Régebbi és újabb események - leginkább utódaimnak

Papa project

Papa project

Rája – ne lépj rája!

Mindig csinálok valamilyen marhaságot – anno 1985

2019. november 03. - oktata

Rég készülök erre a posztra. Két apropó is adódott, ami miatt végül rászántam magamat a mesére. Egyrészt Pálfi Zoli az Ózon TV Egyenlítő műsorában egy bő héttel ezelőtt szóba hozta az esetet. Másrészt ma délután jött egy hír, hogy valahol Kaliforniában egy nap alatt 176 ember szenvedett rája balesetet (és egy sem halt bele, meg forróvízzel is kezelték őket). Utóbbi hírt amúgy némi fenntartással fogadtam, mind a mennyiséget, mind az esetek súlyosságát illetően. De hát nem vagyok naprakész Kaliforniából meg az ottani rájákból. Azt viszont tudom, hogy a rájáknak többszáz élő faja van. A legveszélyesebb „tüskés ráják” (Trygoniade /Brehm/) is mintegy 50 fajra oszlanak, többnyire „mérgesek”. Különösen a trópusi fajták. (Amúgy állítólag az édesvízi ráják között találhatók a legerősebb mérgűek.) De ma inkább az mondható, hogy a tüskés ráják családjába 19 nem 102 faja sorolható be… (itt és itt) Más megközelítésben (Stingray) körülbelül 220 ismert csípős faj tartozik tíz családba és 29 nemzetségbe. Méretek és veszélyesség igen erősen különböző. Szóval van miből válogatni. Amúgy itt egy tudományos igényű, jó magyar diasorozat a rájákról.

Érdekes módon a neten nem találtam meg a mérges ráják legfontosabb jellemzőit. Egyrészt kobra erősségű fehérje méregre lehet számítani, ellenanyag nincs. Maga a sérülés is fájdalmas, aminek szövetelhalás (nekrózis) és légzési-keringési elégtelenség, súlyos esetben halál lehet a következménye. Életben maradás esetén is jó esélye van valamilyen felülfertőződésnek. Másrészt a nagy méretű (akár többszáz kilós) ráják esetében nem a mérgezés, hanem maga a fizikai sérülés lehet már önmagában is veszélyes, még a mellkast is átütheti. (Így halt meg Steve Irvin 2006-ban.) Harmadrészt a ráják nyitott méregcsatornával rendelkeznek. A kisméretű ráják mérgezés szempontjából ezért különösen veszélyesek, mert kevésbé „hígul fel” vízzel a méreg a rövidebb farokrész miatt. Ráadásul a „kicsik” jobban rejtőzködnek a homokban.

A ráják méregtüskéjének elsődlegesen védekező szerepe van. Többnyire kisméretű rákokat, egyesek planktont fogyasztanak, nincs „komoly” fogazatuk. Imádnak a tenger alját borító homok alá rejtőzni, szinte teljesen el tudnak tűnni időnként ezen a módon.

A rájabalesetek többsége „fürdőző” baleset, rálépnek, az meg odavág egyet. Meg kell próbálni elsőként a méreg véráramba kerülésének a mérséklését szorítókötéssel és kivéreztetéssel. Ha van kéznél fájdalomcsillapító és keringéstámogató gyógyszer, lehet készülni a beadásukra. A méreg fehérjéből áll, hő hatására kicsapódik. Azaz égetni vagy forrázni kell a sérült testrészt és környékét, ha ez megoldható. Egyes fajok tüskéje fogazott és beletörhet a sérült testrészbe, ezt is el kell távolítani. Ha megoldható, irány a kórház vagy legalább orvos. A sérült állapotának stabilizálása és a seb ellátása után többnyire antibiotikum kúra következik. Szerencsés esetben pár hét (2-3) alatt teljesen fel lehet épülni a balesetből. Nagyon fontos – nekem anno a helyi kórházban elszúrták ezt - , hogy tilos a sebet teljesen összevarrni, minimum egy dréncsövet benne kell(ene) hagyni!

   chaaya-island-dhonveli_1.jpg common_stingray_tenerife.jpg

1985 őszén jártunk, jócskán a mobilkorszak előtt, még a vezetékes telefon is kiváltságnak számított (nem volt nekünk sem). Három évente lehetett „nyugatra” utazni, utazási irodával gyakrabban. Így 1982 (Kuba) után évente szerveztünk klubtúrát a trópusokra, az adott évben a Maldív-szigetekre. Sri Lankai átszállással érkeztünk Maléba, a fővárosba. Onnan 50 km-re, Helengeli szigetére mentünk egy búvárbázisra. 

helengeli1_2.png
helengeli2.jpg

beolvasott_20191105_6.jpg

Akkor még nem úgy nézett ki a sziget mint most, de már jól ki volt építve. Hibátlan volt az ellátás és a program. Még a túra elején voltunk, túl néhány parti merülésen (kétszer is majd beletenyereltem kőhalba), még a „fő” hajós programok előtt. Bejött egy komolyabb szél, de még tiszta idővel, így a nem várt „szabadidőt” kihasználva átmentem a sziget északi oldalára nyílt óceáni bukóhullámokat fotózni. Egyedül, strandpapucsban. Az már akkor is a személyzet területe volt, korábban nem jártuk ott. A növényzet egészen a vízig ért, az utolsó tízmétereken valamilyen léggyökeres trópusi fákkal. Hasonló léggyökerek, mint a mocsári ciprusnak, de valami mangrove féleség. Még nem lehetett rendesen látni a bukóhullámokat, a kijjebb jutáshoz muszáj volt belelépnem a vízbe. Homokos talaj, max. 20 cm tiszta víz, gondosan megnéztem hová fogok lépni, semmi gyanúsat nem érzékeltem – majd a vízbe lépéskor villámcsapás a jobb külső bokámon. És egy jó tenyérnyi, egészen világosbarna rája 10-15 cm-es farokkal nyugodtan, sietség nélkül odébb állt. Hú, ez gáz! Nyomás vissza az emberek közé! ((Persze, "Huúúú..." meg a "rézangyalát", esetleg "magasságos málnabokor, áfonya". Nem is szerepel a szókincsemben a helyzethez igazán adekvát kifejezés. Ha Neked van ilyen, nyugodtan helyettesítsd be. Sokat nem fogsz tévedni... Bár nem az anyázással voltam elfoglalva, hanem tényleg próbáltam mielőbb visszaiszkolni emberek közé.))

Szerencsére eléggé vérzett a lábam, azonban szinte azonnal elkezdett hatni a méreg. Szó szerint elsötétült a trópusi nap. Kétszer is elestem a léggyökerekben, de még a gépem alkatrészeit is összeszedtem és tovább vonszoltam magamat a „civilizáció” felé. Egyre rosszabbul voltam, de nem adtam fel. Végre beértem valami függő hintaszék féleséghez, belerogytam és próbáltam segítséget kérni a tőlem jó 15-20 méterrel távolabb felbukkanó helyi alkalmazottól. A következő negyedóráról kissé zavarosak az emlékeim, ekkor végig ájuláshatáron voltam. Az biztos, hogy a sziget(ecske) másik végéről mindenki rohant hozzám, a hatalmas „életmentő” bőröndünket magukkal hozva. Azt hiszem a „túraorvosunk” (igazából állatorvos), néhai Köves Béla vett elsőként kezelésbe egy kiskanállal. A kanál nyelével feltépte a bokámon lévő sebet, szájjal próbálta kiszívni a sebet. Közben a lábamra szorítókötést tettek, talán kettőt is (térdhez és combhoz). Bélát ketten is váltották a sebszívással, mintha mindegyik öklendezett volna utána. Nem tudom, hogy a vértől vagy a méregtől, de ők sem néztek ki túl jól… Előkerült egy fiatal bécsi búvár is, civilben gyerekorvos, Karl Zwiauer. (Később St. Pöltenben lett a kórház vezető gyerekorvosa, professzori címet is kapott.) Beljebb vittek a konyhai – étteremi részhez. Akkor már mérték az egyre gyengébb vérnyomásomat, és Karl elkezdett mindenféle injekciókat nyomni belém. Az utolsó érték amire emlékszem 60/40 Hgmm volt. Mindent belém nyomtak, amit egy infarktusnál is adnak a keringés fenntartásához. Szerencsére szerintem talán több anyag volt nálunk, mint az egész maléi kórházban… Amúgy volt egy jó pár perc, ameddig képtelen voltam németül kommunikálni, és Karl beszédét sem értettem (pár hónappal korábban jöttem haza egy féléves osztrák tanulmányútról). Valamennyire magamhoz tértem, kicsit javult a vérnyomásom, meg előkerült egy svájci ápolónő – búvár is. Egy asztalon feküdtem, a tűzhelyen egy nagy kondér vizet forraltak. Belém nyomtak egy lórúgásnyi morfiumot, majd emlékeim szerint Ember Sanyi közölte, hogy muszáj leforrázni a lábamat a méreg semlegesítése miatt. Fájni fog. A legnagyobb darab búvárok lefogtak, a svájci csajszi a fejemet törölgette – és forró vízbe mártott törülközőkkel elkezdték „kezelni” a lábamat. Na, ettől eléggé magamhoz tértem. Szerintem jobbat tett a vérnyomásomnak, mint a gyógyszerek. A második etap után kértem, hogy szóljanak amikor jön a forrázás, ne érjen váratlanul. A szünetekben egyre jobban éreztem magamat, nagyon tetszettek a svájci ápolónő cickói, miközben a fejemnél ügyködött. Ki is szúrta valaki, és vigyorogva mondta, hogy most már túl fogom élni. Nem tudom meddig tartott a forrázás, talán 4-6 alkalommal csinálták. (Mindenesetre másodfokú égési sérülést közöltek velem utólag, már itthon a kórházban.) Eléggé bekómáltam a morfintól. Az idő teljesen elromlott, nagy szél és szürke borult idő lett. Mondták, hogy az idő miatt helikopter vagy hidroplán nem tud értem jönni, de egy gyors mentőhajót már elindítottak Maléból. Időnként szundikáltam, egyszer csak egy hordágyon találtam magamat, vittek a mólóhoz meg a zötykölődő hajóhoz. Majdnem vízbe ejtettek, de végül nagy nehezen felkerültem a hajóra. Valaki jött velem emlékeim szerint a magyarok közül – talán Köves Béla, de nagyon le voltam szedálva. Egy jó óra múlva a főváros kórházába kerültem. Tulajdonképpen rendben volt, de nekünk akkor még nagyon furcsának tűnt. Hatalmas kórterem, lepedőkkel elválasztott ágyak, és az étkezést a hozzátartozóknak kell megoldani (hozni). Mondjuk egy szavam nem lehetett, mert a helyi partner utazási iroda rohadtul nem szerette volna, ha egy európai elpatkol, vagy panaszkodik valamire. Szinte állandóan volt valaki mellettem és minden kívánságomat lesték. A sebemet ellátták, fertőtlenítették – és sajnos összevarrták. Két-három nap után visszavittek Helengerire a többiekhez. Akkor még naiv módon abban reménykedtem, hogy a túra második felében még akár merülhetek is. Hát a seb önmagában ezt talán még lehetővé tette volna (ennél csúnyábbakkal előfordultak korábban merülések), de a lábam kezdett dagadni, és talán hőemelkedésem is volt. A vége az lett, hogy muszáj valahogy haza kerülnöm. Az utazási iroda intézkedett, kaptam egy nehezen olvasható fecnit, hogy ez a hazáig szóló repülőjegyem. Se járatszámok, se egyéb infó, csak hogy fizetve vagyon a dolog. Vissza vittek Maléba, kaptam a kórházban egy nagy szatyor indiai gyártmányú antibiotikum injekciót és eldobható fecskendőt, meg fertőtlenítőt. Két óránként kellett egy adagot befecskendeznem a combomba. Felraktak egy Colomboba induló gépre, és Allah áldjon. Azért a biztonság kedvéért telexeztek vagy telefonáltak az IBUSZNAK is Budapestre, hogy búvárbaleset történt velem, és mozgásképtelen állapotban elindították a hazaszállításomat… Az én angol tudásom dupla nullás volt, németül meg arrafelé nem nagyon beszéltek…

48 órába telt, és ha kicsit kalandosan is, de hazaértem. Igazából Colomboban egész jól fogadtak egy tolószékkel, viszont a repülőjegy fecnimet nem nagyon akarták elfogadni. Később valami 200 dollárról kezdtek beszélni (nem is volt nálam annyi), végül némi huzavona után egy Zürichi járatra kaptam jegyet. Mintha egy átszállás is lett volna benne valahol Indiában vagy az arab félszigeten. A repülőn szűk volt a hely még a „hendikepes” ülőhelyeken is, két napja izzadtam, nehezen mozogtam, nyomkodtam magamba az injekciókat – és egyre vastagabb lett a bokám meg a lábszáram. Végre Zürichbe értem valamikor éjjel és tudtam normálisan kommunikálni, ott baromi rendesek voltak. Tolószékben rokkant fürdőbe vittek, és értesítették a Malév képviseletet. Kaját is kaptam természetesen. A Maléves főnök pedig képes volt azonnal rohanni hozzám. Jegyem ugyan nem volt, de felraktak az első gépre. Az első osztályra vittek, hatalmas helyet biztosítottak, nagyon kedvesek voltak. A kapitány már Bécsnél felvette a kapcsolatot Feriheggyel, mondták, hogy várnak rám a kórházban (Szent László Kórház, Trópusi Osztály). Repülő leszállt, begurult a helyére – és máris jön egy villogó mentő a gép mellé. Kitessékeltek a többi utas előtt, hozták a cuccomat. Se vám, se semmi, talán egy határőrt küldtek pecsételni, és késő délután hatalmas ninózások mellett indult velem a mentő. Úgy szóltam nekik, hogy kapcsolják már ki a szirénát, nem vagyok a halálomon. Amiről pedig nem tudtam, hogy a városban közben taxiverseny indult a város két különböző pontjáról. Polacskó Istiéknek volt telefonjuk, és feleségét, Jutkát elérték, Ő meg a feleségemet a munkahelyén, hogy mikor érkezik a gépem. A mozgásképtelen, búvárbalesetes emberrel – ami ugye szabad fordításban keszonbetegséget és lebénulást sugall… Közvetlenül a reptér előtt szembe is találkoztak egy vijjogó mentővel, a reptéren meg mondták nekik, hogy éppen most ment el velem a mentő a Szent Lászlóba.

Szóval végül betereltek a Trópusi Osztályra, nagy, egyágyas szoba, minden fala tele műszerekkel, csak néztem. Arra már nem emlékszem, hogy a Mamát és Jutkát láttam előbb, vagy még előtte elláttak. Mindenesetre a csajoknál jól látható megkönnyebbülés és fülig érő vigyorgás amikor felpolcolt lábbal, de ülve találtak az ágyamon, részemről pedig rövid „élménybeszámoló”. A lábamon – a bokám már vastagabb volt a combomnál - pedig azonnal kinyitották a sebet és betettek egy kis dréncsövet. Meg kaptam mindenféle gyógyszert és szurit. Kaptam jó nagy leszúrást is az orvosoktól, hogy milyen pancser vagyok. Hogy miért nem pocsoltam a vízbe lépés előtt, meg miért engedtem összevarrni a sebet. Amúgy az első „rájás” esetük voltam – de teljesen képben voltak. Hozták is a hallgatókat, mutogattak nekik, mint különleges esetet. Kb. egy hetet voltam a kórházban, rohamosan javultam, majd hazaengedtek. Egyből kisántikáltam a folyamatban lévő építkezésünkhöz, ahol az utcán szembe találkoztam döbbent Édesapámmal: „Hát te mit keresel itt?” Neki nem szóltak addig a történésekről…

 

Hát ez volt a rája balesetem. Az adott körülmények között nem igazán illett túlélnem, de összességében szerencsém volt. Némi szövetelhalás ugyan jelentkezett, a nyomok láthatók még ma is egy kicsit, de maradéktalanul gyógyultam. Az eset legyen tanulság mindenki számára!

Kommentekben várom a megjegyzéseket és esetleges pontosításokat a még élő egykori jelenlévőktől!

Érd, 2019.11.02.- 03.

  helengeli3b_2.jpg 

beolvasott_20191103_6.jpg

 

Balra: Valahol itt történt az eset. Akkor még dzsungel volt egy ösvénnyel az épületek helyén, és a jobb oldali, észak-keleti homokplató sem létezett. Jobbra: Dr. Karl Zwiauer által küldött album első oldala.

1102683_xl.jpgimages_1.jpgprof_-dr_-zwiauer-pk-impfskeptiker.jpg

 

 

 

 

 

Karl pár évvel az események után, majd évtizedekkel később

Néhány oldal az albumból (Karl felvételei):

beolvasott_20191103_2.jpg

Balról jobbra, felső kép: Szilágyi Katalin, Szilágyi Károly / Csárli (†), Surányi Csaba (†), takarva Szederkényi Róbert, jómagam 34 évesen, Polacskó István

középső kép: Kiss Gábor, Nagy Antal, többiek mint a felső képen

alsó kép: mint korábbiak, Isti mellett Felvári Zsuzsa. Jobbra egy „idegen”, meg talán a svájci nővér

 beolvasott_20191103_7.jpg

Felső kép: Polacskó, Ülvöczki Ferenc / Csövi (†), Mócza Miklós (pár évvel később az Ő kezét szabta szét a muréna), Felvári, Csárli, Dr.Pálfi Zoltán, Dr.Radócz Gyula, Szederkényi, Dr.Köves Béla (†), háttal talán Gabi, Karl felesége, a háttérben egy salzburgi búvár (vagy Ember Sanyi, de Ő nem volt ilyen vaskos).

A többiek mint korábban, az alsó képen Sigi, a búvár guide és Isti, háttérben Mócza Miki, ill. Csövi és Zsuzsa is kivehető

beolvasott_20191103_4.jpg

Felül: Köves Béla félig takarva, mellette a bázis vezetője, és Ember Sándor ír valamit

Középen: Csaba és Sigi

alul: Isti, Irsai Sándor (a poszt címét Tőle plagizáltam), Béla, Nagy János / Csülök, Csaba

 beolvasott_20191103_8.jpg

Felül: Isti és egy cápácska

Középen: életkép a hajóról, Nagy Tóni, háttal Pálfi Zoli, mellette Ember Sanyi azonosítható

Alul: Kocsis Sándor / Kacsa és Köves Béla beöltözés (vagy inkább vetkőzés?) közben

 

Dr. Köves Béla, Surányi Csaba, Szilágyi Károly, Ülvöczki Ferenc emlékének.

 

Végül néhány rája kép a netről (2019):

photo-1518357216300-d608d11dcebd.jpgreef-recharge-maldives-stingray-burying-in-sand-17.jpgchaaya-island-dhonveli.jpgspinose_skate_breviraja_spinosa.jpg1_original.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://papaproject.blog.hu/api/trackback/id/tr5815285516

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

bobbafet 2020.01.25. 20:36:37

Kemény sztori! Jól írsz, akár ezzel is foglalkozhattál volna... Persze elismerem, a búvárkodás izgalmasabb.

oktata 2020.02.29. 02:14:41

@bobbafet: Szia, kösz, jó szórakozást!

26 ló 2022.05.24. 17:34:02

Kedves Papaproject! A még élő, egykori jelenlevőket hogyan lehetne megtalálni? Két régi ismerős szerepel a posztban, akikhez jó lenne kapcsolatot találni.
süti beállítások módosítása