Első felvonás, január 15-16. Gyönyörű idő volt, csupa zúzmara minden. Szerdán éppen csak fagyott, ezért behergeltem a "nyári-városi" gumis városi célgép Piaggiot. Értelemszerűen erdei túrát abszolváltam vele az egykori légvédelmi bázis körül. Fantasztikus volt az erdő, semmi gond vagy bizonytalanság - csak a kamera akksija már az elején megadta magát. Csütörtökön éppen csak nem fagyott. Olyan nagyon nem tetszett, hogy helyenként éppen kezdődött valami felszíni olvadás féleség. De nekivágtam, fel akartam venni a csodálatos erdőt, a "Tájvarázs"-t. Szigorúan túrabakancsban, hogy annak a talpa nem nagyon csúszik, szemben a motoros csizmáéval. Amúgy is legalább 45 éve nem estem motorral. Persze a "terepnek" már bemelegített motorral akartam nekivágni. Ráadásul nem a szokásos útvonalat választottam, hogy "hátulról" is rá lehet kerülni az erdei útra. Hát nem lehet, lezártak mindent betontömbökkel. Egy további kísérletemmel földutas és zsákutcás építkezési területekre keveredtem. Kamerát kikapcsoltam és visszafordultam. Lépésben haladtam, de egyszer csak egy szempillantás alatt a földre kerültem, és rohadtul fájt a jobb bokám belül. Konstatáltam, hogy a moci mellettem pöfög, bár a kezeim a kormányon vannak. Na 1. Vállaim rendben, vajon lábra tudok-e állni? Na 2. Motor gyújtás vészkapcsoló le. Na 3. Rohadtul fájt, de fájdalom növekedés nélkül simán lábra álltam. Na 4. Plexi kapott egyet, jobb tükör egyben, de lelazult. Motor simán felállítva. Na 5. Jönnek az egyik építkezésről, hogy kell-e segítség, meg rendben van-e minden? Na 6. Kösz, rendben, próbálok indítani. Na 7. Mars haza. 
A Piaggio üres súlya 156 kg. Előjel nélkül kicsúszott alólam. Mint gyalogosan a nagyhalál hátra tükörjégen. Talán egy sáros-jeges göröngy okozta. Az eleje ment el. Reflexszerűen letámasztottam, és a moci a belső bokámon landolt, onnan csúszott kicsit lejjebb. Egy fél méterre egymástól feküdtünk a földön. Ez volt a tizedmásodperc alatt lejátszódó események "visszajátszása".
Otthon körbejártam a motort, konstatáltam a nem túl vészesnek tűnő sérüléseket. Fájt a lábam, de simán tudtam járni. Töltőre tettem a kamerát. Túracipő le, nem tűnik vészesnek a lábam se, egy tényleg jelentéktelen kicsi felszíni horzsoláson kívül külsérelmi nyom nélküli. Azért majd biztos belilul estére vagy reggelre. Amikor kész lett a kamera töltése, motoros csizmát húztam, egész könnyedén. Piaggio indít, irány az erdő. Az előző napi nyomomon megyek, más nincs. Közvetlenül az erdei ösvény előtt egy picit sáros az út. A végén ki is ment alólam megint a motor, újból jobbra. Ezúttal a gépen maradtam, a lábam nem kapott ütést csak a vállprotektor meg a sisak. Le is repült róla a kamera, a ragasztás engedett el. Gyújtás le, kamera vissza, motor felállítás, indítás. Pici vacillálás, hogy menjek-e tovább? Arra jutottam, hogy közel félúton vagyok, az erdei út tutira jobb, mint eddig. Valóban, bár óvatosabban mentem az előző napinál. A kamera akksija ezúttal talán bírta volna, csak most meg összezúzmaráztam a lencsét. Hazaértem, újból feltöltöttem a kamerát, és még a lőtéren is mentem egy kört. Meg elmentem tankolni, hogy a gumik szabaduljanak meg valamennyire a sáros-zúzmarás felhordásoktól a nagyobb tempójú száraz aszfalton. Moci be a garázsba. Csizma le - nem esett jól, de simán lejött. Felvételek fel a számítógépre. Hűteni kéne a bokámat. Egy óra múlva kértem egy mankót, hogy ne terheljem a lábamat. Újabb óra múlva kértem a másik mankót is. Másnapra tiszta lila lett a lábam, de nagyon nem fájt, két mankóval simán tudtam járni. Bár a lábra állás, amikor belement a vér a lábamba, azt nagyon kellemetlen volt percekig. Harmadik-negyedik nap lilaság el, de egyre erősebb vörösödés, meg dagadás. Egy hét múlva csak elvitettem magamat az érdi sebészetre, nagyon nem tetszett a lábam színe.
Második felvonás, jan. 23., csütörtök. Regisztráció, sebészet, sokan vannak. Végre bekerülök, idős, szimpatikus doki. Mi történt? Hát ráesett a motor a lábamra. Mikor? 1 hete. Nézegeti, nyomogatja - de nem forgatja. Gyorsan kapok egy tetanuszt a fenekembe, meg elküld röntgenre. Felszáguldok a mankókkal a röntgenre, kivárom a soromat, felfekszem az asztalra. Fordítsam ide, meg oda, csinálnak egy rakás felvételt. A végén kis szünet - és nem engednek leszállni az asztalról. Hoznak egy tolókocsit, abban tolnak ki. A francba ez törés, biztos a sípcsont a belső bokánál, azt műtét nélkül nehéz lesz megúszni. Ijedtemben még a sógorom, Jancsi nevét is elfelejtettem (hívták volna engem tologatni), így kénytelen voltam gyakorolni a tolószékezést ölemben a két mankóval. Behív a doki, közli verem, hogy ez törés és kórházi ellátást igényel. Még megnyugtat, hogy törésnél nincs trombózis, ezt a színjátékot a lábamon a törött csontból kiszivárgó trutyi okozza. Kezembe nyomja a beutalót, hozzá csatolva a kinyomtatott röntgen felvételeket. Rögtön látom, hogy nem a sípcsont tört a belső bokánál, hanem a szárkapocs csont a külső bokánál. Nem tört el teljesen, de van egy mm rés a törésfelületek között. Meg az ugrócsont sincs a helyén, elmozdult. Már öt óra múlt, rákérdezek, hogy elég-e másnap mennem. "Inkább ma" - szól a lakonikus válasz. Haza, összepakolás, irány a kórház.
Harmadik felvonás, csütörtök estétől szombat délutánig. Sürgősségi sebészeti ügyelet, nagy a nyüzsgés. Jönnek - mennek a mentők, hozzák a kuncsaftokat. Sógorom bemegy tolószékért, meg leadja a papírokat. Egy idő múlva kerekes ággyal jön ki, hogy ez műtét, egyből ágyra feküdjek. Újabb röntgen, majd betolnak a sokszemélyes vizsgáló/előkészítőbe. Megkérdezik, hogy mi a fenét csináltam egy hétig, erre rámehetett volna a lábam. Minden cuccot le egy szemeteszsákba, bepelenkáznak, beteszik a kanült a kézfejembe, vérvétel. Ha nem tiltakozom, hogy már kaptam egyet, seggbe nyomtak volna még egy tetanusszal - szerencsére szerepelt a beutalón is. Szokásos műtét előtti kikérdezés, közlik hogy ne lepődjek meg, ha katétert is kapok. Hallom, hogy a számítógépeknél rólam beszélnek. "69 éves? ... Műtét? " Szinte hallottam a kérdőjeleket. Végre előkerül egy nem rezidens orvos, ránéz a lábamra, felszalad a szemöldöke, és már hívja is az ügyelet vezető főorvost. Az messziről rápillant, és közli, hogy ilyen lábat nem műtenek, begipszelik és felvesznek az osztályra. Lassan egyedül maradok az előkészítőben, váltás, megérkezik az éjszakai ügyelet. Két idősebb doki, újból kérdezgetnek, az egyik morcosan leszúr, hogy nem kell ordibálni, halkabban is lehet válaszolni a kérdésekre. Az anyád, de ki vagy szolgáltatva, inkább elnézést kérek. A másik doki viszont baromi szimpatikus, láthatóan nagyon laza, biztatóan mosolyog. Megkérdezi, hogy allergiás vagyok-e gyógyszerre. Tetszik neki és megdicsér, hogy jó válasz a "nem tudok róla". Ez kerül majd később a zárójelentésbe is. Betolnak a gipszelőbe, mondom hogy egy kicsit félek attól, ami következik. Rám néz hamiskásan mosolyogva a doki, hogy nyugi, fog egy kicsit fájni, de ki lehet bírni. Ja, persze, sebész. Viszont láthatóan rutinos róka. Kapok valami gézborítást, meg a lábam alá tesznek egy széles gipszes szövetcsíkot. A doki előbb a külbokának fekszik neki (visszanyomja), majd csavargatja kicsit lábamat mindenféle műfogásokkal, újból piszkálja még kívül is - és hassal nekifekszik a talpamnak. Nagyságrenddel kisebb volt a fájdalom, mint amire számítottam. Megvárja a gipszágy szilárdulását, és a (fekvő)gipszelés befejezését a gipszelő srácra hagyja. Ő egyből közli velem, hogy mi a fenének jöttem ilyen későn, reggel is jöhettem volna. Nem küldtem el melegebb éghajlatra, inkább megkérdeztem a doki nevét tőle. Utána még egy röntgen, meg még kérdezgetett a doki, aki helyrerakta a lábamat. Közben magyarázta egy kedves kis egyetemi hallgató csajszinak, hogy ez egy milyen tipikus törés. Füleltem, de tartottam a számat, nem nekem szólt a doki mondandója. Ja, tipikus. "Ráesik" a belső bokára egy másfélszáz kilós motor, és úgy kiüti a csontokat, hogy a másik oldalon a leggyengébb pont, a szárkapocs alja reccsen el. Nem 2 darabba, de elmozdulásos törés. Az ütés miatt pedig egy igen méretes, több csontra kiterjedő zúzódás. Ugrócsont félficammal kombinálva eredetileg. Az egyhetes késlekedés miatt pedig szépen rohad az egész lábfej és a lábszár elülső fele a sípcsonton. Ez a "rájás" lábam, amin ugyan 35 évvel ezelőtt, de volt anno némi szövetelhalás is. A keringése tuti olyan, mint újkorában...
Jött értem egy tolófiú, megköszöntem a dokinak, elköszöntünk egymástól. Ötágyas szobába kerültem, egy méretes "szánkóval" az ágyam jobb oldalán láb felpolcolás ügyileg. Azonnal kaptam mindenfélét, közte egy nagy adag antibiotikumot. Rákérdeztem, lórúgásnyi Augmentin. Ezzel az a gondom, hogy fél éven belül ez már a harmadik adag, a fogaimra is ezt kaptam. A második adag szedése idején alakult ki a fekete nyelvem. Még az hiányzik, hogy újból kijöjjön. Jó, majd figyelnek. Nagy nehezen rávettem a nővért a pelenkám levetésére, megígérve, hogy tuti nem fogok bepisálni. Hozott 2 kacsát, oszt jó éjt. Reggel ügyeletesi vizit, közlik velem, hogy konzíliumi döntés alapján végleges, hogy nem műtenek, marad a konzervatív kezelés, 6 hét gipsz. Hat hétig nem állhatok rá. Ha betartom, elvileg jó lesz a lábam, esetleg kicsit szélesebb lesz a bokám 1-2 milliméterrel. Körgipszre cserélés a gyulladásos folyamatok alakulásának függvényében. Volt még nagyvizit, ugyanaz pepitában. Meg csoportos mankóvágta a folyosókon a többi lábadozgató beteggel gyógytornászi irányítással. "Látszik, hogy nem először megy mankóval - de véletlenül sem terhelhet. Két technika van, ..."
Szombat délelőtt az ügyeletes megnéz, és közli velem, hogy hazaenged, nem tart bent hétvégére. Egy hét múlva kontroll. Augmentint és vérhígítót injekciót nyomatni kell otthon is. Ebéd: teljesen ehetetlen, már a szagától hányinger. Kapok még egy Augmentint a kanülömbe. Végre megkapom a zárójelentést, kanül ki, hétvégére ellátnak vérhígítóval, sógorom jön értem és hazavisz.
Negyedik felvonás: otthoni első 10 nap. Mama kitörő örömmel vár, kedvenc kajáim egyikével. Marha jólesik, de óvatosságból nem zabálom agyon magam. Mama elmegy az ügyeletes gyógyszertárba a receptekkel. Estefelé kezdem furcsán érezni magamat. Valami gyomor csodaszert bekapok, de este tízkor már sugárban hányok. Aztán éjjel egyig még 3-4-szer. Nem értem, hogy mi tud még belőlem kijönni. Majd megjön alul is. Mint a vízfolyás. Az a rohadt Augmentin, csak kicsinált! Semmi korábbi csodateám nem esik jól. Kínomban kamilla teával kísérletezek, na ez kifejezetten jól esett egy idő után. Apránként gyömöszölöm magamba a folyadékot. Időnként kiszáguldok a fekvőgipszemben mankóimmal a budira, de felül már lassan csillapodik a helyzet. Másnap némi főtt krumpli meg folyadék és folyadék. Antibiotikum kúra folytatása persze törölve. Két - három nap múlva egész jól kezdtem lenni, az alsófolyás is megszűnt. Viszont estefelé a Mama kezdte a hányingert. Egyre rosszabbul nézett ki. Gyorsan kizavartam kinyitni a kiskaput, ha segítség kéne, ne nekem kelljen a jeges járdán szambázni a fekvőgipszemmel. Este 10 körül a Mama is elkezdett hányni. Ez vírus, nem antibiotikum reakció. Mama teljes KO. Áthívom a sógornőmet, Olgit segíteni. Hívom a mentőket. Elhajtanak, de kiküldik az ügyeletet. Mama láthatóan ájulás határon, de fegyelmezetten nem hiperventillál, sikerül kontroll alatt tartani a légzését, 98-99% a véroxigén szintje. De alig van magánál. Anyósom meg az emeletről aggódik, de sikerül elhajtanom Olgi támogatásával. Éjfél előtt megérkezik az ügyelet, már ismerjük az orvost, legutóbb Anyósomat kezelte sürgősséggel sok hónappal ezelőtt. Megvizsgálja a Mamát, kér egy ruhafogast az állólámpára, és beköt egy infúziót, amibe belenyom mindenfélét. Érti a dolgát. Egy negyed óra múlva feleségem kezd jobban lenni. Addig is lehetett vele kommunikálni, de nem érti a helyzetet, nem tudja mi történt vele. Kiesett 2-3 óra az emlékezetéből. Most meg ez idegesíti, de megnyugtatják, hogy tuti nincs agyvérzése. (Amúgy nem jött vissza neki. Arra sem emlékszik, hogy kizavartam kinyitni a kaput. Pedig akkor még nem volt a halálán.) A dokinő emlékszik a Dédire, hozzá is felmegy az emeletre megnézni és megnyugtatni. A Dédi akkor még nem tudott lejönni az emeletről, én meg felmenni nem tudtam. Nagyszerű, mi lesz holnap? Olgi hajnalban megy dolgozni. Legyen akkori gond, most a Mama a lényeg. Több mint egy órát maradt az ügyelet. Mama nem hányt többet, de a hasmenés őt is elkapta a folytatásban. Neki kicsit tovább tartott, mint nekem - de már másnap délelőtt el tudta valahogy látni az édesanyját. Aki természetesen szintén elkapta a hányó-fosó vírust. Neki tartott legtovább, egy bő hétig - ugyanakkor a kezdet nem volt annyira elkeserítő mint nálunk. Mindeközben nekem persze már kontrollra kellett volna mennem, de betelefonáltam, hogy még nem kupálódtam ki valamilyen bélrendszeri fertőzésből.
Végül 3 nap "késéssel" egy csütörtöki napon mentem be. A recepción megkérdezik, hogy kell röntgen? Nekem kellene ezt tudni? Szerencsére tudom, persze hogy kell! Ettől függ a gipszem további sorsa! Óriási tömeg, mindenkin valamilyen gipsz. "Összefutok" a kötöző nővérrel, megismer. Kérdezem tőle, volt-e hányós vírus az osztályon. Nem volt. Rejtély, hogyan került ránk. Sorra kerülök végre, eddig nem látott dokik. Közlik velem, hogy járógipszet kapok. Hát azt már nem, szíveskedjenek még egyszer megnézni a dokumentációt. Jó tényleg nem, ha a mostanit leszedik ránéznek, hogy mehet-e a körgipsz. Leszedik rólam, egész jól néz ki a lábam, a színe is rengeteget javult, nem vörös. Doki is előkerül, ránéz, mehet a körgipsz. Műanyagot kérek? Hát persze, de 3000-el több, mint amiről tudtam és nem volt nálam elég pénz. Telefon, sógorom hozza a hiányzó összeget. Ez lesz a járógipsz is később, mondják. (Mellesleg a felgyógyított alapanyag a neten az elkért összeg mintegy 20%-a, de a legdrágább se éri el a felét.) Egy óra múlva megkapom a papírjaimat konkrét orvoshoz berendeléssel 10 nappal későbbre, meg egy csilivili kódszámos szórólapot, hogy ezt ajánlják a csontképződés segítésére. Csak neten rendelhető, gyógyszertárban nem kapható. Otthon irány a gugli, hát ezt az anyagot biztos nem. Töredékéért kapsz hasonlókat, én a CalciTriót választottam.
Ötödik felvonás: kórház befejezve. Eseménytelen időszak, egy egyensúlyvesztéstől eltekintve. Rá is terheltem a rossz lábam ujjaira. Bokánál semmi, de a vádlim mintha meghúzódott volna. Szerencsére 1 nap alatt elmúlt. Kontrollnál a szokásos, óriási tömeg. Mondjuk óvatos voltam, és eleve késve mentünk. Rögtön közöltem, hogy röntgennel kezdjük, hamar túl is estem rajta. Aztán 2 óra várakozás. Közlik, hogy a doki műtőben. Vagy 30-an várnak rá, van aki reggel 6 óta állítólag. Délben közlik, hogy még legalább 2 óra a műtét. Jó, akkor más orvos nem nézhet meg? Megkérdezik. Nemleges a válasz. Eléggé nagy a méltatlankodás a várakozók között. Rendben, akkor kérem vissza a papírjaimat, köszönöm jól vagyok. Jó páran csatlakoznak hozzám, gyorsan visszaadják a papírjaimat, röntgenről egy szó se. Ide se jövök többet, csak ha hoznak. Ezt a szart a lábamról meg 2-3 hét múlva majd lebányászom saját magam.
Hatodik felvonás: gipsz le. Otthon még kicsit hergeltem magamat, ezt a kontrollt részemről eleve feleslegesnek gondoltam. De nem úgy, ahogy azzá vált. Aztán csináltam magamnak egy papucsot a gipszre. Változtattam az addigi egylábas mankózáson, de érdemben nem terheltem a sérült lábamat. Meg elkezdtem lépcsőzést tanulni. Hát felfelé ok, de lefelé akut életveszély. Azért belejöttem. Még a mocikat is behergeltem. Persze csak a nyitott garázsban. Autót is elkezdtem vezetni. Egyszer fordult elő, hogy a gipsszel egyszerre nyomtam a féket és gázt indulásnál, de hamar rájöttem a bibi okára. Meg kertészkedtem a magas ágyásban. Kölcsönvettem anyósom "holdjáróját", és arra ültem. Mert mankó helyett ilyennel közlekedni amúgy csak gördeszkásoknak való, erre már rég rájöttem. Néhány bevásárlást is intéztem. Körülnéztem a neten DIY gipsztelenítés ügyileg, de nem igazán nyerte el a tetszésemet amit találtam. Ráadásul az én koromban nem feltétlenül 6 hét a gipsz, csak jó esetben. Egy kontroll röntgen igencsak célszerű lenne. Persze a Mama egy rég beütemezett vizsgálatával időpont ütközésem volt, meg a koronavírus mizéria is kezdett eszkalálódni. Így végül egy csütörtöki napon beautóztam az SZTK-ba. Hát, ha a kórházba megyek, az se tartott volna tovább. Sokan voltak, és a délelőtti rendelésen nem is került rám a sor. Végül már a délutáni rendelésen ahhoz a dokihoz kerültem, aki elsőként vizsgált meg. Emlékezett rám, felküldött röntgenre. Visszatérve behív, és mondja, hogy Ő olyan túl nagy csontosodást nem lát. Átküld konzíliumra egy másik kollégájához, aki kórházi sebész és egy óra múlva jön. Jó, csak kezdenek jönni a hozzá berendelt betegei. Amúgy annak a kórházi osztálynak egyik vezetője, ahol elláttak. Végül csak bekerülök hozzá. Kérdezi, hogy mit keresek nála, mi történt velem. Hát, hogy le szeretném szedetni a gipszet? Hát itt ilyen nincs is, ugye nővérke? Hogyne lenne főorvos Úr! "Legyen ?" - kérdezi tőlem. Naná, hogy legyen. Jó, még ránéz a röntgenre, meg ja hogy a kollégája küldött át hozzá? Nővérke előszed 2 gyorsdarabolót, hogy melyik kell a dokinak. Az egyik védőburkos távolság határolóval, a másikon semmi. Naná, hogy az utóbbi a választás. Biztos nem először van a kezében ilyesmi. De nem igazán ott kezdi vágni, ahogy a neten láttam hasonlókat. Végigvágja, én meg fordítom a lábamat a másik oldalra. Ácsi, vissza! Szétfeszíti a műanyagot, két helyen még igazit a vágáson, nővérke alul feszíti az anyagot, húzzam ki a lábam! Oké, rögtön, már a tolófájásnál járok, és zsupsz, kint van! Tényleg nem először csinált ilyesmit. A lábam? Hát az jó ronda. Mint egy kígyó bőre vedlés közben. Gyönyörű, nagy kiterjedésű barna felülettel a sípcsonton. Mozgásbeszűkülés is természetesen, bár kevesebb a számítottnál. Kapok rá egy fáslit, felír egy bokafixet meg még vérhígító injekciót - bár még a régit se használtam el. Egy hét múlva kontroll. Két mankóval ki az autóhoz. Próbálom, hogy bírja-e a fékpedált. Bírja. Még éppen nyitva a budaörsi gyógyászati segédeszköz áruház, van is a felírt bokarögzítőből. Hosszas tanakodás és méricsgélés, hogy melyik méret kell. Némi tanakodás után megmutatják, hogyan kell felvenni. Otthon este fel is próbálom. Használati utasítás használhatatlan. Persze fordítva veszem fel, nem értem minek a vas a talpaim széléhez. Aztán nagy nehezen rájövök a turpisságra. Egy hét múlva éppen kezdődik a távolságtartás a patikáknál. Még egyszer, utoljára elmegyek kontrollra. A lábam jobb, mint amire számítottam. Végre egy páciens, aki nem panaszkodik. Megmutassam? Ne, hány hete volt a törés (8-1)? Rendben, kapok még néhány rehab tanácsot, ha nincs gond nem kell többet jönnöm. Még megkérem, hogy tolmácsolja köszönetemet a kórházi osztály dolgozóinak, különösen Kelenffy Tamás dokinak, aki helyretette a lábamat. Mert a kórházi sebészet a lepukkant környezet ellenére jó, értik a dolgukat, igazi nagyüzemben dolgoznak.
Hetedik felvonás: rehabilitáció első fele. Szóval megúsztam egy műtétet. Akkor ilyen sérülésnél én voltam a kivétel. De épp most jelentették be, hogy a COVID-19 miatt mától ez a konzervatív eljárásrend érvényes alapból. A lábam pedig egyrészt jobb a vártnál, másrészt meg rosszabb. A gipsz levétel után a legérzékenyebb pont a (vívó)sarkam csonthártyája volt. Régi szép emlékek felelevenedése. Nagyon idegesített a barnaság a sípcsontomon. Szerencsére ez felszíni elhalt bőrréteg volt, ami a kencefincékkel és fürdésekkel szépen elkezdett lejönni. Mindent csodaszeremet bevetettem. A vénás keringés segítésére Detralex. Kenőcsök: Dolobene, Medhirud, Fekete nadálytő származékok. Biotron lámpázás. Fásli a keringés támogatására. Időnként le kell venni, meg el kell találni a szorosságát. Bokafix jó, de rohadtul nem tetszik a gágogó lúdtalpamnak. Eléggé dagad a bokám, főleg estére, a színe se jó. De napról, napra javulgat. A sarokérzékenység megszűnt. És a legfontosabb a terhelés, a mozgás. 980 m bokafixes sétával kezdem 4 nappal ezelőtt a "túrákat". Most 3-5 km között járok. Szerencsére egyből ki tudok menni a természetbe a kert végéből. Egyre nagyobb távok, egyre kevesebb bokafix. Oldalirányban stabil a lábam, de még sok a mozgáskorlátozottság. Kondicionálisan is teljesen leépültem, a javításhoz nagyon kellenek ezek a séták. Természetesen motoroztam is egy keveset, nagyon hiányzott. Érdekes, hogy korábban a törés helye nem fájt. Max. bizsergett egy kicsit néha. Most jelez. Kezdetben a szárkapocs közepén, újabban a külbokánál. Nem vészes, de határozottan jelzi, ha kezd sok lenni a terhelés. Remélem pár hét múlva sokkal jobb lesz.
Megvédett volna a motoros csizma? Műanyag enduro - cross tutira. De ilyenem nincs, meg nem is illene robogóhoz. A másik meg talán, a túrabakancsnál biztos jobban. Be is szerzek egy újat, amint lehet.
Érd, 2020.03.31.
