Szóval eladtuk Remetekertvárost. (Akikkel építettük, P. Jánosék már évekkel korábban léptek. Az új ikerszomszédokkal, Majával és Teoval is jól kijöttünk – de ők azért egy fél korosztállyal idősebbek voltak. A költözésünkben ők nem játszottak szerepet – bár azért volt egy kopogós facipő a képben, meg egy sokat fosó farkaskutya.) Rövid idő alatt mintegy 100 eladó házat néztünk meg az agglomerációban, végül visszatértünk a legelsőhöz Érd-Parkvárosban, rálátással az akkor még működő légvédelmi bázisra, a szintén működő lőtér közelében. Bár lakták, de igazából inkább csak félkész volt. Egy hatalmas telken lévő, 14 nagy fenyővel fűszerezett, friss építésű ház. Se vakolat, se teraszok, se korlátok, se normális kerítés meg burkolások és lépcső, a sok és amúgy szép faszerkezet kezeletlen, stb. A gépészet ment, de némi gányolás is előfordult. Az előző házunk árának feléért (49%) vettük meg. Úgy gondoltuk, hogy 5-8 évig lakunk majd itt, amíg a gyerekek ki nem repülnek. De annyira megszerettük, hogy két évtizeden is túl, a mai napig itt lakunk.
Szeptember volt. Édesanyám lakásába költöztünk, a garázsát tetőig zsúfoltuk a cuccainkkal. Ő meg kibivakolt a dunafüredi nyaralójába. Télre késznek kellett lennie, Édesanyám nem maradhatott hideg időben tartósan a nyaralóban. Az első hetek elmentek a közlekedési lehetőségek feltérképezésével, és az épület befejezésének SOS megoldásával. Az egyértelmű volt, hogy ez 2 autós környék. Az építkezést pedig nagyban csináltuk, külön busszal jöttek a melósok. Necces volt, de Mikulás környékén költözhettünk. A vételár közel felét ráköltöttük még, de szuper lett. Közben Édesanyám közölte, hogy részéről befejezte az autóvezetést. Mondjuk ön és közveszélyes volt a volánnál, bár megúszta baleset nélkül. A vége az lett, hogy Édesapám öreg Polski 126-osa nálunk landolt.
Szeptember volt. Nekünk a munkahelyünk, és Petinek az egyetem nem volt messzebb – de hamar kiderült, hogy a tömegközlekedés Édesanyám lakásából kicsit macerás. Jobb megoldást kezdetben nem találtunk, én próbáltam lehetőség szerint legalább délutánonként összeszedni a család egy részét. Karcsi pedig a III. gimit kezdte, nagyon messze volt a Rózsadomb teteje. Vele lett legjobban kiszúrva. Mert végül nem akart átjönni az érdi gimibe. Ezt a jótettünket még meg is koronáztuk egyik magasugró versenyén. Adtunk neki egy kis üveg ásványvizet, és elmentünk megnézni a versenyét. Amikor először és jól meghúzta, kintről azt hittünk, hogy félrenyelt. Sugárban ki minden. Szabolcsi büdös pálinka volt az üvegben. Képzelhetitek milyen pofát vágtak a gyerek mellett a versenybírók is...
Életünkben először fordult elő, hogy a józan ész határain belül nincs anyagi nehézség elképzeléseink megvalósítása előtt. Terveink szerint 4 részre oszlott volna a rendelkezésünkre álló keret. Az első, az előző házon lévő bankkölcsön felszámolása már az eladás során megvalósult. Az új házra már nem vettünk fel banki kölcsönt, csak a munkahelyi támogatási lehetőségekkel éltünk. A legnagyobb tétel az új ház vétele és rendbe hozatala volt értelemszerűen. Ennek döntő többségét még az ősz folyamán roham munkában szintén lerendeztük. Csak az erkélyek és teraszok maradtak tavaszra. A burkolásokat még csináltattuk, a többit saját kezűleg, anyagárban valósítottuk meg. A harmadik rész Balatonra volt szánva, ahol az építési engedélyünk érvényességének közelgő lejárata miatt eleve építés kezdési kényszerben voltunk. Végül eredeti kalkulációnk szerint egy autócserének is bele kellett volna férni a keretbe. A gyakorlatban azonban ez már nem fért bele.
Mikuláskor sikerült beköltöznünk. Kicsit esett a hó, de nem volt vészes és hamar belaktuk kényelmes otthonunkat. A közlekedés is jobb volt egy fokkal, mint Édesanyám lakásától. Uralkodó közlekedési renddé az vált, hogy az egyik kocsi – jellemzően a kis Polski, később a sárga Suzuki – deponálva lett a Bem téren a buszmegállónál, és összeszedtük egymást. Egyszerűsítette a dolgot a rövidesen kezdődő mobilkorszak, meg a két srác „amint lehet azonnal” jogsija. Mondjuk össze is törték komolyabban vagy kétszer a kis Polskit, bár nem ők voltak a hibásak. A bűnbak egy borjúnyi kóbor kutya, meg egy szabálytalanul és figyelmetlenül kanyarodó autó volt, szerencsére érdemi sérülés nem történt. Talán még a kutya is megúszta nagyjából.
A dolgok mentek a maguk rendjén, Karesz is leérettségizett, meg végül csak kicseréltük az autót is. Karesz dolgai érdekesen alakultak, mert az utolsó pillanatban egy elszúrt matek dolgozata következtében szüleit követve a TF mellett döntött továbbtanulásként. Igen ám, de még életében nem nagyon látott érdemben tornaszert. Legalább is a felvételi követelményeknek elegendően. (Lelkes lektorom, Mama felkapta a vizet az eredeti megfogalmazásomon, így finomítottam rajta.) Nosza rohanok át az Alma Materbe az illetékes tanszékre, gyorsan beszúrtuk egy felkészítő csoportba. Kedves kollégám, M. Miki egy idő múlva, amikor összefutottunk somolyogva kérdezi, hogy nem vagyok kíváncsi a fiamra? Dehogy nem. Csodát műveltek a kölyökkel. Köpni-nyelni nem tudtam, csak tátott szájjal meresztettem a szemeimet, amikor megláttam a langaléta, közel 2 méteres gyereket a szereken. Így simán TF-es lett Ő is.
Autó: egy kereskedés sarkában porosodva, meglehetősen lelakottan akadtam rá addigi legjobb autómra. Ma is szeretettel gondolok vissza e hűséges társra, nagyon a szívemhez nőtt. Mit gondoltok mi volt az? Hát egy Suzuki Swift Sedan 1.6 GX. Egy Suzuki? Csókolom, ennek közel 100 lóereje volt 840 kg önsúlyhoz, 200 körüli végsebességgel! Akár hiszed, akár nem, pl. Keszthely – Érd-Parkváros (éjjel M7) 70 perc egy alkalommal. (Meg ne próbáld, még sokkal jobb és modernebb géppel se!)
Mindeközben egyfajta korai szakmai kapuzárási pánikként különféle munkahelyi komplikációkba keveredtem. Ezek egy része sikeres volt (habilitáció, Széchenyi Ösztöndíj), más része utólag részleges elbaltázásnak tekinthető. A gyerekek viszont tették dolgukat. Karesz egy szemesztert az USA-ban teljesített, Peti pedig lediplomázott. Apja példáját követve bent maradt az egyetemen. Saját költségén – nem engedett segíteni – szerzett egy Közgáz diplomát is, majd megcsinálta a PhD fokozatát. Nemsokára ott is hagyta az egyetemet, anyagi okok miatt. (Ma is visszajár a tanszékre az éves bulikra.) Eközben természetesen Karesz is megszerezte a diplomáját.
Amúgy az építkezéseinket követően megint kevésnek bizonyult a családi kassza. Nem sok hiányzott, de hiányzott. Így mindkét gyereket rávettem diákhitel felvételére. Egy része náluk maradt, de a nagyját bedobták a családi költségvetésbe. Ettől csak a Széchenyi Ösztöndíj folyósítását követően tértünk el, innentől náluk maradhatott a pénzük. Aztán amikor már dolgoztak, bizony nagyon zavarta őket a fizetésükből levont törlesztőrészlet. Így rövid úton annuláltuk a diákhiteleket, amit korábban, a kezdeteknél meg is ígértünk nekik.
Külön poszt lesz majd, de röviden a balatoni birtokról néhány szó. Értelemszerűen minden építkezésünk közös döntés volt a Mamával. Valahogy mindig sikerült ráéreznünk, hogy az adott dzsuvából milyen szuperség hozható ki. Ezúttal is. Az építkezés a „szokásos” bonyodalmak mellett lezajlott. Petivel 2001 tavaszán gyógyítottuk be a helyére a ciszterna tetejét, innen tekintem használhatónak a „pincét”. Gyakorlatilag teljesen föld alá került. Természetesen a bő évtizeddel korábban 28e pénzért vett körmici telket közben eladtuk, egy milkáért ment el. A pénzünk persze elfogyott, így minden további belső és külső munkát magunk terveztünk és végeztünk el. (Villany, gépészet, burkolások, vízgyűjtő stb.) Nem lett kontár munka, büszkék lehetünk rá. Később villanypásztor meg második ciszterna is készült, meg az eredetileg osztatlan telek megosztásra került. Imádjuk!
Ebben az időszakban Édesanyám támogatásával és ügyeivel kezdetben segítségként, később egyre átfogóbban kellett foglalkoznunk. Ahogy idősödött, majd beteg lett, fokozatosan felszámolta dolgait. Kezdte a vezetés feladásával, aminek már csak biztonsági okokból is örültem. Egyre kevésbé bírt a dunafüredi nyaralójával, ahol meghúzta magát, amíg mi a lakásában laktunk a kezdetekben. Így Dunafüred végül fel- és eladásra került. Majd ellenkezésünk dacára egy jó idősek otthonába került élete utolsó éveire, ahol amúgy kifejezetten jól érezte magát. Jól döntött. A társasház részét természetesen eladtuk. Örökségként nekünk is jutott belőle. Ebből leptük meg a Mamát ötvenedik születésnapjára a mai napig használt sárga Suzukival (a kis Polski egyidejű leselejtező eladásával). Meg ebből voltunk Mamával 5 hétig Kanadában Juci néniéknél, megfejelve 4000 km-es British Columbia – USA körúttal, meg bérelt autóval 10 napos/2-3000 km-es, sátras kettesben csatangolással a hegyekben (életünk élménye volt). Ezt követően Édesanyám még 2 évig élt. Otthonában, csendesen és békésen távozott világunkból. Utolsó pillanataiban a Mama volt mellette. Kérésének megfelelően Édesapa mellé, szülőfalujába, Ráckeresztúrra temettük. Nyugodjanak békében! Ha már mi sem leszünk, viseljétek gondját sírjuknak.
Édesanyám utolsó életévében az 1.6-os zöld csoda Suzukit is lecseréltük. Petivel tulajdonképpen szórakozásból mentünk megnézni egy középkék Volvo V40 1.8-as benzines kombit, másnap már az enyém volt. Nem igazán volt tervbe véve, de nem volt szabad kihagyni. Jó döntésnek bizonyult, szerettük, 11 éven át hűségesen szolgált bennünket. Baromi kényelmes volt. Néhányszor rendesen meghajszoltam ezt is, iszonyatosan stabil volt (főleg a Suzu után).
Ugyanekkor váltottam munkahelyet, vissza mentem a TF-re tanszékvezetőnek. Ez utólag részben hibás döntésnek bizonyult, ez a TF nagyon más volt, mint a pályakezdésem idején működő. De még így is jó lett volna minden, ha nem rúgnak ki védettnek hitt professzori félállásomból az ELTE TÓFK-ról. Így hat szemesztert követően már Győrben dolgoztam. Heti 1-2 alkalommal ott kellett aludnom. Szegény Mamának nem volt könnyű ilyenkor az egyedüllét, aminek veszélyei is voltak a hatalmas házban. Kapott is egy önvédelmi gázpisztolyt, miután a hívatlan betolakodóknak korábban mindig neki ment. (Az alfahím bezzeg egy alkalommal, a második betörésnél visszatartotta a Mamát, és az erkélyről, biztonságos távolságból eresztette ki oroszlánbőgését – némi anyázással cifrázva - a mélyéjszaka sötétjében menekülő betörők felé.) Aztán Peti is Győrbe került és megházasodott. Innentől náluk aludtam, ha Győrben kellett éjszakáznom. Petiéknél egy éven belül megszületett első unokánk, Sára. Karesz is megnősült, és egy évvel az első után jött a második unokánk, Bende. Őket sikerült rábeszélni, hogy a babával költözzenek hozzánk Karesz régi szobájába. Két évig éltünk együtt, Dédivel kiegészülve 4 generáció, míg sikerült lakást szerezniük. Annak a gyereknek egy hangja nem volt 2 évig. Most bezzeg bepótolja…
Mi meg eközben nyugdíj korhatár környékére kerültünk. Mindketten maradhattunk volna még (én akár 70 éves koromig), de ha úgy tetszik mindketten nyugdíjba menekültünk. Mama lépett elsőként, bár szerette az iskoláját meg a tanítást is. De abban az évben anyósom kapott egy sztrókot, és bár egész jól felépült, támogatásra szorult. Ráadásul akkor hozták be nőknek a 40 éves munkaviszony utáni nyugdíj lehetőségét, ami kedvezőnek tűnt nagyon. Elvileg meg kezdeti papírjai szerint ezzel ment nyugdíjba, de a hetente változó jogszabályok miatt két szék között majdnem földre került. A jogosultsági ideje szerencsére éppen átlépte a legalsó határt, így végül korkedvezményesnek minősítették. A huzavona az összeget érdemben nem érintette, közel a tanári fizetésének megfelelő lett a nyugdíja. Nálam pedig még folyamatban volt egy utolsó, túl sok eséllyel nem kecsegtető egyetemi tanári pályázat. Ennek elhasalása után előzetes szóbeli megállapodásunknak megfelelően kissé nehezen, de nagyon korrekten elengedtek. Ekkor fél évvel voltam túl a nyugdíjkorhatáron (6 évvel ezelőtt). Egy jó ideig még szolidaritásból „vissza tanítottam”, de ez már ráfizetéses volt a távolság miatt, meg hanggal is egyre nehezebben bírtam a kihangosítás ellenére.
Egyikünk sem bánta meg döntését. A jelenleg sem rossznak számító nyugdíjunk ugyan egyre érezhetőbben veszít értékéből, de ameddig mindketten egyben vagyunk, addig elégnek kell lennie.
Érd, 2020.03.01.
