock, ahogy vannak. Tisztelet a néhány kivételnek. (Bocs tudom, logisztika/áruszállítás kell, meg csak a nem is olyan könnyű munkájukat végzik – de akkor is… Meg legyen en bloc , ha valakit nagyon zavar - még mindig jobb, mint az "evvel/avval"...)
11. A „holtsávutazókat”. Nem lassít, nem gyorsít, marad a holtsávban. Esetleg beáll egy kamion mellé, és ott utazik. Spéci esetben még arra is képes(ek), hogy autópályán vagy többsávos úton beállnak egymás mellé ketten, és a megengedett sebesség alatt 5-10-15 km/ó-val hatalmas feltorlódát okoznak. Amit észre sem vesznek, mert a tükröt nem használják.
12. A „cikázókat”. Vagy lemaradok tőlük, vagy faképnél hagyom őket. Kicsit hasonló, ha elkezdenek „letolni”. Megoldás hasonló, mit előzőnél: vagy elengedem az első adandó lehetőségnél, vagy elhúzok tőle.

Meg hát persze a fő mumus, a mindenki által utált dugók. De az más tészta.

Szóval engem a tartósan és lényes mértékben a megengedett sebesség alatti közlekedés nagyon irritál. Ha amúgy lenne mód a normális haladásra. Nem is az "időveszteség" oldaláról, hanem veszélyessége miatt zavar a dolog. Az ilyen vezetők oszlopot gyűjtenek maguk mögé, ahonnan időnként, illetve előbb-utóbb valaki(k) megindul(nak), megunván a tötyörgést. Amúgy a MOTOZIN 2019/2 számban van egy cikk Ománról. Ott 120-al szabad menni a sztrádán. Mindenki annyival megy. (Mint ahogy USA, Kanada = mindenki 110-el megy. Se lassabban, se gyorsabban. Jó régi tapasztalatom szerint.) Egyrészt a rém gyakori traffipaxok miatt. Másrészt azért, mert különben letolnak, levillognak, ledudálnak (i.m. 63.o.). 

Ezzel együtt nem állítom, hogy ez lenne a hazai közlekedés legnagyobb problémája. Szó sincs róla. A felsorolásomból a 8.-9. pont áll ahhoz legközelebb, ami szerintem a figyelmetlenség és az elsőbbségi szabályok súlyos megsértése. A poszt azonban nem ezekről szól, hanem az általam nagyon utált, leginkább a közlekedési kultúrához tartozó elemeket foglaltam csokorba. Pont egy tucatot.

Jó, én sem vagyok ma született bárány. Bennem vajon mit utálnak a közlekedés többi résztvevői időnként?

1. Mondjuk úgy, hogy szeretek tempósan közlekedni. (De az autót/motort soha nem „cibálom”.) Miután nem a műszereket, hanem a forgalmat figyelem, előfordulhat, hogy átlépem a megengedett sebességet.
2. Előzőből következően néha (törekvésem ellenére még mindig) előfordul, hogy túl közel kerülök az előttem lévőhöz. Miután a fordított szerepet én is utálom, ez csak véletlenül és átmenetileg áll fenn.
3. Fentiekből fakadóan előfordul, hogy előzési szándékomat hosszas indexeléssel, esetleg fénykürt villantással is jelzem. Ezt nem mindenki és nem mindenkor veszi jónéven.  (Mondjuk itt végül én is rászaladtam, mert arra számítottam, hogy elenged, időben visszahúzódik a külsőbe. Rég tök üres volt a külső sáv, ő pedig még mindig belül üdült. Ráadásul 130 alatt. 11-12 mp, illetve 350-400 m kellett neki a visszatéréshez az üres külső sávba.)  
4. Azt hiszik, hogy nincs féklámpám. Pedig csak indokolatlanul nem fékezek. (Meg nagyot se, csak szükség esetén. Évente csak néhányszor.)
5. Sárga lámpánál viszont fékezek és megállok. Mutogattak, meg dudáltak már rám emiatt.
6. Ha túl nagy a tökölés, néha megindulok „hátulról” is – ha van hová kényelmesen beállnom előrébb. (Motorral ez egyszerűbb meg jobban el is tűrik a többiek, autóval azonban már macerásabb a dolog.)
7. Teherautót/kamiont/fekete lefüggönyzött/fóliázott és általában a kilátást akadályozó nagy dögöket nem tűrők meg magam előtt.

És az utasaim?

1. Hát időnként bizony szentségelek. Többnyire nem ok nélkül.
2. Még mindig elszakad (nagyritkán) a cérna. Na ekkor nagyon határozottá tudok válni, 1-2 fokozattal visszakapcsolt sebváltóval.
3. Nagyon kanyargós úton kértek már arra, hogy menjek kicsit lassabban. Nem a sebesség, hanem a dülöngélés miatt. (Legutóbb 2 éve Madeirán…)
4. Egy főről tudok, aki valszig nem lenne hajlandó beülni általam vezetett autóba. Eddig legalábbis elhárította ilyen jellegű ajánlataimat. Mondjuk Ő (She is a Lady) eleve csak jobb hátulra hajlandó beülni egy autóba végszükség esetén, utána pedig kizárólag a km órát figyeli az út végéig. Ha 80 fölé megy a mutató, elkezdi szaporábban venni a levegőt. Sztrádán 100 a tűréshatára állítólag. (Bocs, ha olvasod! Úgy döntöttem, hogy vagy olyan jó fej, hogy nem veszed - túlságosan - rossznéven ezt az indiszkréciót tőlem. Legfeljebb legközebb meghúzhatod a fejem tetejét fedő hajkoronámat...)
5. Motorral eleve és alapból nem viszek utast, ez utoljára közel 50 évvel ezelőtt fordult elő. Így nem tudom, mit gondolnának a vezetésemről.

Sumsum: a közúti közlekedés veszélyes üzem. Észnél kell(ene) lenni mindig és mindenkinek. Amióta vezetek mondom, hogy a „lassúhajtás” veszélyesebb a „gyorshajtásnál”. Nem a relatív gyorshajtásnál, az nagyon más téma. (Mondjuk nem a rendőrség-féle formája, mert azt mindenre ráhúzzák, ezért szerepel a baleseti statisztikák első helyén a gyorshajtás. A tényleges, dokumentált gyorshajtás 1-2% környékén van – már ahol meg amikor bevallják.) Mentem jócskán vizes/havas-jeges/sáros, rossz minőségű, kanyargós, keskeny stb. úton. Eddig balesetmentesen (KGFB szempontból is). Kop, kop... Nemcsak elfogadom, hanem vallom is, hogy az út- és forgalmi viszonyoknak, a gépednek, valamint fizikai és pszichikai állapotodnak megfelelő tempóválasztás az alapvető. Soha nem dünnyögök, ha valaki „csak” a megengedett sebességgel halad, vagy kritikusabb helyeken „óvatoskodik”, esetleg "T"- betűs. A szabályokat is többnyire és alapból betartom. De nem esek kétségbe, ha valamelyiket véletlenül áthágom. És bizony néha előfordul – főleg motorral a nagyobb erőtartalék és kisebb helyigény miatt -, hogy többé-kevésbé tudatosan szegek szabályt. (Motorosoknál 2 eklatáns példa a záróvonal és a sebesség.) Ennek általában biztonsági vagy forgalmi okai vannak, és amúgy nem jellemző rám. De pl. előzés közben gázelvétel a sebességhatár átlépése miatt sok minden, csak nem élet- és ésszerű. Végül a „lassúhajtásos” megjegyzésem megkoronázásaként, talán kissé provokatív módon még valami. Nem szeretném, ha elszabadulnának az indulatok, remélem nagyon keveseket irritálok ezzel. Tehát:

, azaz „Kérjük, ne etesse a trollokat – azaz észre se vegye a kellemetlenkedőket, ne reagáljon kommentjeikre (Forrás: Wikimedia Commons / Sam fentress / GNU-FDL 1.2)”

Szóval úgy vélem, hogy túl sokan vannak a magyar utakon, akiknek az „idegrendszeri információ-feldolgozási képessége/kapacitása” nem elégséges a biztonságos közlekedéshez. Mind a mennyiséget, mind a minőséget és gyorsaságot illetően. Most nem pusztán a „kóválygó” járművekre gondolok (pia, kokó, gyógyszer, fáradság vagy ezek kombinációi). Hanem akiknek mindig megalszik a tej a szájában, igazából fogalma sincs a közlekedésről, eleve stresszel tőle, önbizalom hiányos, határozatlan, figyelmetlen, és mégis kimegy az utakra. Aki mindig csak fut a történések után. Pusztán reagál, azt is esetleg rosszul. Nem vezeti a gépét, hanem csak utas benne/rajta – a volán mellett. Meg se próbál 1-2 mp-el a történések előtt lenni, a szituációk várható kimenetelét „előre vetíteni”. Jó, sajnos vannak sakk-matt helyzetek. Én is mentem már át 100-as tempóban útközepén fekvő döglött vaddisznón éjjel. Még videó is van róla, ment a kamera. Szerencsém volt, minimális kárral megúsztam, még a futómű is kibírta.  

Hosszabb lettem a tervezettnél. Az apropó az volt, hogy pár napja taknyos úton, esti szürkületben motorral majdnem megstuccoltam egy márkás kocsit. Körforgalom bejáratánál. Jó, volt forgalom rendesen. De éppen sehol semmi, tiszta a bejárat. Őnagysága előttem megindul – és meggondolja! Mintha stop tábla lenne – megáll körbe nézni! Miután nem először jártam így, némi automatikus szitkozódás mellett én is befékeztem – oszt a körforgalom után (még záróvonal volt, bevallom) gyorsan faképnél hagytam. Közeledett a következő körforgalom… Utólag kicsit szégyelltem és szidtam is magamat az eset miatt. De ez volt egy példa arra, amikor biztonsági okokat ideologizálva szabálytalankodtam, tudatosan átléptem egy záróvonalat.

Na, aki olvassa, ne fogja vissza magát! Szabad a kommentelés. Sőt szavazást tervezek. Nincs gond ellenvéleménnyel és vitával, csak trollkodás ne legyen!

Ja, még egy  szempontból nem szeretném, ha felsorolt példáim okán félre értenétek. Mielőtt bárki elfogult szexistának nevezne: pl. a feleségemet kitűnő sofőrnek tartom. És nem azért, mert Ő tartja a családi időrekordot Balatonról haza, még a Volvoval vagy az 1.6-os "rettenetes" Suzukival (ezek nagyjából egyforma tempóra voltak képesek). Mondjuk a komplikáltabb rutinmanővereket inkább átvállalom Tőle (pl. hátramenetben abszolválni a hosszú és meredek balatoni vízes/havas felhajtónkat). Anno az ikerszomszédunk is nő létére úgy és olyan lendülettel manőverezett az emelkedős garázsnál, ahogy egyik fiú sem mert. De a kedvenc, követett és csodált szóló motoros világutazóim is nők, Noraly és Kinga. (Van fiú is, több is, pl. Andor.)

Végül 2 szavazás lesz, mert nem lehet több választ bejelölni. Tehát az első (vagylagos): 

Második: az eredeti felsorolásom (volt benne "dugó" is, de kivettem, azt mindenki rohadtul utálja), itt is csak egy választ enged a rendszer! 

A kb. 10-12 éves mosógépünk megadta magát. Leesett a hajtószíj. A burkolat levétele után azonnal látszott, hogy a nagy hajtókerék rendesen kóvályog, mintha nyolcas lenne benne. Persze abban nyolcas nem lehet, valami a tengellyel történt. Nem is kísérleteztem a hajtószíj visszatételével, hanem irány a gugli. Találtam is anyagokat, egyértelművé vált, hogy a „dobtengely” sérülése a bűnös. Mert ócska, gagyi anyagból van (ugyanaz, mint a riasztó/gázpisztolyok többsége, azok se bírnak többet 2-300 lövésnél), és ennyi idő után tönkremegy. Korrodálódik és reped, a tengely meg elmegy a síkból.

De be lehet szerezni, igaz túl hosszú csavarokkal (olasz utángyártott, itt vettem). Persze létezik popszegecses verzió is, de ahhoz valszig nem elég barkácsszerszám. Meg ódzkodok is a popszegecsektől, főleg ilyen nagy igénybevétel esetén. Így 5e HUF körül pár napon belül meg is érkezett a csavaros verzió. Golyóztam a csapágyak és a lengéscsillapítók cseréjén is – de szerencsére ettől végül eltekintettem (3-5x több pénz + szerelés). A masina szétkapásában olyan gyakorlatra tettem szert, hogy szükség esetén ezeket szinte pillanatok alatt tudom majd cserélni.

Túl sok magyarázat nem kell, a képek (galéria) magukért beszélnek. Amire figyelni kell:

1. az oldalsó burkolatokat elől is tartja egy csavar!
2. a műanyag mosóüst tömítése jó eséllyel elszakad, én szilikonnal pótoltam (sikeresen) a „folytonossági” hiányt.
3. összeszereléskor a fűtőszál helyére ügyelni kell, van egy rögzítő „rugója” a mosóüstben!
4. kézzel megforgatva teljesen hangtalanul kell forogni a dobnak, én 4x bontottam vissza a túl hosszú csavarok miatt!

A pótalkatrészt párban adják, én végül – kicsit szakszerűtlenül – csak a sérültet cseréltem a hajtó oldalon. (A hosszú csavarok miatt ezzel is tele lett a hócipőm.) Mellesleg: nem volt komolyabban vízköves a gép, pedig nálunk nagyon kemény a csapvíz! Kamu a mosógépgyártók hisztériája ezügyileg!

Nem mondom előfordult, hogy az akció során időnként csúnyán kezdtem beszélni, főleg a negyedik visszabontás környékén. De tökéletes lett a gép, 2 hónapja hibátlanul teszi a dolgát napi szinten. Az ékszíj és a dobcsapágyak jók voltak. Nagyságrendet csökkent centrifugáláskor a mozgása (konkrétan nulla), a lengéscsillapítók is tartják még magukat. Az összeszerelést nem ragozom, minden fordítva, mint eddig. A képek forgatásával sem vacakolok, feltöltéskor fordulnak el... A galéria kinyitásával nyommonkövethetők az egyes lépések.

Előkészület. 

(Whirlpool AWE/AWT/PWA mosógéphez dob javítókészlet, dobtengely kit. Tartalom: 2db dobtengely; 12db M6-os csavar, anyákkal és alátétekkel; 2db 22-es lapos V-gyűrű. Felfogatás, fej átmérő: 116mm. Felfogó csavar távolsága: 5X57mm. Tengely átmérő(D): 22X17mm. Olasz gyártmány)

Egyszer csak nem spriccelt a hátsó ablakmosóm. Viszonylag hamar rájöttem, hogy szétment a vízcső toldás a kárpit alatt valahol. De hogy lehet azt megbontani komolyabb sérülés nélkül? Irány a gugli. A szokásos, természetesen. Többféle magyar és angol keresés után dupla nulla érdemi találat, annál több szemét és inadekvát hirdetés. Pedig csak ennyi kellett volna, 5-10 perc alatt kész:

Mondjuk nem baj, hogy fiatalkoromban a búvármunkáknál megszoktam, hogy tök vakon időnként szűk lyukakban szerelek. Elsőként a tetőkárpit 3 patentjét kell kibányászni. Egy csavarnyúzóval megpiszkáltam, és ujjal erőltettem ki.

Utána óvatosan kiszabadítjuk a tetőkárpitot. Majd némi pinászi műveletekkel megszerezhető a szétment cső és csatlakozója (a jobb oldali rész egy tetőpatentben van eredetileg). Összedugjuk és mindent vissza a helyére.

Szerintem gyárilag nem volt százas, csak nem vettük észre és most esett szét. Sokkal jobban spriccel, mint korábban.

Na, ez egy jó menet volt. Próba-szerencse felfedező módszerrel max. 10 perc a javítás. Előtte 1 óra guglizás, meg a fotók, valamint a poszt elkészítése 30-60 perc között. Jó bolt volt… De még így is megérte.

Talán itt voltunk. A történet emlékeim szerint 1976-ra datálható. A nyári tengeri Amphorás búvártúrát Szicíliába a Lipari szigetekre szerveztük Salina szigeti bázissal. A búvárkodás mellett az egyik csúcsa a Strombolin eltöltött 2 nap volt (Csülökkel és Solt Petyával). Erről majd egy másik posztban írok (előbb elő kell vakarni a képeket). Az egész túra nagyon jól sikerült, számos történése a klub legendáriumának része.

Kép: Gryf javítás. Ez tuti Salinán van, a szállásadó Francesco egyik unokájával (tudjátok, a repülőfütyis képregények a kislányok fakkjában…) Balra én lennék, a többiek nem azonosíthatók.

Kép: Konzerv kaja Strombolin, hátul Solt Petya. Csülök felvétele az én gépemre, miután hárman voltunk.

A konkrét történet előtt megjegyzem, hogy a klub fennállása során 2 főt tiltott el a konyhamalackodástól. Engem örök életre a tésztafőzéstől, miután egyszer nem voltak hajlandóak megenni a „naposként” általam több órás „főzés” után tálalt vízestésztát, ami eredeti rendeltetése szerint milánói makaróni lett volna. A másik Annácska volt, akit örökre kitiltottak még a konyhasátor környékéről is a Salinán történtek miatt. (Amúgy egy óriási fazon még ma is, csak kukkants be a blogjára. Ki is írom, megérdemli: annacsavar.com)

Úgy kezdődött, hogy Anna és én valamiért nem tudtunk együtt menni a csapattal. Meg nem is akartunk egyhuzamban lezúgni Szicíliába, hanem kicsit kódorogtunk menet közben. Nagyon jól tettük, óriási élmény volt. Velence, Firenze, Siena, Róma, Nápoly, Pompei, Sorrento, Amalfi, Messina, Taormina, Salina volt a napirenden. Önmagában is megállná a helyét, mindenhol eltöltöttünk pár napot. Nekem volt egy szétesőfélben lévő öreg Trabantom. Annának pedig egy új Trabija volt új jogsi mellett. Így nem volt kérdéses, hogy melyikkel utazunk. Meg az se, hogy ki vezeti a masinát elsősorban.

A műsor az első olasz szállásunkon kezdődött, ami egyben keretet adott a következő heteinknek. Ugyanis megkérdezték tőlünk, hogy házastársak vagyunk-e? Először voltunk Itáliában, vallásos népség, bizonyára nem engednek bennünket egy szobába „használatbabavételi engedély” nélkül. Így némi tanakodás után rávágtuk, hogy „igen”. Jóval később tudtuk meg, hogy a kérdésnek nem erkölcsvédelmi okai voltak, hanem így mindig franciaágyas szobát adtak. Meg egy takarót. Így a következő hetek éjszakáit az egyszem takaró egymásról való lerángatásával töltöttük. Én amúgy jól jártam, mert Salinára érkezésünk után a többiek halál komoly pofával ugyanezt a mesét adták elő szállásadóinknak. Megspékelve azzal, hogy friss házasok vagyunk, ez a nászutunk. Erre megkaptuk a legjobb, panorámás szobát, természetesen francia ággyal és egy lepedő-takaróval. Ráadásként bár a sziget szűkölködött tojásban, én minden reggelihez külön kaptam tojást. Mert az újdonsült férjnek arra ugyebár nagy szüksége van. 

Amúgy a Trabi sem volt semmi. Pontosabban a tankolása. Az olasz kutaknál, főleg délen soha nem láttak még ilyesmit. Nézegették, járták körbe, hogy mi a fene ez? Benzint még csak-csak adtak, de amikor külön kétütemű olajat kértünk és öntöttünk a tankba csak a fejüket fogták, többször rákérdeztek, hogy ez tuti?

Salinán félpanzión voltunk, az ebédet magunk készítettük. A bázisunkat – kompresszor, flaskák, gumicsónak, gázrezsó, élelmiszer, víz és benzintartalékok és társaik – nem messze a szállástól, egy mólószerű, kis és szűk bejárattal rendelkező elhagyatott helyiségben és környékén rendeztük be. Valami olyasmi helyen, mint a következő képek. De alacsonyabb és szűkebb helyiségre emlékszem, meg a világítótorony sincs meg… A „belső tóra” sem emlékszem. A többi nagyon is lehetséges. A parti merülések. Csárli a meglőtt óriási polippal, amekkorát se előtte, se utána, még piacon se láttam. Amikor elfogyott a levegőm, és a partról a Csülök úszott be segíteni a felszíni áramlásban. Zodi kikötőnek is jó…

((A legvalószínűbb hely évtizedek távlatából a Faro Di Punta Lingua – de az emlékeimben nem ez él. Talán mégis. Más nem nagyon van, meg a hegyoldal is stimmel. Ha valaki tudna pontosítani, azt megköszönném.))

Kép: Amphorás fiúk, lányok: itt voltunk?

Szóval valamelyik dög meleg napon éppen ebédhez készülődtünk. A szokásos menetrend szerint csörömpölt a kompresszor is a flaskák töltésével, a gép tette a dolgát. Konzerv rakott káposzta volt - azaz lett volna – terítéken. Fiúk többen is bezsúfolódtunk a nap elől a kis helyiségbe, hárman biztosan voltunk. Talán Anna és én voltunk a naposok, de ez mindegy. A lényeg, hogy a hatalmas tábori fazékban békésen rotyogott a gázon a kaja. Egyszer csak megjelent Annácska és mondta, hogy szerinte ez alá kéne még egy kis víz. Fel is kapta a félhomályban az első keze ügyébe eső műanyag kannát és zutty. „Neeee…” – és a fiúk azóta se tudják, hogy hogyan, de egy tizedmásodperc alatt kispricceltek a kislukú helyiségből. Aztán döbbenten és aggódva néztünk vissza a várható fejlemények miatt. Szerencsére az irreálisan optimista változat következett. Anna kidugta a fejét a lukon, hogy „Mi van???”.

Ráadásul kicsit később jól le is szúrt bennünket, hogy képesek vagyunk a gáztűzhely közelében benzint tárolni a Zodiac és Gryf gumicsónakok, valamint a kompresszor számára. Még neki állt feljebb!

Update: Persze a poszt élesítése után Anna szinte rögtön reagált a Facebookon. Annyira aranyos, hogy ideteszem: "Hahó, itt az érintett beszél! Nem is így történt! Mert jóízűen, mindenki elfogyasztotta aztán a benzines káposztát. Még dícsértétek is. Attól kezdve minden másnap ezt a fűszerezést követelték és kineveztek állandó naposnak. 76 májusában történt, azóta eltelt 43-44 év, de a receptet még ma is gyakran felemlegetik. Ez a színtiszta igazság. Ozsikám, ez a legendák sorsa."

Néhány infó a netről (Marco Crupi „helyi kalauz” alapján) gugli fordítással:

Lingua egy kicsi és gyönyörű halászfalu, amelyet egy természetes sós vízű tó jelenléte jellemez, amely egykor sókanna volt. A sós edények, amelyek a 18. századig teljesen láthatók voltak, és amelyeket most már a tó víz elmerítettek, az elválasztó falak alsó részén az opus reticulatum technikával épültek, ez a technika a római császári korszak első időszakára és a Szintén az AD I-II. századra nyúlik le, sovány mész és kavics.

Az 1953-ban épült világítótorony az évek során tönkrement, és 2009 novemberében heves vihar miatt az erkély összeomlott, és a területet bezárták. 2011-ben az önkormányzat megállapodást kötött az Agenzia del Demanio-val a gondnoki ház vezetésének megszerzéséről, amelyet felújítottak a Múzeum del Mare számára.

Nekünk, „bennfenteseknek” – bocs, de kicsit még mindig annak tartom magamat - csak egyszerűen a KLUB. Így, nagybetűvel – már ha ezt szóban érzékelni lehet. Másnak meg, vagy ha máshoz szólunk a klubról, akkor az AMPHORA.

A klub honlapja és Facebook oldala egyaránt él. Anno az első honlapot (hasonlóan a Magyar Sporttudományi Társaságéhoz) még én szerkesztgettem. Jesszusom, két évtizede már…

Kép: Három generáció, Öregek és fiatalok együtt (jó) pár évvel ezelőtt Adamkó Péterék bázisán. Pálfi Zoli mögött takarva szerepelek a képen, ami amúgy a klub FB oldalának háttérképe jelenleg.

Szóval anno a klub 30 éves születésnapjára készítettem egy kis történeti összefoglalót. Ez ugyan érdemben feljavított és pontosított/korrigált változatban ma is elérhető, mégis felteszem az („én”)blogomra a gépemen talált, utoljára 1997 októberében mentett változatát. Egy apró, számomra (is) nagyon fontos elemmel bevezetve, a hévízi forrásbarlang metszetével:

Bővebb leírás a klub oldalán a hivatkozás szerint. Számomra Hévíz azért meghatározó, mert – jóllehet nem „hivatásos”, csak „hétvégi” búvár voltam -, merült időm több, mint felét itt töltöttem. Ez 2000 feletti óraszám hivatalosan naplózott formában. Na meg a remélhetően utolsó vállficamomat is itt abszolváltam 1990-ben…

A honlapon szereplő kiegészítés szerint a klub alapítói: „Marton Árpád; Surányi Csaba; Kisgyörgy László; Deák Attila; Kmetz Sándor; Nagy Miklós; Rizner Ferenc és Palatkás Ilona (Cönci, később Surányi Csabánéként is ismert).” Én 1972-ben csatlakoztam a klubhoz, az alapítók közül csak Csabát és Cöncit ismertem, meg Attilával találkoztam néhány alkalommal. Csaba hosszú éveken át merülőpárom volt a későbbiekben. Na meg Polacskó Istivel és Felvári Zsuzsával is sokszor „trióztunk” merülésügyileg, de ők úszógépek, engem sokszor félholtra úszattak…

Nagyon sok minden, vastag könyvnyi történet és képanyag tartozna még ide. Pl. ez, de Balázs Peti – mellesleg serdülő korában Korculán utána rongyolt és kihozta a mélyből az akkor 8-9 éves nagyobbik, túlságosan is önállósodó fiamat annak első merülései során – még idén, bőven 40 év feletti korában is világbajnok lett tájékozódási búvárúszásban. Van vagy 20-25 világbajnoki aranya…

Szóval akkor következzen az eredeti anyagom a klubról. Bár előtte még gyorsan bemásolom az első reakciót a már megjelent posztról, Sándor Misi írta, azt hiszem tökéletesen jelzi hozzáállásunkat a klubhoz: „Ez az életünk része, amiről sokan csak álmodoznak, de "Mi" ezt mind megélhettük.” Hát igen. Az Amphora ma is nagy durranás. Anno pedig nagyon-nagy durranás volt az adott körülmények között.

AZ AMPHORA BÚVÁR KLUB 1965-1995 KÖZÖTTI 30 ÉVE

Összeállította: dr. Ozsváth Károly

            Néhány lelkes fiatal búvár 1965-ben alapította az Amphora búvár klubot. Önképzéssel, majd a klub által szervezett közismerten magas színvonalú tanfolyamokon sajátítottuk el az alapokat. Búvármunkákat vállaltunk, ezek bevételéből fedeztük költségeinket. Klubunk a megalakulástól napjainkig önfenntartó. A klubtagsági rendszer sajátos formáját alakítottuk ki. A mai napig megtartottuk a próbaidős, a pártoló, és a rendes tag besorolást, amely később a leigazolt versenyzőkkel  és a tiszteletbeli tagokkal bővült. A rendes tagok száma nagyjából állandó: 30-40 fő. A hetvenes évek elején kissé növekedett a tagság összlétszáma, majd a hévízi munkák és az ebből eredő „versenyző eltartási képesség” a nyolcvanas években tovább növelte a klub teljes létszámát. Felszerelésünk a lehetőségekhez képest mindig modern és teljes körű volt. Az első pillanattól kezdve magunk is gyártottunk felszereléseket. A saját készítésű reduktorok („Amphora Silver”), csapok, lámpák megbízhatóan működtek, egy részük még ma is üzemképes.

            A klubtagoknak kötelező volt versenyeken indulni, hiszen ettől voltunk sportklub. E „hőskorszakban” is ért el a klub tájolásban néhány kiemelkedő eredményt, de inkább az egyéb búvártevékenységben jeleskedtünk. Az 1970-es tiszai árvíznél természetesen jelen volt klubunk is, a mentési munkákból bőven kivettük részünket.

            A klub fenntartását biztosító ipari munkákról is szólnunk kell. Az első időszakban az ipari kutak tisztítására specializálódtunk. Rendszeresen visszatérő megrendelőink voltak. Saját technológiát alakítottunk ki, eszközeink egy részét is magunk terveztük és kiviteleztük. Az időszak egyik rangos munkája az egri pincerendszer feltérképezése volt. A hazai lehetőségeknek megfelelően, kezdettől fogva igen erőteljes volt klubunkban a víz alatti barlangkutatás. Ez a tevékenység egyaránt komoly barlangász és búvár szaktudást, profi felszerelést és elhivatottságot igényel. Az Amphora klubban a víz alatti barlangkutatás irányítója Plózer István volt, akinek e vonatkozású irodalmi munkássága is igen kimagasló. Megszállottként kutatott, vállalta a veszélyeket, e hobbi volt az élete és a végzete is. Csarnóháza, Esztrámos, a Kossuth barlang és Hévíz volt a fő Amphorás vadászterület. Talán kevesen tudják, hogy egy szűk és kanyargós szifon átúszása után búváraink Erdélyben, a Bihar hegységbeli Csarnóházán egy 3,2 km hosszú, négy szelvényű, levegős barlangot fedeztek fel. Csodálatos és felemelő érzés olyan helyet feltárni és bejárni ahová előttünk ember még nem tette be a lábát. Ez a különleges érzés nagyon keveseknek adatik meg. Tudomásunk szerint senki sem járt utánunk ebben a barlangban. Kutattunk és dolgoztunk, hogy nyáron a tengeren merülhessünk. Ez volt a jutalmunk. Minden évben „csodák” történtek velünk, a klubban számos „legenda” él, egyszer ezeket is érdemes lenne leírni.

            Kezdetben az Adria volt az egyetlen elérhető tenger. Évente jártunk Hvar környékére, Palmizánra, Stambedar, Vodnjak merülőhelyeire. Az 50-60 méter alatti, és napi két merülés, valamint az éjszakai merülések magától értetődőek voltak. Néhányan a 70 méter alatti mélységgel is kísérleteztek. Szerencsére komolyabb dekompressziós probléma nem merült fel.

A klub második korszakát talán a hévízi forrásterembe való bejutástól lehetne számítani. Többéves előkészítő és feltáró munka után került erre sor, amelyben az MBKSZ búvárai is részt vettek. A krátert meg kellett tisztítani a törmeléktől és a „kultúrszeméttől”. Ez nagyon sok munkát és merült órát jelentett. A hévízi forrás terembe elsőként jutottunk be 1975. február 10-én. Plózer István és Csávosi Lajos volt az a két szerencsés búvár, aki elsőként pillanthatta meg ezt a csodálatosan szép forrástermet. Hamarosan követték őket a többiek: Ember Sándor, Kovács György, Nagy János, Szilágyi Károly, Köves Béla.

            E nem mindennapos felfedezés újabb lendületet adott a további munkához. Ezt követően több évig dolgoztunk szinte folyamatosan a forrásbarlang rendszer teljes feltárásán. Részletesen feltérképeztük a barlangot, hőmérsékletmérő szondákat helyeztünk el, vízmintákat vettünk. Kiépítettük a bejáratot. A kutatás szinte minden hétvégénket igénybe vette. Hosszú ideig lelkesedésből, megbízás nélkül végezte ezt a jelentős munkát egy megszállott csapat. Közben olyan helyismeretre és merülési gyakorlatra tettünk szert, hogy később, a munkák kezdetén nem is volt kétséges, hogy ki kapja a megbízást.

            A 70-es évek végén már távolabbi túrákra is lehetőségünk nyílt. Több sikeres expedíciót szerveztünk az olasz Eoli (Lipari) szigetekre, ahol a víz alatti zátonyokon történt merüléseket jól kiegészítette a Stromboli vulkán megmászása. Felejthetetlen élmény volt a szürke, forró vulkáni hamu és a gyakori kitörések látványa, valamint a kráter melletti, tűzijátékkal kísért éjszaka.

A klub fénykorát, történetének harmadik nagy szakaszát 1982-től lehet számítani. Ekkor ért be a korábbi hévízi kutatások eredménye. Nagyvolumenű megbízást kaptunk az ALUTERV-től. Ezen a munkán 10-12 főfoglalkozású búvár a „hétvégi amatőrökkel” együtt közel egy évtizeden át több tízezer órát merült és dolgozott Hévízen. A szükséges műszaki hátteret maradéktalanul sikerült biztosítani. Saját tervezésben és kivitelezésben korszerű keszonkamrát építettünk, a folyamatos és biztonságos állandó munkavégzéshez megszerveztük az orvosi ügyeletet is. A körülmények különlegesek: 40-50 méteres mélység, 40  C körüli hőmérséklet, a második harmadik pár után mostoha látási viszonyok, (gyakorlatilag a legtöbbször „vakon” kellett dolgozni), a zárt térben végzett merülés, a beépített műtárgyak labirintusa. A szakirodalom ilyen kombinációt nemigen említ.

            Hévízen nem volt szégyen azt mondani: „Fiúk én ma inkább nem merülnék”. A naponkénti, melegvizes mélymerülések utáni zsilipelésre nem találtunk megfelelő irodalmi adatokat. A zsilipelési időket kénytelenek voltunk búvárorvosunk, dr. Hazay Balázs irányításával saját magunk meghatározni. Telente 3-6-9 méteren zsilipelő sátrakat építettünk, ezekbe közvetlenül a kráterből meleg vizet vezettünk. A legfelső sátorban tiszta oxigént is lélegezhetett a búvár. Mindenki átélte azt, hogy a teremből kivezető folyosót valamilyen okból nehezen találta meg. Szinte mindenkivel megtörtént, hogy világítás nélkül maradt, vagy elakadt. Mindent a saját kárunkon kellett kitanulni. Kemény, de szép időszak volt. A merülések biztonságát vezetőkötelek, beépített teremvilágítás, a víz alatt elhelyezett tartalék készülékek szolgálták. A búvárok felszerelése is különleges volt. Mindezek ellenére is értek bennünket meglepetések.

            A munka során megtisztítottuk a forrástermet és a forrásfolyosót. iszapszivattyúval és kézi munkával erről a területről 100-120 köbméter törmeléket távolítottunk el. A forráskrátert többször is tisztítottuk. Az épület-felújítások és a tűzkár után a kiemelt építési törmelék és szennyezett iszap iszonyú mennyiségű volt. Kiépítettük a mérő-regisztráló rendszert, amely távhőmérőkből, nyomástávadóból, vízhozam-mérőből és vízmintavevő berendezésekből áll. Kitágítottuk a forrásfolyosót. A forrásfolyosóba egy alumínium és egy vörösfenyőkaput építettünk be. Az első tulajdonképpen egy mérőkapu, amely a vízhozam pontos meghatározására szolgál. A második kapu célja az, hogy az iszaprézsűről az iszap ne juthasson be a forrásterembe. Hévízi munkánkat Cousteau kapitány búvárai is megtekintették, és büszkék voltunk rá, hogy elismeréssel nyilatkoztak róla.

            Ekkor már több, mint 10 év munkája volt mögöttünk. Tíz év olyan munka, amely nemcsak hihetetlenül nagy búvárszakmai tapasztalatot adott, hanem hosszú távon megteremtette klubunk anyagi alapjait is.

            A 80-as évektől kezdve a klub trópusi túrák sorozatát szervezhette. Kubával, 1982-ben kezdődött. Egyszerűen fantasztikus volt. Kuba is és a Karib tenger is. Aki először jár életében a trópusokon, annak itt minden újdonság. Az első találkozás a barakudákkal, a cápákkal, életre szóló élmény. A hazai vizekhez szokott búvárnak elképesztő a trópusi tengerek gazdagsága, a színek és formák kavalkádja. A trópusi tengerek rabjává váltunk, és mentünk minden évben. Kenya, Tanzánia, Vörös tenger többször is, Hurghada, Safaga, Sinai-félsziget, Ras Muhamed, Egyiptom csodái, Szentföld megismerése e túrák eredménye. Az egzotikumok Ceylonnal (Sri Lanka, Marco Polo szerint a világ legszebb szigete, és ez nem is lehetetlen) és a Maldiv szigetekkel folytatódtak. Az atollok világát veszélyes áramlásai és jómagam  rájabalesete ellenére nagyon megszerettük.

            Ezután India következett és Thaiföld. Delhiben és környékén, Bangkokban, Phuket szigeten, majd az Andamán tengeren fekvő, lakatlan  Similian szigeteken csodás heteket töltöttünk. Talán ez volt a csúcs! Sikerült a klubnak Amerikába, Floridába, sőt a Nagy Korall Gátra is eljutnia. Utóbbi keveseket érintett, de a klub támogatása nélkül ez sem valósulhatott volna meg. A trópusi túrák időszakában jártunk vitorlás hajóval Cipruson is, és számos „családi túrát” szerveztünk, köztük egyiptomit és kubait.

            Mi, a klub „öregjei” kissé idősebbek lettünk, gyermekeink felnőttek, nyomdokainkba léptek. Mindegyik megbízhatóan merül, sokuk kitűnő versenyző, válogatott keret tagok is vannak közöttük. A búvárkodás és a természet szeretetét ők már készen kapták. Búvártanfolyamaink változatlanul népszerűek, negyedik éve üzemelő búvárboltunk sikeres. Kiemelkedően jó eredményt ért el a klub az alapminősítő CMAS vizsgán (huszonegynéhány háromcsillagos, vagy annál magasabb minősítéssel, közte nyolc oktatóival, bár történt néhány lezser „elhasalás” is).

Kapcsolataink a többi klubbal és a szövetséggel kiválónak minősíthetők. Az Amphora sohasem volt zárt klub, de a megmaradásért mindenkinek tennie kellett valamit önmagáért és a klubért egyaránt. Van és mindig is volt közöttünk mérnök, technikus, segédmunkás, orvos, alkalmazott és vállalkozó, de csak egy valami volt fontos: kritikus helyzetekben számíthassunk egymásra. Az Amphorában ezt maradéktalanul sikerült megvalósítani. Egyszerre zárt,  teljesítményfüggő és mégis nyitott a klub. Szükség esetén tudunk jókat veszekedni és ordítani is. Igazi klubéletünk van, a klub egyben baráti kör is.

            Két meghatározó elnökünk nevét az ő valószínűsíthető szándékuk ellenére mindenképpen kiemelném. Ember Sándor és dr. Pálfi Zoltán neve elválaszthatatlan a klubtól. Nem feledkezhetünk meg azonban Surányi Csabáról és Szilágyi Károlyról sem. Csaba alapítása óta tagja a klubnak, ő klubunk „szürke eminenciása”. Felesége Palatkás Ilona, a mindenki által kedvelt Cönci hosszú időn át volt „pénzügyminiszterünk”. Ennek a garnitúrának a képviselője Irsai Sándor és Nagy János is. Szilágyi Charly pedig elnökként és a klub életében meghatározó hévízi munkák vezetésével szerzett múlhatatlan érdemeket. Kemecsei Péter teremtette meg a klubban a magas színvonalú versenysportot, amit jelenleg Kosztin Tibor folytat kiemelkedő szinten.

            A nagy volumenű hévízi munkák befejeztével újabb időszakunkat éljük. Sok van mögöttünk, s van kire emlékezni. Plózer István és Páli Ferenc halottak. 1977 őszén abban a forrásteremben vesztették életüket, amelybe két évvel korábban Plózer István jutott be elsőként  Csávosi Lajossal. Lajos 15 évvel élte túl barátját: 2 éve zuhant le sportrepülőgépével valahol Amerikában... Különös a sors. Búvárbaleset során vesztettük el Bíró Tamás barátunkat is. Emléktáblájukat a hévízi kráter falában, 11 méter mélyen helyeztük el, és Rájuk emlékezve minden év októberében égő gyertyákat úsztatunk a tavon. Mi élünk és megpróbálunk túlélni. A klub a rendszerváltás és a nagy volumenű hévízi munkák végeztével újabb nehéz időszakát éli át. Túl kell élni a recessziót, fel kell venni a fordulatot. Úgy néz ki, hogy a tartalékok elégségesek, tudunk még újítani, az öregek még búvárok, a fiatalok már búvárok.

            Versenyzőink kitűnő eredményeket érnek el: Katona Zsuzsa világbajnok, Bartha Anikó VB helyezett tájolásban, EB és ifjúsági EB helyezések tájoló és uszonyos számokban. A lányokon kívül Balázs Péter és Balázs Gergely többszörösen érmes. Számos országos bajnokság és helyezés az utóbbi évek terméke. Sok az új klubtag, újból sok a túra, a közös program. A Szent István csatahajó feltárásával kapcsolatos expedíció elő készítésében és lebonyolításában is aktívan közreműködtünk.

            Az Amphora változatlanul életünk része, ahogyan valaki egyszer megfogalmazta: „Ha az Amphora nem lenne, ki kéne találni”.

Rég készülök erre a posztra. Két apropó is adódott, ami miatt végül rászántam magamat a mesére. Egyrészt Pálfi Zoli az Ózon TV Egyenlítő műsorában egy bő héttel ezelőtt szóba hozta az esetet. Másrészt ma délután jött egy hír, hogy valahol Kaliforniában egy nap alatt 176 ember szenvedett rája balesetet (és egy sem halt bele, meg forróvízzel is kezelték őket). Utóbbi hírt amúgy némi fenntartással fogadtam, mind a mennyiséget, mind az esetek súlyosságát illetően. De hát nem vagyok naprakész Kaliforniából meg az ottani rájákból. Azt viszont tudom, hogy a rájáknak többszáz élő faja van. A legveszélyesebb „tüskés ráják” (Trygoniade /Brehm/) is mintegy 50 fajra oszlanak, többnyire „mérgesek”. Különösen a trópusi fajták. (Amúgy állítólag az édesvízi ráják között találhatók a legerősebb mérgűek.) De ma inkább az mondható, hogy a tüskés ráják családjába 19 nem 102 faja sorolható be… (itt és itt) Más megközelítésben (Stingray) körülbelül 220 ismert csípős faj tartozik tíz családba és 29 nemzetségbe. Méretek és veszélyesség igen erősen különböző. Szóval van miből válogatni. Amúgy itt egy tudományos igényű, jó magyar diasorozat a rájákról.

Érdekes módon a neten nem találtam meg a mérges ráják legfontosabb jellemzőit. Egyrészt kobra erősségű fehérje méregre lehet számítani, ellenanyag nincs. Maga a sérülés is fájdalmas, aminek szövetelhalás (nekrózis) és légzési-keringési elégtelenség, súlyos esetben halál lehet a következménye. Életben maradás esetén is jó esélye van valamilyen felülfertőződésnek. Másrészt a nagy méretű (akár többszáz kilós) ráják esetében nem a mérgezés, hanem maga a fizikai sérülés lehet már önmagában is veszélyes, még a mellkast is átütheti. (Így halt meg Steve Irvin 2006-ban.) Harmadrészt a ráják nyitott méregcsatornával rendelkeznek. A kisméretű ráják mérgezés szempontjából ezért különösen veszélyesek, mert kevésbé „hígul fel” vízzel a méreg a rövidebb farokrész miatt. Ráadásul a „kicsik” jobban rejtőzködnek a homokban.

A ráják méregtüskéjének elsődlegesen védekező szerepe van. Többnyire kisméretű rákokat, egyesek planktont fogyasztanak, nincs „komoly” fogazatuk. Imádnak a tenger alját borító homok alá rejtőzni, szinte teljesen el tudnak tűnni időnként ezen a módon.

A rájabalesetek többsége „fürdőző” baleset, rálépnek, az meg odavág egyet. Meg kell próbálni elsőként a méreg véráramba kerülésének a mérséklését szorítókötéssel és kivéreztetéssel. Ha van kéznél fájdalomcsillapító és keringéstámogató gyógyszer, lehet készülni a beadásukra. A méreg fehérjéből áll, hő hatására kicsapódik. Azaz égetni vagy forrázni kell a sérült testrészt és környékét, ha ez megoldható. Egyes fajok tüskéje fogazott és beletörhet a sérült testrészbe, ezt is el kell távolítani. Ha megoldható, irány a kórház vagy legalább orvos. A sérült állapotának stabilizálása és a seb ellátása után többnyire antibiotikum kúra következik. Szerencsés esetben pár hét (2-3) alatt teljesen fel lehet épülni a balesetből. Nagyon fontos – nekem anno a helyi kórházban elszúrták ezt - , hogy tilos a sebet teljesen összevarrni, minimum egy dréncsövet benne kell(ene) hagyni!

1985 őszén jártunk, jócskán a mobilkorszak előtt, még a vezetékes telefon is kiváltságnak számított (nem volt nekünk sem). Három évente lehetett „nyugatra” utazni, utazási irodával gyakrabban. Így 1982 (Kuba) után évente szerveztünk klubtúrát a trópusokra, az adott évben a Maldív-szigetekre. Sri Lankai átszállással érkeztünk Maléba, a fővárosba. Onnan 50 km-re, Helengeli szigetére mentünk egy búvárbázisra. 

Akkor még nem úgy nézett ki a sziget mint most, de már jól ki volt építve. Hibátlan volt az ellátás és a program. Még a túra elején voltunk, túl néhány parti merülésen (kétszer is majd beletenyereltem kőhalba), még a „fő” hajós programok előtt. Bejött egy komolyabb szél, de még tiszta idővel, így a nem várt „szabadidőt” kihasználva átmentem a sziget északi oldalára nyílt óceáni bukóhullámokat fotózni. Egyedül, strandpapucsban. Az már akkor is a személyzet területe volt, korábban nem jártuk ott. A növényzet egészen a vízig ért, az utolsó tízmétereken valamilyen léggyökeres trópusi fákkal. Hasonló léggyökerek, mint a mocsári ciprusnak, de valami mangrove féleség. Még nem lehetett rendesen látni a bukóhullámokat, a kijjebb jutáshoz muszáj volt belelépnem a vízbe. Homokos talaj, max. 20 cm tiszta víz, gondosan megnéztem hová fogok lépni, semmi gyanúsat nem érzékeltem – majd a vízbe lépéskor villámcsapás a jobb külső bokámon. És egy jó tenyérnyi, egészen világosbarna rája 10-15 cm-es farokkal nyugodtan, sietség nélkül odébb állt. Hú, ez gáz! Nyomás vissza az emberek közé! ((Persze, "Huúúú..." meg a "rézangyalát", esetleg "magasságos málnabokor, áfonya". Nem is szerepel a szókincsemben a helyzethez igazán adekvát kifejezés. Ha Neked van ilyen, nyugodtan helyettesítsd be. Sokat nem fogsz tévedni... Bár nem az anyázással voltam elfoglalva, hanem tényleg próbáltam mielőbb visszaiszkolni emberek közé.))

Szerencsére eléggé vérzett a lábam, azonban szinte azonnal elkezdett hatni a méreg. Szó szerint elsötétült a trópusi nap. Kétszer is elestem a léggyökerekben, de még a gépem alkatrészeit is összeszedtem és tovább vonszoltam magamat a „civilizáció” felé. Egyre rosszabbul voltam, de nem adtam fel. Végre beértem valami függő hintaszék féleséghez, belerogytam és próbáltam segítséget kérni a tőlem jó 15-20 méterrel távolabb felbukkanó helyi alkalmazottól. A következő negyedóráról kissé zavarosak az emlékeim, ekkor végig ájuláshatáron voltam. Az biztos, hogy a sziget(ecske) másik végéről mindenki rohant hozzám, a hatalmas „életmentő” bőröndünket magukkal hozva. Azt hiszem a „túraorvosunk” (igazából állatorvos), néhai Köves Béla vett elsőként kezelésbe egy kiskanállal. A kanál nyelével feltépte a bokámon lévő sebet, szájjal próbálta kiszívni a sebet. Közben a lábamra szorítókötést tettek, talán kettőt is (térdhez és combhoz). Bélát ketten is váltották a sebszívással, mintha mindegyik öklendezett volna utána. Nem tudom, hogy a vértől vagy a méregtől, de ők sem néztek ki túl jól… Előkerült egy fiatal bécsi búvár is, civilben gyerekorvos, Karl Zwiauer. (Később St. Pöltenben lett a kórház vezető gyerekorvosa, professzori címet is kapott.) Beljebb vittek a konyhai – étteremi részhez. Akkor már mérték az egyre gyengébb vérnyomásomat, és Karl elkezdett mindenféle injekciókat nyomni belém. Az utolsó érték amire emlékszem 60/40 Hgmm volt. Mindent belém nyomtak, amit egy infarktusnál is adnak a keringés fenntartásához. Szerencsére szerintem talán több anyag volt nálunk, mint az egész maléi kórházban… Amúgy volt egy jó pár perc, ameddig képtelen voltam németül kommunikálni, és Karl beszédét sem értettem (pár hónappal korábban jöttem haza egy féléves osztrák tanulmányútról). Valamennyire magamhoz tértem, kicsit javult a vérnyomásom, meg előkerült egy svájci ápolónő – búvár is. Egy asztalon feküdtem, a tűzhelyen egy nagy kondér vizet forraltak. Belém nyomtak egy lórúgásnyi morfiumot, majd emlékeim szerint Ember Sanyi közölte, hogy muszáj leforrázni a lábamat a méreg semlegesítése miatt. Fájni fog. A legnagyobb darab búvárok lefogtak, a svájci csajszi a fejemet törölgette – és forró vízbe mártott törülközőkkel elkezdték „kezelni” a lábamat. Na, ettől eléggé magamhoz tértem. Szerintem jobbat tett a vérnyomásomnak, mint a gyógyszerek. A második etap után kértem, hogy szóljanak amikor jön a forrázás, ne érjen váratlanul. A szünetekben egyre jobban éreztem magamat, nagyon tetszettek a svájci ápolónő cickói, miközben a fejemnél ügyködött. Ki is szúrta valaki, és vigyorogva mondta, hogy most már túl fogom élni. Nem tudom meddig tartott a forrázás, talán 4-6 alkalommal csinálták. (Mindenesetre másodfokú égési sérülést közöltek velem utólag, már itthon a kórházban.) Eléggé bekómáltam a morfintól. Az idő teljesen elromlott, nagy szél és szürke borult idő lett. Mondták, hogy az idő miatt helikopter vagy hidroplán nem tud értem jönni, de egy gyors mentőhajót már elindítottak Maléból. Időnként szundikáltam, egyszer csak egy hordágyon találtam magamat, vittek a mólóhoz meg a zötykölődő hajóhoz. Majdnem vízbe ejtettek, de végül nagy nehezen felkerültem a hajóra. Valaki jött velem emlékeim szerint a magyarok közül – talán Köves Béla, de nagyon le voltam szedálva. Egy jó óra múlva a főváros kórházába kerültem. Tulajdonképpen rendben volt, de nekünk akkor még nagyon furcsának tűnt. Hatalmas kórterem, lepedőkkel elválasztott ágyak, és az étkezést a hozzátartozóknak kell megoldani (hozni). Mondjuk egy szavam nem lehetett, mert a helyi partner utazási iroda rohadtul nem szerette volna, ha egy európai elpatkol, vagy panaszkodik valamire. Szinte állandóan volt valaki mellettem és minden kívánságomat lesték. A sebemet ellátták, fertőtlenítették – és sajnos összevarrták. Két-három nap után visszavittek Helengerire a többiekhez. Akkor még naiv módon abban reménykedtem, hogy a túra második felében még akár merülhetek is. Hát a seb önmagában ezt talán még lehetővé tette volna (ennél csúnyábbakkal előfordultak korábban merülések), de a lábam kezdett dagadni, és talán hőemelkedésem is volt. A vége az lett, hogy muszáj valahogy haza kerülnöm. Az utazási iroda intézkedett, kaptam egy nehezen olvasható fecnit, hogy ez a hazáig szóló repülőjegyem. Se járatszámok, se egyéb infó, csak hogy fizetve vagyon a dolog. Vissza vittek Maléba, kaptam a kórházban egy nagy szatyor indiai gyártmányú antibiotikum injekciót és eldobható fecskendőt, meg fertőtlenítőt. Két óránként kellett egy adagot befecskendeznem a combomba. Felraktak egy Colomboba induló gépre, és Allah áldjon. Azért a biztonság kedvéért telexeztek vagy telefonáltak az IBUSZNAK is Budapestre, hogy búvárbaleset történt velem, és mozgásképtelen állapotban elindították a hazaszállításomat… Az én angol tudásom dupla nullás volt, németül meg arrafelé nem nagyon beszéltek…

48 órába telt, és ha kicsit kalandosan is, de hazaértem. Igazából Colomboban egész jól fogadtak egy tolószékkel, viszont a repülőjegy fecnimet nem nagyon akarták elfogadni. Később valami 200 dollárról kezdtek beszélni (nem is volt nálam annyi), végül némi huzavona után egy Zürichi járatra kaptam jegyet. Mintha egy átszállás is lett volna benne valahol Indiában vagy az arab félszigeten. A repülőn szűk volt a hely még a „hendikepes” ülőhelyeken is, két napja izzadtam, nehezen mozogtam, nyomkodtam magamba az injekciókat – és egyre vastagabb lett a bokám meg a lábszáram. Végre Zürichbe értem valamikor éjjel és tudtam normálisan kommunikálni, ott baromi rendesek voltak. Tolószékben rokkant fürdőbe vittek, és értesítették a Malév képviseletet. Kaját is kaptam természetesen. A Maléves főnök pedig képes volt azonnal rohanni hozzám. Jegyem ugyan nem volt, de felraktak az első gépre. Az első osztályra vittek, hatalmas helyet biztosítottak, nagyon kedvesek voltak. A kapitány már Bécsnél felvette a kapcsolatot Feriheggyel, mondták, hogy várnak rám a kórházban (Szent László Kórház, Trópusi Osztály). Repülő leszállt, begurult a helyére – és máris jön egy villogó mentő a gép mellé. Kitessékeltek a többi utas előtt, hozták a cuccomat. Se vám, se semmi, talán egy határőrt küldtek pecsételni, és késő délután hatalmas ninózások mellett indult velem a mentő. Úgy szóltam nekik, hogy kapcsolják már ki a szirénát, nem vagyok a halálomon. Amiről pedig nem tudtam, hogy a városban közben taxiverseny indult a város két különböző pontjáról. Polacskó Istiéknek volt telefonjuk, és feleségét, Jutkát elérték, Ő meg a feleségemet a munkahelyén, hogy mikor érkezik a gépem. A mozgásképtelen, búvárbalesetes emberrel – ami ugye szabad fordításban keszonbetegséget és lebénulást sugall… Közvetlenül a reptér előtt szembe is találkoztak egy vijjogó mentővel, a reptéren meg mondták nekik, hogy éppen most ment el velem a mentő a Szent Lászlóba.

Szóval végül betereltek a Trópusi Osztályra, nagy, egyágyas szoba, minden fala tele műszerekkel, csak néztem. Arra már nem emlékszem, hogy a Mamát és Jutkát láttam előbb, vagy még előtte elláttak. Mindenesetre a csajoknál jól látható megkönnyebbülés és fülig érő vigyorgás amikor felpolcolt lábbal, de ülve találtak az ágyamon, részemről pedig rövid „élménybeszámoló”. A lábamon – a bokám már vastagabb volt a combomnál - pedig azonnal kinyitották a sebet és betettek egy kis dréncsövet. Meg kaptam mindenféle gyógyszert és szurit. Kaptam jó nagy leszúrást is az orvosoktól, hogy milyen pancser vagyok. Hogy miért nem pocsoltam a vízbe lépés előtt, meg miért engedtem összevarrni a sebet. Amúgy az első „rájás” esetük voltam – de teljesen képben voltak. Hozták is a hallgatókat, mutogattak nekik, mint különleges esetet. Kb. egy hetet voltam a kórházban, rohamosan javultam, majd hazaengedtek. Egyből kisántikáltam a folyamatban lévő építkezésünkhöz, ahol az utcán szembe találkoztam döbbent Édesapámmal: „Hát te mit keresel itt?” Neki nem szóltak addig a történésekről…

Hát ez volt a rája balesetem. Az adott körülmények között nem igazán illett túlélnem, de összességében szerencsém volt. Némi szövetelhalás ugyan jelentkezett, a nyomok láthatók még ma is egy kicsit, de maradéktalanul gyógyultam. Az eset legyen tanulság mindenki számára!

Kommentekben várom a megjegyzéseket és esetleges pontosításokat a még élő egykori jelenlévőktől!

Érd, 2019.11.02.- 03.

Balra: Valahol itt történt az eset. Akkor még dzsungel volt egy ösvénnyel az épületek helyén, és a jobb oldali, észak-keleti homokplató sem létezett. Jobbra: Dr. Karl Zwiauer által küldött album első oldala.

Karl pár évvel az események után, majd évtizedekkel később

Néhány oldal az albumból (Karl felvételei):

Balról jobbra, felső kép: Szilágyi Katalin, Szilágyi Károly / Csárli (†), Surányi Csaba (†), takarva Szederkényi Róbert, jómagam 34 évesen, Polacskó István

középső kép: Kiss Gábor, Nagy Antal, többiek mint a felső képen

alsó kép: mint korábbiak, Isti mellett Felvári Zsuzsa. Jobbra egy „idegen”, meg talán a svájci nővér

Felső kép: Polacskó, Ülvöczki Ferenc / Csövi (†), Mócza Miklós (pár évvel később az Ő kezét szabta szét a muréna), Felvári, Csárli, Dr.Pálfi Zoltán, Dr.Radócz Gyula, Szederkényi, Dr.Köves Béla (†), háttal talán Gabi, Karl felesége, a háttérben egy salzburgi búvár (vagy Ember Sanyi, de Ő nem volt ilyen vaskos).

A többiek mint korábban, az alsó képen Sigi, a búvár guide és Isti, háttérben Mócza Miki, ill. Csövi és Zsuzsa is kivehető

Felül: Köves Béla félig takarva, mellette a bázis vezetője, és Ember Sándor ír valamit

Középen: Csaba és Sigi

alul: Isti, Irsai Sándor (a poszt címét Tőle plagizáltam), Béla, Nagy János / Csülök, Csaba

Felül: Isti és egy cápácska

Középen: életkép a hajóról, Nagy Tóni, háttal Pálfi Zoli, mellette Ember Sanyi azonosítható

Alul: Kocsis Sándor / Kacsa és Köves Béla beöltözés (vagy inkább vetkőzés?) közben

Dr. Köves Béla, Surányi Csaba, Szilágyi Károly, Ülvöczki Ferenc emlékének.

Végül néhány rája kép a netről (2019):

Update 2023.09.15.: Edig bírta az első nekifutás. Pontosabban januárban ki kellett szedni az egyik felső szemfogat, majd a maradék felsőket fél év múlva. A régi protkó már nagyon lötyögött. A felújítás - "alábélelés" - most készült el. Naná, hogy viselhetetlen, használhatatlan. Most megyek majd vissza, és minden maceráló részét leszedetem. Nem érdekel az elmélet, én viselem. Nem fájhat, nem érdekel, ha lötyög, úgyis a ragasztó fogja tartani.

Update 2020.03.03.: Ne félj a protkótól, meg lehet szokni! Még az se tragédia, ha egyszerre lesz alsó és felső. Nem fájhat! Ha kell, 4-5x is menj vissza finomítani a beállítását. Olcsóbb és tutibb, mint a reklámokkal szemben korántsem biztos csontpótlás + beültetés. Ráadásul az is csak egy kivehető protkó, ha már nincs vagy alig van fogad. Update vége.

Rég tervezem, hogy az „énblog” oldalamra egy egészségügyi részt is beillesztek. Egy részben ilyen jellegű részt már posztoltam (itt), egy másikat elkészítettem, de végül nem tettem fel. Pedig volt tanmese bőven, ezekre valamikor sort kerítek. A vállaimról már írtam pár szót, de ott a műtét külön eset – és nem azért, mert hajszál híján örökre elaltattak. De kronológiailag ez előtt, nem sokkal kisebbik fiam születése után az alapból „búvárügyileg” összehozott vese-vesemedence gyulladás leállt vesékkel, felrobbantott füllel és süketen sem volt semmi. (A tüdőtágulásomat kezdték kezelni a kórházban, míg le nem léptem, amikor már képes voltam a lelécelésre. A részeges háziorvos pedig előbb súlyosan káromkodott, majd kikezelt.) Aztán Maldívon a rájabalesetem, amire az adott körülmények között illett volna rámennem. Mondjuk nem sokon múlott… Meg az Achilles szakadásom, majd a nyaki cisztám. És így tovább. A nyugdíjas éveim is hozták a „kötelezőt”, kezdetnek egy kétoldali, kizáródófélben lévő lágyéksérv lerendezése 40 cm háló beültetéssel. A tavalyi évem kardiológiai kivizsgálás sorozattal telt el, elhúzódó töketlenkedéssel a második időszakaszában. Itt folyt. köv. egy őszi kontrollal. Meg ki tudja mivel… Persze mese nincs, ahogy telnek az évek, egyre romlik a helyzet. Előbb szemüveged lesz, egyre erősebb. Oszt lesz vérnyomásod, meg koleszterined, esetleg prosztatád, ha fiúból vagy, mindenesetre a távpisilési világrekordról végleg lemondhatsz. Egy idő után pedig (állítólag) annak kell örülni, hogy pisilésre még jó a szerszám… A lényeg, hogy szinte minden újabb „kontrollvizsgálat” – részben a diagnosztikai eljárások fejlődése miatt – újabb és újabb „felfedezéseket” hoz magával. Amivel foglalkozni vagy kell vagy nem kell, mindenesetre a továbbiakban figyelni kell rá.

A legfrissebb apropó a foghelyzetem. Ehhez azt kell tudni, hogy világéletemben problémásak voltak a fogaim. A TF-es évfolyamtársaim egy része – T. Dezső biztosan – talán még emlékszik a bölcsességfogaim kipreparálására, és a narancs méretű gennygócok saját kezű likvidálására. De már előtte sok gond volt, első fogaimat már gimiben gyökérkezelni kellett. 48-50 évvel ezelőtt már mind a négy felső harapófogam így járt, akkor 10-15 évre jósolták további pályafutásukat. Hát tegnap lettek végül eltávolítva, jócskán túllépve a „tervezett” üzemidőt.

Közel 50 éve ugyanahhoz a fogorvoshoz jártam. A sürgősségi ellátásokon kívül mindent Ő csinált, de még a sürgősségik többségét is Ő fejezte be. (Mert hát mikor szokott bedögleni az ember foga: hétvégén, ünnepnap, túrán, esetleg péntek este…) Anno együtt vívtunk, így kerültem hozzá. Mindig mindent elkövetett, hogy az utolsó pillanatig megmaradjanak a fogaim. Mondjuk a most likvidált négyesnek már évekkel ezelőtt neki akart kezdeni, hogy az így ez nem lesz jó. Pár évvel idősebb nálam, nyáron mindig is teljesen elérhetetlen volt. Lehet, hogy már nem is praktizál. Egy hónappal ezelőtt az „unokás hetünkre” készültünk a Balatonon. Leutazás előtt pénteken este „elkezdett zenélni” az egyik elvileg épnek tekinthető szemfogam. Sebaj, 10 éve Tapolcán megmentették a párját, hétfőig talán kitart. Nyomás neki mindenféle öblögető csodaszer, mindent bevetettem. A helyzet nem javult, de nem is romlott. Hétfőn telefon hívom a tapolcai fogászt, péntekre kaptam volna időpontot. Ez így nem lesz jó, de miután változatlanul nem romlott érdemben a helyzet, majd itthon megoldjuk a következő héten. Persze a fogorvosom elérhetetlen, kicseng a telo, de nyáron zárva a rendelője. Na mindegy, itt a net meg az ismerősök. Mondjuk a neten szörnyűlködtem egy jót a „fogklinikák” és rendelők honlapjain, de végül kinéztem egy nemzetközileg is jó referenciájú és a rokonság által is javasolt csilivili és nem is túl drága helyet. Telefon, másnap már fogadtak is, személyesen a vezető fogász.

Kívülről semmi különös, csak minden rendben a környéken az autós parkolás kivételével. De motorral mentem, ez a gond kipipálva. Kapucsengő, lift, „hű az anyját” recepció kedves, mosolygó nehézbombázóval. Úgy rendesen „kipakolva”, hogy a hímnemű pacienseknek csak gúvadjon a szeme. Komplett szexuális zaklatás, még fájós fogúaknak is. Irány a rendelő, modernnek tűnő felszerelés szuperszimpatikus orvossal, kifejezetten kellemes környezet – már ha lehet ilyen egy fogászati rendelő. Belenéz, nyomás át a másik szobába egy panoráma röntgenre. Vissza a kezelő székbe, felvétel a monitoron a szemed előtt. A diagnózis lesújtó és mellbevágó. Nem mintha illúzióim lettek volna a fogaimmal kapcsolatban, de erre mégse számítottam. El voltam foglalva a majd 2 hete fennálló begyulladt fogammal. Ami mostanra inkább már kettőnek tűnt nekem is. Arra készültem, hogy a rég elhalt fogakra illesztett négyes koronától alapjaival egyetemben megszabadítanak. De legalább a konkrét fájdalmat okozó(ka)t kipreparálják. Erre közlik velem – aminek valóságtartalmát egy pillanatra sem vonhatom kétségbe -, hogy nagyon lepusztult a felső állkapocs. Nincs értelme kísérletezni. Van 11 fog ott, ki velük, 2 hét múltán gipszminta és teljes protkó. Jövő héten meg tudják csinálni, utána elmegy szabira, de a sebgyógyulásra már itthon lesz. A protkót amúgy nagy valószínűséggel nem tudom majd megszokni, de nagyon kiváló implantátum beültetési lehetőségek vannak ma már. Ugyan előtte kell még egy CT meg valszig csontbeültetés/pótlás, mindezek ennyi meg amannyi idő. (Meg többmilliós költség, amiről nem esett szó.) Gyorsan csinál egy kezelési tervet, sorozatos húzásokra kedvezményt adnak. Végösszeg cirka 200e - mondjuk ez máshol sem lenne kevesebb fizetős beavatkozásként. Na jó, ezt még meg kell emésztenem, meg szeretném az egészet szeptemberig elhúzni, ha lehet. Nagy nehezen kierőszakolok egy lórúgásnyi antibiotikum receptet vészhelyzet esetére. A konkrét problémámhoz nem nyúltak hozzá. Mondjuk a felvételt másnap emailben kérésemre megküldték. Ekkor már pont 2 hete ment a műsor.

A következő hét a megoldás keresésével ment el. Kezdtem hajlani TAJ kártyás megoldásra, egy százast biztos nyerek vele, időben viszont elhúzódóbb lesz. De állami fogászat? Meglehetősen lutrinak tűnik, meg az előítéleteim se támogatják ezt a megoldást. Abba meg biztos nem megyek bele, hogy egyszerre vagy gyors egymásután ennyi fogamat kiszedjék. Mindenesetre körbejártam az érdi állami és magán rendelői lehetőségeket. Aztán vasárnap reggelre nőtt egy méretes dudor a szájpadlásom alján, belül a bal felső kettesnél. Ilyenem még nem volt, és napközben növekedett. Na ekkor durrant be a fejem, hogy a csilivili fogászatról elengedtek beavatkozás nélkül. Azonnal elkezdtem szedni az Augmentint Betadine ecseteléssel fűszerezve – és délután az érdi ügyeleten kötöttem ki. Hát tip-top az egész. Magánrendelő, kiszervezve körzetre és hétvégi/ünnepi ügyeletre. Kis fiatal, kedves doktornő kipucolta a gennyzacskót, „Ki kéne húzni, van fém a négyes koronában?”. Persze, hogy van. Kicsit még tanakodik, újból végignyomogat/kocogtat – semmi érzékenység. Egy órán belül vagyunk az ügyeleti rendelés végéig, a váróban még 3 paciens. Végül elenged, hogy másnap ezzel kezdeni kellene valamit. Tudom én is, de körzetileg nem oda tartozom. Ha már tök ismeretlen „körzeti” fogorvos, akkor nézzük a saját körzetemet. Húzni mindenhol tudnak.

A saját körzet is „kiszervezett”, 5 km a lakásunktól, egy Kft, családi háznak tűnik, nincs saját honlapja. Fogalmam sincs hogy működik a dolog, Augmentin és Betadine teszi a dolgát, dudor és fájdalom megszűnt. Telefon, rögtön kapok egy közeli időpontot. Közvetlenül a 4 napos munkaszünet/ünnep előtt.

Korrekt hely, nem csilivili, de minden a helyén, patyolattisztaság, üres váróterem, nagyon szimpatikus fiatal doktornő. Oda adom pendrive-on a felvételt, átteszi a gépére meg a telójára – aztán szemrevételezi a helyzetet, talál és kinyit egy újabb cisztaszerűséget. Majd mutatja a telóján a felvételt. Pepitában ugyanaz a megítélés, mint korábban. Mindenképpen komolyabb írtásra és protkóra van szükség. Azért látszik a pacientúra különbség a csilivilikhez képest, mert mondandóját azzal fejezi be, hogy a teljes protézist 50%-ban finanszírozza az állam, van akinél ez szempont. Esztétikai szempontok miatt a dokinő a hasonló szitukat a hátsó örlőfogak kiszedésével szokta kezdeni. Kapok is időpontot már aug. 23-ra, nekem „hajnali” időre, a hivatalos rendelési idő kezdete elé (!!!). Addigra ki is alakítottam az álláspontomat, gyógyszer elfogyott, az elsők mintha kezdenék újra a műsort. Francba az esztétikai szempontokkal meg a közelgő évfolyamtalálkozó esetleges kihagyásával. Pontosan érkezek, azonnal behívnak, a dokinő kezd beöltözni. Gyorsan meggyőzöm, hogy az első négyessel kezdje, a jobb hátsókat teljesen stabilnak érzem, és egyelőre nem szeretnék teljes protkót. Kicsi néz rám, oszt „Rendben. Megszúrom, kicsit kellemetlen lesz.” Kicsit később: „Mindenféle darabkák fognak repkedni a szájában, ha gond van vagy kis szünetet szeretne bal kezének felemelésével jelezze.” Kicsit krampácsolt a számban, és negyedóra alatt kibányászta a mai penzumot. Még meg kellett csodálnom egyenként a bányászati termékeket némi szakmai körítéssel. Kicsit mintha meglepődött volna teljesen semleges reakciómon és rezzenéstelen arckifejezésemen: „Aha, látom, valóban. Jé, itt is van monitor a szék felett?” „Igen, de nem működik. Volt röntgen is, de az is tönkrement, javíthatatlan. Új egyelőre nem lesz.” Kapok még egy időpontot a következő hétre, akkor nézi meg a hátsó fogak stabilitását. A szemfogak egyelőre maradnak a terv szerint. A „bucit” meg kiköphetem már. Kösz, még nem, előbb hazamotorozok, meg hadd szörnyülködjön a lámpáknál a többi sofőr. Mosoly a válasz…

Kicsit tartottam az érzéstelenítés elmúlását követő időszaktól. Hát eddig semmi, a szúrások helyei voltak a legérzékenyebbek. Úgy tűnik, hogy holnap mehetünk évfolyamtalálkozóra. Majd nem vigyorgok, és talán még a turmixgépre sem lesz szükség. Folyt köv.

Update 2019.12.17.

Hát ennyi volt a fogaim kihordási ideje... A legrosszabb talán a pszichés része volt. Nem a tudomásul vétel és belenyugvás, hanem maga a vénülés és az ember életének egyik kőkemény határa. Tudom vannak, akik évtizedekkel túlélik a fogatlanításukat. De nekem egyszerre jött az egész, és egyből 2 protkóm lett...

Évfolyamtalálkozóra (még aug. végén) elmentünk a Mamával, jól bírtam (fogatlanság ügyileg). Még csak a felsők hiányoztak. A következő 2 hónapban 14 fogamtól szabadítottak meg, 4 hídszerkezettel egyetemben. "Természetesen" az alsó állkapcsom is kőkeményen bedurrant mindkét oldalon - végül a felső jobb oldal maradt a végére... A sok antibiotikum és szájvíz (és Betadine!) kinyírta a szájbaci flórámat, "fekete nyelv" alakult ki. Ronda és ijesztő, de 8-10 nap alatt elmúlik egy kis rásegítéssel. (A neten minden hülyeséget írnak róla, az Oral-B javaslata a működőképes. Mondjuk a hidrogénperoxid még higítva is óvatosságot igényel...) Egyelőre 5 fogam maradt egy alsó harapó híddal egyetemben.  Túl sokáig ezek sem fogják bírni. Sebgyógyulást követően alsó-felső protkó. Felső már ok, alsó talán (felsőt 2x, alsót 3x kellett igazítani) , csak 2 apró feltörés/fekélyke begyógyulását várom. És egyeltalán nem teljesen reménytelen megszokni a protkókat. (Mennyit kihoztunk / kihoztam anno Hévízen a búvármunkák során...)

Amúgy jó megoldást találtam, és szokásomtól eltérően nevesítem is. Zych Kamila Magdalena (jól írtam a nevét!) fogorvos és Nagy Erika fogtechnikus (körzeti, illetve Természetház Fogászat) nagyon kedves, hozzáértő, és még gyors is. Csak ajánlani tudom mindkettőjüket!

Sorozatban kezdek szívni a Google keresésekkel, pedig körültekintő voltam és vagyok, ráadásul meglehetősen nagy rutinnal rendelkezek az internetes keresések terén. Ezért most rögtön csinálok is egy "pancsertesztet", hogy ezt méltóztatik-e majd észrevenni Őfelsége Google.

A történet rém egyszerű: a motoros kamerámhoz készítettem egy védőtokot és közben összekentem egy kicsit a kezemet pillanatragasztóval. Nem ragadtam össze, és szakszerűen azonnal víz alá tettem kezeimet. Erre ugye azonnal megköt a ragasztó, szép fehér páncélbevonatként az érintett bőrterületeken. (A cián-akrilátok a víz - a levegőben lévő pára -  hatására kötnek, nagyon gyorsan.) Páncélozott ujjaimmal azonnal guglihoz fordultam, hogy ne kelljen véletlenszerűen kísérleteznem az itthon lévő temérdek mennyiségű és fajtájú higítókkal és oldószerekkel - miután korábban hasonló balesetet nem sikerült elszenvednem. 

Értelmes, egyértelmű válasz? Hát az nem. Variálás a kereső kifejezésekkel - semmi, csak a szokásos. 25e - 300e közötti találat, a relevancia sorrend szerint tizenéves kezdő találatok, előtte - utána 2-3 hirdetéssel. Ezen belül is az első oldalon mindenféle női lapok tizenéves jótanácsai, mint vágd le baltával, pengével, csiszolgasd ezzel-azzal. Na jó, előfordult a körömlakklemosó is, de utána sokan sopánkodtak, hogy hatástalan (persze acetonmentessel próbálkoztak). Meg egy csomó hirdetés spéci "removerek" meg "debonderek" 20-30 ml/1500-5000 HUF-ért. Na az egyiken végre ott volt a hatóanyag/összetétel: aceton. Semmi más, színtiszta aceton, 50.508,47 HUF/liter áron, és ez volt az olcsó. (A neten 650 Ft/l-től kezdődik az ára.) Jó lehet, hogy a többiben más is volt (talán egy kis diklórmetán?), de ez nem derült ki a hirdetésekből.

Természetesen volt itthon egy frissen bontott literes ipari acetonom, így pillanatokon belül megszabadultak az ujjaim a fehér páncéljuktól. Utána természetesen kézkrém, mert az aceton eléggé durva és irritáló oldószer, amivel normál esetben csak gumikesztyűvel dolgozok. (És ha már itt vagyunk: az aceton sokféle anyagot old, nagyon tűzveszélyes, inhalálásra nem ajánlott stb., azaz általánosan nem alkalmazható ragasztó eltávolításra, mert esetleg az "alapanyagot" is lekezeli valamennyire...)

Mindenesetre 10 évvel ezelőtt sokkal egyértelműbb találatok voltak bármilyen keresésre, és a helyzet fokozatosan romlik. Nem csak a hirdetések özöne, meg a hatástalanított hirdetésblokkolók miatt, hanem a pongyolaság, a fake news és újabban egyre inkább a "fake info" miatt. Egyre többet kell angolul és németül rákeresnem valamire, ha érdemi infot szeretnék. Ráadásul megjelentek a "magyar" találatok között a gépi fordítású reklámanyagok és álinformációk is. Az összes rutinom ellenére az utóbbi napokban/hetekben kétszer is lukra futtam, így ez az acetonos menet ki is ütötte a biztosítékot - ezért ez a poszt, illetve a pancserteszt.

Röviden az előző beszopásaimról: a Hondám olaj- és gumicseréjével kapcsolatos. Ilyen kérdésekben a fórumokat eleve kerülön, mert annyi hülyeséget hordanak össze. De a Google is hülyeségek sorozatát hozta le. Ugyanakkor eddig pl. a "Motorrevü" számomra autentikus forrás volt. Hát a CB 500-as Honda motorolaj típusát és az olajcsere periódusát is tévesen adja meg. Az angol nyelvű keresések is erősen kétségesek. Végül németül lett meg minden, tökéletes, minden részletre aprólékosan kitérő precizitással, letölthetően az utolsó robbantott ábráig. Mindezt ingyenesen.  Itt.

A gumijaim kezdenek csereéretté válni, ennek is utánanéztem és belefutottam a "diagonál-radiál" dilemmába. Ez még nem lefutott, de valami egyelőre nagyon nem stimmel. A hazai oldalak félrevezetők vagy nem egyértelműek, most bújom a külföldit. A lényeg jelen posztban nem ez, hanem a "pancserteszt", aminek eredményéről majd lesz update valamikor.

Update 2019.05.03.: észrevette... ha csak az utóbbi 1 év találatait nézzük, és még relevanciában is elől van. A gumiügy meg egyszerű: jelenleg elől radiál, hátul diagonál gumim van. Így vettem. Műszakiig le kell cserélni a hátsót, addig még koptatom. A hazai gumikereskedők pedig össze-vissza hazudnak (sokan), simán behazudják a diagonált radiálnak, muszáj megnézni a gyártó honlapját. Ráadásul van olyan márka/típus amit mindkét felépítésben gyártanak, és/vagy a különböző méreteik különböző felépítésűek... Vicc az egész. A lényeg: ha radiált akarsz venni, legyen ráírva, ill. az én esetemben "- R17" legyen a jelzése.

Ja, a kis drón is előkerült a második szomszéd fájáról, és még műxik is!