Érdekes volt a német nyelvtanulásom. Tulajdonképpen kétszer tanultam meg és felejtettem el. Az én memóriám alkalmatlan a biflázára, magolásra. Egyszerűen nem marad meg. Matekból is egyszer kaptam hármast tanulmányaim során, amikor a mat. tagozaton januárban kiderült, hogy fingom sincs a definíciókról. Verseket se tudok a mai napig sem, egyszerűen semmi sem maradt meg a fejemben. Talán a Himnusz megy, ha nagyon összeszedem magamat.
Szóval német: a gimiben már tutira kellett tanulni, de a zalaegerszegi tanárnőmről szinte semmi emlékképem nincs. Keszthely viszont markáns, az öreg, szódásüvegnyi szemüveggel is alig látó "Cuzammen" tanított. Nevének megfelelően sokat kellett osztálytársaimmal együtt szavalnunk a mondatokat. Az öreg soha nem hagyta el a katedrát, szerintem a táblát se nagyon látta. Siófokra is alig emlékszem, nő volt a tanár, sajnos nem a kitűnő, nagybátyám német-magyar szakos sógora, Dr. Iby Adrás. (Aki aztán az érettségire úgy felkészített magyarból hogy simán hoztam az ötöst a nekem - főleg az általam utált versek miatt - veszélyes terepen.)
Siófok mégis meghatározó volt. Történt, hogy 1969 nyarán a strandon mentősként vállaltam diákmunkát. Megismerkedtem egy nagyon aranyos NDK-s kislánnyal, Anettel. Amikor lehetett együtt voltunk, rohamosan javult a németem. Szüleimnek is bemutattam, azok meg bőszen elkezdtek moziba járni. Kicsit furcsálltam, és persze nem tudtam, hogy az "ajándékba" kapott 2 órában mivel kéne eltöltenünk időt kettesben. Erről az öregek elfelejtettek tájékoztatni. Anettel még Budapestre is felmentünk stoppal. Visszafelé le is kapcsoltak a budaörsi rendőrök bennünket és bevittek az őrsre. Voltak még ott rajtunk kívül vagy tízen. Felsorakoztattak bennünket, és egy nagydarab százados félig ordítva elkezdte végigpofozni a bandát. Egyedül mi úsztuk meg, végül némi adatfelvétel és mindenféle ejnye-bejnye után elengedtek. Éjfélre otthon voltunk. Egy évig még leveleztünk, a következő évben is jött a kislány hosszabb időre. Az öregek megint elkezdtek moziba járni, de a tapasztalataim növekedése csak a német nyelvre korlátozódott változatlanul. Vagy ezért, vagy a katonaság miatt - külföldre nem lehetett levelezni - ez kapcsolat végül szép lassan elhalt. A csinos, belevaló kis csajnak hazai barátja lett. Viszont később a TF-en a németből is kötelező szaknyelvi kurzus számomra semmi gondot nem jelentett. Meg többletet se nagyon. Kivéve Nellikét a tanárt, későbbi kollégát, aki közkedvelt volt a fiúk körében. Ráadásul tudott németül.
Teltek az évek, a nyelvet érdemben és huzamosan nem használtam, szép lassan elfelejtettem szinte mindent. De nyílt egy kiskapu külföldi egyetemi ösztöndíjakra. Meg egyszer csak lehetett doktorálni a TF-en. Még nem kellett hozzá állami nyelvvizsga, csak valami házi szaknyelvi, ami azért nem jelentett akadályt. A külföldi ösztöndíjakhoz is csak valami belső minisztériumi vizsga kellett. Na ez már nem sikerült. El is mentem egy 1 hónapos nyári intenzív tanfolyamra. Végül talán harmadik kísérletre átmentem a minisztériumi vizsgán, majd a legkisebb ellenállás irányában sikerült egy innsbrucki ösztöndíjat szereznem. Szegény Évát a két kis gyerekkel itthon hagytam, beültem a Skodánkba és kimentem fél évre. (Mondjuk havonta hazajöttem pár napra.) Kint persze, főleg az elején, teljesen elveszve éreztem magamat. De a kinti kollégák tényleg fantasztikusak voltak. Igazából egyetlen kötöttségem volt, a külföldieknek tartott egyetemi német kurzuson részt kellett vennem. Ez így együtt - beleértve a koleszt is - eléggé hatékonynak bizonyult. Azzal kezdték, hogy egyszerűen beszéljünk. Meg ne törődjünk a hibákkal, próbáljunk kommunikálni. A hétvégeken meg jártam Ausztriát, vagy valamilyen intézeti programon voltam. Tök egyedül, sehol senki nem beszélt magyarul. Ezerrel működött a tanulás.
Ausztriát más szempontból is kihasználtam. Eleve volt egy működő kapcsolatunk a salzburgi búvárklubbal. Egyik vezetőjénél, Günternél többször éjszakáztam. Sajnos 10 év múlva ez a kitűnő búvár nyomtalanul eltűnt a Vörös tenger szudáni szakaszán.
Felvettem a kapcsolatot Koloczek dédapám révén távoli rokonunkkal, a München melletti Planeggben lakó, akkor 70-es évei környékén lévő Günther Köllinggel is. Elsőként Ő látogatott meg Innsbruckban, éppen egy szívinfarktus után lábadozva. Nekem NSZK-ba csak átutazó vízumom volt, így én hozzájuk annak idején csak egyszer mentem. Ő viszont többször is jött, majd később Magyarországra is. Jó pár alkalommal jártunk egymásnál, a 90-es években az egész családot kivittem anyósommal együtt hozzájuk. Mindig jókat dumáltunk, leegyszerűsítette a mondandóját az én szintemre. Rendkívül tájékozott volt a világ dolgairól. Felesége, Irma is aranyos teremtés volt. Próbálkoztak, hogy a gyerekeik is tartsák velünk a kapcsolatot, de ez néhány levélváltást követően elhalt. Bekövetkezett az öreg félelme, az ő életük végével lezárult a magyar rokonsági kapcsolat. Szép kort éltek meg, bőven 90 felett távoztak.
Innsbruck után itthon azonnal jelentkeztem felsőfokú állami nyelvvizsgára. Két oka volt. Egyrészt önbizalom terén soha nem szenvedtem hiányt. Másrészt akkoriban egy olyan pontozásos rendszer működött, amivel "lefelé" is lehetett vizsgát szerezni. Abban bíztam, hogy a felsőfok talán, a középfok valószínűleg meg lesz. Hát egy túrót, egy alapfokút sikerült csak szereznem. Nyelvhelyességen és némi meglepetésemre részben szövegértésen bukott a dolog. Emlékeim szerint egyikből sem buktam, de az összpontszám kevés volt. Azonnal jelentkeztem egy középfokú vizsgára, meg bőszen bújtam néhány igazán kiváló tankönyvet. Ez már meg lett, de nem teljesen csont nélkül. Nem rezgett igazán a léc, de a buktához se hiányzott sok. Utólag ez már nem számít semmit sem, mint minden hasonló dolognál.
Gyorsan munkahelyet változtattam, még nyelvpótlékot is kaptam hosszú évekig. A nyelvet azonban alig használtam. Jó, a turista dolgokat el tudtam intézni, aztán pont meg homály. 10 év múlva német konferenciákon arra döbbentem rá, hogy a németek elkezdtek angolul beszélni. Első alkalommal pedig szinte sokkolt, amikor a fiatal német partneremmel beszélve az angolra vált, hogy jobban tudjunk kommunikálni, hiszen én külföldi vagyok. Ő meg elsőre nem értette az okát, amikor kértem, hogy szíveskedjen németül beszélni. Nyelvvizsga ide, vizsga oda, másodszor is elfelejtettem németül.
Már Győrben dolgoztam, amikor egyetemünk egy uniós projekt keretében Bécs városával kapcsolatba került. Ennek volt egy nyelvi fejezete. Naná, hogy jelentkeztem rá, már csak Bécs miatt is. Maga az a néhány nap egészen szuper volt. Soha nem gondoltam volna magamról, de életem egyik nagy élménye volt egy hozzáértő képzőművész szakos kollégával valamelyik múzeumban kettesben eltöltött délután. Mondjuk ő meg rólam nem gondolta volna, hogy ilyesmire fogékony vagyok. Igen, ha jó a színvonal, meg a szakmai részt lehülyítik az én szintemre. Amúgy meglógtunk a tanfolyamról a múzeum kedvéért. Maga a tanfolyam a semminél többet ért. Leginkább a tekintetben, hogy tudatosult bennem: papírom még van, tudásom már nincs. Jó, bármit megoldok, ha rákészülök talán még telefonálni is tudok, de amúgy kuka az egész.
Eltelt újabb 10 év. A németet csak az egyre ritkább turistáskodás, meg néhány karácsonyi-újévi lap kapcsán használom. Pontosabban próbálom használni. A mindenféle kütyük műszaki tájékoztatóit is már rég meg se nézem németül, eleve az angolt böngészem. Azért az év végén felcsillant egy apró reménysugár, hogy a helyzet nem romlik tovább. Az angol tanulásom után álltam neki a karácsonyi német üzeneteknek. Sutty, csak úgy megcsináltam csípőből, pillanatok alatt.
Ettől még nem változik a helyzet. Ha nem használsz egy korábban valamennyire megtanult nyelvet, akkor a tudásod bizony csontig kopik. Csak idő kérdése. Ne hagyjátok!
