Nem akaródzott nekiállnom ennek a résznek – bő 1 éve halogatom -, ami a remetekertvárosi időszakot öleli át (1986-1998). Pedig ez foglalja magába életünk kiteljesedését és platójának kezdetét, egyúttal az anyagilag is meghatározó további építkezéseket. Meg a jó autók korszakát. De leginkább gyerekeink felnőtté válását iskolás éveit.
Ott hagytam abba, hogy beköltöztünk Hűvösvölgybe, pontosabban Remetekertvárosba az újonnan épített ikerházunkba. Az épület 4 (négy) szintes volt, amelyből első nekifutásra az alsó 3 készült el. A telken jelentős volt a szintkülönbség, és a garázs/gépészeti szint gyakorlatilag föld alá került (hasonlóan a másfél évtized múlva elkészülő ábrahámhegyi „pincéhez”).
Több szempontból igencsak aktív időszak volt. Rövid idő alatt túl voltam egy féléves innsbrucki kutatói ösztöndíjon, a rájabalesetemen a Maldív szigeteken, a szeretett Alma Matert is otthagytam, közel dupla pénzért hivatalnok lettem. Közeledett az építkezés befejezése, logisztikailag nem volt egyszerű budaörsi lakásunk oly módon történő eladása sem, hogy egyből a kvázi félkész újba tudjunk költözni. Ráadásul a nagyobbik fiúnk ősszel kezdte az iskolát. Szerencsére elveimnek megfelelően – „az az iskola a legjobb, ami a szomszéd sarkon van” – tényleg két sarokkal odébb volt a suli, ráadásul egy amúgy is „jó” iskola, egyik osztálya szenzációs tanítónővel. Na ebbe az osztályba persze nem volt olyan egyszerű bekerülni, de megoldódott valahogy a dolog. És tényleg egy szenzációs osztály volt, egészen kiváló korunkbeli tanítóval, Kati nénivel.
Maga a ház olyannyira félkész volt, hogy a működő gépészeten kívül semmi, még lépcső sem volt a szintek között. Csatorna nem volt, részben saját tervezésileg (és kivitelezve) egy hatalmas kétkamrás pöce átvétele hozta magával a lakhatási engedélyt. Innentől kezdve mindent saját magunk csináltunk. Volt, hogy mindkettőnk dereka egyszerre durrant ki, és a csúszó-mászó szülőket a két kisgyerek pátyolgatta. Kezdetnek szereztünk valamilyen kiállítási padlószőnyeget, és a lépcsőnek estünk neki Amphorás segédlettel. Nem volt egyszerű, én terveztem, még makettot is építettem hozzá. Vas tartószerkezet (4 szint!), fa lépcsőfokok és oldalborítás, fakorlát. Csülök volt a főhegesztő, I. Sanyi segített még sokat. (Aki ismeri Őket, sejtheti, hogy szép trió voltunk – de az eredmény tökéletes lett. Mondjuk a gyerkőcöket időnként kitereltük a nyelvi továbbképzés elől…) Aztán következett a szalagparkettázás, burkolás stb.-stb. (Amúgy nyilván a konyha beüzemelésével kezdtünk, rögtön utána a fürdővel – nem is emlékszem, hogy az elején hogyan oldottuk meg, hiszen az emeleten volt. Mintha lett volna valami ideiglenes létrás megoldásunk…)
A lényeg, hogy szépen belaktuk a házat, rendbe tettük a kertet is. A kisebbik fiú is iskolás lett. Aztán lett kutya is, a Néró. Ugyan nagyon nem akartam a mi nyüzsgő életünkhöz, de történt egyszer, hogy Petike a konyhaasztalon ücsörögve vigasztalanul szipákolt. Nagy nehezen kiszedtünk belőle, hogy az a baja, hogy a Papa nem enged kutyát beszerezni, pedig nagyon szeretné. Így megleptük egy kiskutyával, húgom szerezte Pécsről, nagy volt az öröm.
Minden rendben volt, amikor elkezdett csapkodni körülöttünk a ménkű. Előbb kiderült, hogy Édesapám súlyos beteg. Neki nem igazán mondták meg, de mi tudtuk, hogy nagy a baj. Műtét, részleges rehabilitáció. Végül 2 évvel túlélte. De nem volt elég a saját baja, még két sokkhatás érte, velünk együtt.
Még egyszer fiatalok akartunk lenni, és bevállaltuk a harmadik gyereket. Látszólag minden rendben volt, simán megszületett a kis Rita. Viszont nem engedték haza őket a kicsi „besárgulása” miatt. Aztán további néhány nap után közélték velünk, hogy nagy baj van. Itthon akkor kezdték szűrni az újszülötteknél a galactoseamiát. A kicsi a legsúlyosabb változatával született. 12 napot élt, az ügyeletes orvos keresztelte meg. Kiderült, hogy Mamával mindketten genetikai hordozói vagyunk a ritka betegségnek, 25% eséllyel egészséges közös gyermek születésére. Szó szerint azt mondták, hogy örüljünk két egészséges gyerekünknek és ne kísérletezzünk további terhességekkel.
Az élet persze ment tovább, védekezés képpen teljesen leterheltünk magunkat időben, pszichésen, fizikailag egyaránt. Egy évvel korábban nevetséges áron vettünk egy elvadult telket Ábrahámhegy Körmicben. (T. Jani hajtotta fel, Édesapám adott rá pénzt, 28e Ft volt: ez már akkor sem volt sok pénz.) Pucolgattuk a telket, a következő évben Csülök barátom tanácsai alapján betelepítettük mandulával. Perlitbe, a jó vízgazdálkodás miatt. A fajtaválaszték jó volt, mindennek volt porzója. Csak ezek a kiváló magyar nemesítésű fajták utálják a Balaton-felvidéket. Főleg perlitben. Így nem lettem a legnagyobb hazai mandula termelő. Pár kiskosárnyi termett egy évtized alatt.
1989 szeptemberében volt egy csodálatosan sikerült egyiptomi-izraeli búvártúra Ras Mohammeden. Valószínűleg ez volt az utolsó, egyúttal a legjobb trópusi tengeri túrám (akkor még nem tudtam), UAZokkal mentünk. Lesz róla külön poszt (valamikor). Úgy jöttem haza, hogy közben átszervezték a hivatalt, közölték velem ki az új főnököm. Azonnal felmondtam, és elmentem egy heidelbergi konferenciára. Búcsúzóul kértem és kaptam még egy Skoda kiutalást a hivataltól. Viszont nem vettek vissza a TF-re, és bő fél évre munkanélküli lettem. Ez már a rendszerváltás idején volt. Végül a BTF Testnevelési Tanszékére sikerült egy eredményes tanszékvezetői pályázatot benyújtanom. Pont kitartott a végkielégítésem addig. Még 40 éves sem voltam.
Édesapám egyre rosszabbul lett, az utolsó hónapjait nálunk töltötte. Elkezdtem a tetőtér beépítését is a két növekvő fiúnak. E munka közben ért a hír, hogy Memike rosszul lett. Pár nap múlva elment végleg. Édesapámnak én mondtam meg, de már annyira le volt gyengülve, hogy a temetésre se lehetett elvinni. Két hónap múlva követte édesanyját. Újabb két hónap múlva apósom is eltávozott körünkből.
Számunkra így kezdődtek a 90-es évek. A gyerekek szépen fejlődtek, tanulásukkal sem volt gond. Pénzügyileg azonban rosszabbul álltunk a korábbiaknál. A búvármunkáknak befellegzett. Eléggé nagy volt a bizonytalanság minden téren. Egyik szomszédunk viszont sikeres bútorkereskedésbe vágott. Kellett neki egy sofőr, aki szállítja a nagykereskedőjét. Pár évre ez lett a fő kiegészítő forrásunk. Mondjuk volt olyan hónap, hogy bruttóban kettőnk fizetésénél is többet hozott a konyhára. Mentem is évi 70-75 ezer km-t. Ehhez persze kellett minimum heti 2 „szabadnap” a munkanapokat tekintve. Ekkor hajnalban indulva és este érkezve telt el a nap. Kilométer érdekelt voltam, a soproni és sátoraljaújhelyi utaknak örültem legjobban.
A munkahelyemen beosztásom miatt eleve nem volt magas óraszámom. Egy „alkotói nap” alapból mindenkinek járt. A tanszék nagy volt, 12 főállású oktatóval. Az órarendet úgy variáltuk meg, hogy mindenkinek lehetett emellé még egy „szabadnapja”. Tökéletesen működött a rendszer. Azt persze nem vertem nagydobra, hogy miért nem vagyok elérhető heti 2 alkalommal (még a mobilkorszak előtt jártunk).
Amivel jártunk, a fehér Skoda 120 L már egy ötfokozatú váltóval szerelt változat volt. 140 körüli tempót ki lehetett belőle sajtolni. Egyszer hagyott ott bennünket, Szombathelyen valami szétesett benne. Nem ilyen igénybevételre lett tervezve, meg egy idő után a márka is kezdett „cikivé” válni. Így a cégfőnök Ildikó noszogatására és hathatós támogatásával lecseréltem egy keveset futott piros Nissan Sunny dízelre. 140-et azzal is lehetett menni. Mellesleg emlékeim szerint ezt az időszakot megúsztam közlekedési bírság nélkül. Mert kellett neki nyomni kegyetlenül, hogy meglegyen a napi penzum. Kettő-négy helyre mentünk naponta, mindenhol átlagosan 2 órát tárgyalt Margitka, a nagykereskedő. Plusz a 400-700 km a mainál lényegesen kevesebb sztrádával. (Margitka amúgy nyugdíjkorú volt, és nagyon jól elvoltunk egymással a hosszú utazások alatt.)
Mindeközben csináltam egy orosz nyelvvizsgát, és megszereztem a kandidátusi fokozatot. Akkor még ebből kevés volt (2-3000 összesen az országban), szakmán belül pedig alig, a TF-en túl máshol szinte sehol. Ki is neveztek azonnal főiskolai tanárnak. Némi bérpótlék is járt vele még egy ideig.
Ildikóékkal baráti volt és maradt a későbbiekben is a kapcsolatunk. Egy idő után azonban úgy gondolta, hogy ezzel a heti 2 nappal visszafogja a szakmai előmenetelemet. A terhelés mindenképpen túl nagy. Ez nem is volt teljesen alaptalan, így végül életemnek ez a korszaka is lezárult.
A gyerekek közben gimnazisták lettek. A nagyobbik, Peti mindig is kifejezetten jól tanult. A piaristákhoz ment és nagyon szeretett odajárni. A jelentkezéskor részemről picit ellenkeztem. Tipikusan a „nagyhal kisvízben” vs „kishal nagyvízben” problematika volt a gondom, plusz kicsit tartottam – indokolatlanul – a vallásos szemléletű körítéstől is. Nekem egy „közepes vízben nagyhal” szitu jobban tetszett volna. Szerencsére a gyereknek volt igaza, jól döntött. Egy életre megalapozta magát a piaristáknál.
A 2,5 évvel fiatalabb Karcsi tanulásával sem volt komolyabb gond, Ő végül a Móriczban kötött ki, és szerette. Nála a sportvonal volt erősebb. Már kisiskolás korában elbűvölte a karate. Aztán serdülő korára hirtelen megnyúlt, mint anno én – csak 16 cm-el magasabbra. Aztán gyorsan át is ugrotta saját magasságát – de ezt végül az edzések ellenére sem haladta meg a későbbiekben. Pár évig így is ott volt vele a korosztályos topban. Unszolásomra a vívással is megismerkedett (hasonlóan hozzám Ő is kardozott), pár évig versenyzett, majd abbahagyta.
Az „egyéb” tevékenységem ebben az időszakban jelentősen változott. A vívást a 80-as évek közepén végleg elengedtem. Sokáig minden télen több sítábort is vittem oktatóként. Ezek száma a 90-es években egyre csökkent, a végén már csak az intézményi táborokban vállaltam a síoktatást. Búvárügyileg pedig a klub pénztárosa voltam közel másfél évtizeden át. Ez 1-2 estét minden héten elvitt. A 80-as évekbeli búvármunkáknak úgy nagyjából befellegzett, viszont a búvároktatás felfutott. Én főleg a szervezésből és az elméleti részek leadásából vettem ki a részemet. Végül nagy nehezen megszabadultam a pénztárosságtól. Adriai búvártúrák még előfordultak a 90-es években is, de a trópusiakat én anyagilag nem vállalhattam be. Viszont a nyári családi utak szépen és jól sikerültek. Persze ezekből is egyre kevesebb lett, ahogy a gyerekek kezdtek kinőni bennünket. Időben mindezeket hogyan lehetett összehangolni? Ügyesen. Akkor fel se tűnt, hogy mennyire pörgünk.
Viszont anyagilag sokáig nem tudtunk előre lépni. Sőt. A vége az lett, hogy meghirdettük a házunkat. Pedig imádtunk abban a szuper környezetben és a hibátlan házban élni. Sok tényezős ügy volt, pl. csatornáztak és leburkolták az utcánkat. Utóbbi minket kifejezetten zavart, átmenőforgalom keletkezett, amitől meg csörömpölt a vízelvezetés rácsa. A felkapottság miatt a közlekedés általánosságban is egyre rosszabbá vált. De a fő ok: nem engedhettük meg magunknak, hogy a fenekünket egy drága, felkapottá vált városrészben növesszük, miközben (kis túlzással) szinte napi anyagi nehézségekkel vesződtünk. Nem akart elmenni, így kiadtuk. Közben mégis megjött a vevő, pár nappal a bérleti időszak kezdete előtt. A leendő bérlő viszont még az ukrán maffiával is megfenyegetett. Végül duplán visszafizetve a bérlő foglalóját nagy nehezen rendeződött a helyzet. Eladtuk remetekertvárosi házrészünket. Édesanyám kiköltözött a nyaralójába, mi meg beköltöztünk átmenetileg hozzá, dugig becuccolva a garázsába. És megvettük a ma is használt vidéki házunkat, 20 km-re munkahelyeinktől és gyerekeink iskoláitól. Illetve egyik leendő oskolától. Mert nagyobbik gyermekünk a tőle megszokott szinten leérettségizett, és felvették a Műszaki Egyetemre. Tanulmányait már vidékről bejárva kezdte meg. Kevesebbet kellett utaznia, mint a Hűvösvölgyből.
Folyt. köv. valamikor…
