Karácsonyra vettem a Lidlben egy olcsó (6e) "Jamara" (német), jó tenyérnyi drónocskát, a "Nagypapa és az unokák" karácsonyi felcímkézéssel. Egész jónak tűnt, tanulni jó lesz. Négyszer vagy ötször sikerült feltölteni. Előbb a szobában ment, de a Mamát idegesítette. Jó idő volt, kimentem vele. Kezdtem érezni, had menjen. Jött egy pöff, és el is ment a szomszédba, a fekete fenyők tetejére. Elszállt... Valahol ott van elvileg, de a tetején, és nem látjuk. Tulajdonképpen azt sem tudom pontosan, hogy melyik fán landolt. Azóta volt jó kis szél, drón sehol. Jól felakadt valahová.

Természetesen a Lidlben már elfogyott. Majd egyszer jó 10 év múlva talán megint lesz, mint az Auriol időjárásállomás. (Vettem is abból azonnal, most végre volt, tavasszal a döglődő régi megy le Balatonra, az új meg a be lesz üzemelve itthon.)

A vége az lett, hogy az Auchanban vettem egy kicsit drágább drónt, háromszor nehezebbet és nagyobbat. Egy AX-14 kínait. Ennek mélyebb a zümmögése, mint a darazsak, Mamát idegesíti ez is. Pedig egyelőre a szobában száguldozok vele. Jó játék, ezzel még könnyebb lesz a kicsiknek tanulni. Persze most még nekem, most óvatosabb leszek. Folyt köv.

Update: ez tulajdonképpen egy Syma X5-ös, csak másképp felcímkézve és olcsóbban. Egyre jobban megy, bár kezdetben a kerti tavat célozva majdnem vízidrónt csináltam belőle. Most éppen a fenyők törzsei között bolyongok vele, már amikor éppen sikerül visszahoznom az utcafrontról...

Update 2019.05.03.: megkerült a Jamara! Két szomszéddal odébb volt egy fenyő tetején, a kertész találta meg és hozta vissza! És működik, még csak le sem merült az akksija bő 4 hónap után! Lesz mivel játszani az unokákkal.

Na, így azért nem… De tegnap életem 68. évében elvesztettem szüzességemet. Mármint téli motorozás ügyileg. Bocs, tudom, scooter…

Update 2018.12.19.: megvolt a fagypont alatti motorozás is, -5 körül mentem vagy 20 km-t városban. Hat napja nem volt beindítva, minuszok voltak eddig is, negyedikre indult a moci, alig bírtam kiállni úgy ötödik kísérlet körül a havas-jeges kiállónkról az utcára (kb. 5 cm a szintkülönbség). Hát... Nem mertem bedönteni sehol a motort, annyira tartottam a jégfoltoktól. Csúnyán csillogott mindenhol az út, bár a kiálló kivételével nem csúsztam meg sehol. A végén már síkesztyűben is kezdtek fázni az ujjbegyeim. Amúgy nem fáztam, de ez azért márt túl hideg, itthon nehezen és sokára melegedtem át. Amúgy P. ma vette meg Peugeot 508-asát, együtt mentünk le érte Ú-ra, már sötétben. Persze nem mocival, hanem a Hyundaijal.

Itt a saját, a másik egy külföldi idegen. Eddig is tesztelgettem, mert legalább hetente próbálok egy keveset menni az akksi és a karburátor miatt. Már amikor nem esik. Mert esőben és hóban nem fogok motorozni, legfeljebb csak ha elkap hazafelé. Az MZ-vel évente átlagosan kettőt estem, felét vizes úton. Egy kivételével – igazából az sem – nem voltak nagyok, mindig a gépen maradtam, és mindet megúsztam sérülés nélkül, a moci se károsodott érdemben. Mindenesetre vizes burkolaton óvatos vagyok évtizedek óta.

Szóval anno az MZ-t októberben letettem, áprilisban meg elővettem, 4 éven át. Térdvédője annak is volt, más semmi. Márpedig ez a szoknya és a kézvédős nagy plexi nagyon sokat jelent. A ruházat is más volt, max. műanyag zsákokat használtam eső ellen a nagyobb túrákon, amikor muszáj volt menni valami miatt. Mondjuk az NDK-ban kikaptam egy esős hetet, semmim sem maradt száraz, hazafelé Brünnél láttam először napot, és ugrálni kezdtem örömömben a mocin. De nyár volt.

Most decemberben kb. 1 hete mentem a városban vagy 15 km-t, jó időben, 3 fok körüli hőmérséklet mellett. Pár napja azonban inkább kocsival mentem be Pestre ügyet intézni. Tegnap viszont valami biszbaszért elugrottam a Conrad boltba, meg visszafelé némi karácsonyi vásárlás ügyileg a budaőrsi Auchanba , és mentem jó 50 km-t. Tanulságos volt, és végül is élveztem, bár nem egészen úgy alakult, ahogy terveztem.

Reggel ragyogó napsütés, dél körül beborul. Nézem az összes meteorológiát, Időképet: nem lesz itt eső, mehetek motorral. Hőmérséklet 3-5 fok. Elő minden thermo meg polár, jéger alsó – felső, neoprén vesevédő, sízokni, túrabakancs, síkesztyű. Térdvédő nem, túl kényelmetlen ha sokat járkálok. Meg olyan tőle az ember, mind egy beszart vakond. Felül 5 réteg volt rajtam, mint egy páncélosvitéz, úgy éreztem magamat. Moci nagy nehezen, harmadikra indul. Utána semmi különös, csak mint amikor télen kimész a sípályára. Kicsit hideg, de nem fázol. Befelé sima ügy, az Andrássy úton ugyan kicsit tanakodok a kerékpársáv mibenlétéről (és értelméről, főleg télen). Bementem egy ezer forintos izéért (kocsival az üzemanyagköltség több lenne), de hát nem sikerült internetről rendelnem, és most kellett, és a Conradnál is csak 1 darab volt belőle. Azon melegében ott hagytam egy nullával többet, szokás szerint… Kijövök, rendesen esik az eső, mindenhol áll a víz. A rohadt annyába (a meteorológiának is), ez nem fog elállni. A forgalom is beállt kissé, a vizes úton óvatosan araszolok előre az álló autók között, ahol lehet. A francba, a plexin nincs ablaktörlő, eléggé zavaró. Az Erzsébet híd már tiszta, de telibe kap az erős oldalszél, mégis muszáj húznom a gázt, mert ezúttal az autók tolnak le engem, hasonlóan az utána következő kanyarokhoz. Utána már az egyenesekben mertem normálisan megindulni. Csak a plexi a víz mellett most már valami sárfélét is magára szed az útról felvert vízből. Végre eláll az eső, megérkezek az Auchanhoz. Elintézem a karácsonyi bevásárlásomat (úgy nagyjából), kijövök, zuhog a havas eső. Ami átvált körömnyi jeges esőbe, ott vannak az úton a jégborsók rendesen. Mindegy, a hátralévő 10 km-t valahogy kibírom. Persze az autók is mind bénáznak. Egy „tanakodót” még a parkoló területén megelőzők, sávváltás után gázadáskor naná, hogy megindul a Piaggio segge balra. Mi lett volna, ha nem CVT váltó? Semmi, azt is megfogtam volna, de azért meglepett. Annyira esik a jég, hogy lehúzom a sisakplexit is. Nagyszerű, azon sincs ablaktörlő, a motorplexijével együtt ez már tényleg túl sok, párásodni is kezd, vissza a rostély. Tovább menve a focipálya beborítva jégdarával. Majd lámpa előtt egy gyárilag sebváltó és gázpedál nélküli szerelt csodaautót, de a féklámpáját kínai karácsonyfa villogtatóként kezelő tyúk idegesít halálra. Még néhány hasonló masina, amelyeknek vezetői nem tudom hogy kaphattak jogosítványt, és hazaérek. Közben persze mintha beázott volna a gatyám, de nem, csak a dzsekiről az ülés hátuljára folyó víz hűtött egy kicsit a farokcsontomon. Büszkén mesélem Mamának hőstetteimet, és nagyon elégedett vagyok magammal. Végül is jó móka volt. A moci kicsit koszos lett, szerintem - a plexi kivételével - tavaszig rajta marad.

Összegezve: elég a cucc, nem kell markolatfűtés, a síkesztyű tökéletes. Lehet, hogy nem is kéne ennyire beöltözni, legközelebb kis távon kipróbálom egyszerű síoverállal. A vizes / havas utat pedig motorral továbbra is igyekszem nagy ívben elkerülni. Nem mintha félnék tőle, de tudjátok: addig jár a korsó a kútra, míg teherbe nem esik a vízhordólány. Jobb a békesség.

Így sem…

Így, igen!

Írogatja az ember ezt a hülye blogot, és elárasztják az emlékek, rég elfeledettnek hitt titkos agyi háttértárokból. Viszont azért valami rendfélét kéne ezek között tenni legalább az áttekinthetőség érdekében. Utóbbi jellemző rám, előbbi kicsit kevésbé. Alapelvem, hogy a saját magam által keltett kupiból bármit elsőre előszedek, ha előtte valaki más nem akar valamiféle rendet csinálni benne. Leginkább a Mama. Nem bírja megállni 4 évtized után sem, hogy ne rakja át azt a valamit az asztal másik oldalára. Na, kérem szépen innentől én azt a valamit soha a büdös életben többé nem fogom megtalálni. Ismerős a dolog, fiúk? Még, hogy szexizmusként nem működik másképpen a női meg a férfiúi agy. Dehogynem. Annak ellenére, hogy ettől eltekintve évtizedek óta azon szörnyülködünk, hogy „pont ezt akartam mondani”, vagy „pont erre gondoltam”. Ez a kivétel, ami erősíti a szabályt.

Szóval akkor a rohadt tágan értelmezett egészségügy. Benne van az agyi is. Kicsit pszicho, de hát végül is ez volt a fő tárgyam az első doktorimnál. Ami persze nem „Dr. med.”. Szóval bármilyen hihetetlen – és követhetetlen - az egész abból ered, hogy jó másfél évtizeden át én voltam a búvárklub (továbbiakban a klub) pénztárosa. Nagyon fontos funkció, fő jellemzője, hogy senkire sem lehet rálőcsölni, csak az olyan marhákra, mint én. Na már most ez a marha nem elég, hogy többnyire jól és gyorsan tud számolni, meg még az adóbevallásokkal is lehet piszkálni, ráadásul vizsgázott anatómiából, meg szigorlatozott élettanból. Ugyan hajlamos egy kicsit a hypochonderkedésre, de vannak ötletei, ha valami gáz van a normál működésünkkel.  Arra ugyan alapból ott van a „dottore”, aki ugyan csak egy virológus kutató állatorvos, de olyan szépen tudja beadni az injekciót az autója motorházára felfeküdt felesége fenekébe, miközben a fél klub drukkol a fejleményekért a háttérből. Akit még a szicíliai parasztok is azonnal hívtak minden megindult szüléshez, amikor arrafelé jártunk. Hiszen dottore. De hát a dottore sem lehet mindig mindenhol ott, akkor bejön, hogy „ha ló nincs jó szamár is”. Jöhet a pénztáros, felcserként ő is megteszi jobb híján, meg mintha ő is dottore lenne valahol. Főleg többnapi távolságra bármilyen viszonylag civilizált lakóhelyiségtől. Egyébként is ilyenkor rá van bízva a legalább 30 kilós életmentő bőrönd, ha az igazi dottore éppen nincs jelen azon a túrán. Ebben minden van a komplett újra élesztéshez, meg szívinfarktushoz. Meg egy nagy itiner az igazi búvárdokitól, hogy mikor mit hogyan. Mondjuk a pénztáros felcser az intravénás injekcióktól szigorúan el van tiltva, de azért a biztonság kedvéért elméletben elmondták neki, hogy utolsó esélyként mivel és hogyan kísérletezhet saját szakállára. Ha úgy hozná a hadihelyzet. Hála Istennek, nem volt soha ilyen igazi hadihelyzet. Kivéve a pénztáros-felcserrel, akibe alkalomadtán a lélegeztető maszk kivételével minden bele is nyomtak, és életben maradt. Ettől még a felcsernek voltak „magyaros” kalandjai, amit sok igazi orvos sem élt meg praxisa során. Mert tengerisünt sarokból, fügekaktusz tüskéket nyelvből kiszedni nem nagy kunszt. Legfeljebb ordít a páciens. Mint ahogy eléggé ronda sebeket valahogy lekezelni sem nagy ügy. De pl. a felcser szedett ki kullancsot punciból. Na, nem úgy az alhas után az első szőrszálaknál, hanem rendesen fel kellett tárni a berendezést. Az eltávolítás és megcsodálás után más fejlemény amúgy nem történt. Paravánon kívül nagyon drukkoltak a többiek… De a fiúkkal is voltak események. Kezdődött azzal, hogy az első trópusi túráján egyik reggel felkelve azt látja a felcser, mintha az egyik szobatársa a konyhában a mosogató helyett a bögrébe pisilne.  „Mi a fenét csinálsz?” „Este kicsit berúgtam, és a néger szobalány megerőszakolt.” Ja, az más. „És jó volt, milyen egy fekete? Meg hogy kerül ide a bögre?” „Neomagnolban áztatom a bránert, félek, hogy bekaptam valamit. Tudsz jobbat?” Nem tudtam, csak vigasztaltam, ha nem kezd el viszketni meg rohadni, akkor semmi baj.

Pár év múlva India és Thaiföld. Szuper búvártúra lesz 2-3 napi hajóútra a civilizációtól a Similian szigeteken. Delhiben muszáj pisilni, végre találunk egy nyilvános WC-nek csúfolt kátrányos és büdös fekete falat vagy 200 férfiúval a 40 fokos napsütésben. Nagy nehezen fal közelébe kerülünk, és az amúgy csöppet sem problémázós S.Cs. rám ordít: „Hé, XY, nem merem megfogni!” Én meg: „Hát rám aztán ne számíts! Amúgy én sem a sajátomat.”

Egy hét után megérkezünk Bangkokba. Nagy csapat volt, talán 3 lánnyal, akik persze már rég fiúsítva voltak. Egyébként is merülés után már ezerszer kilógattuk őket pisilni valamelyik Zodiból. Szóval a szálloda elfoglalása közben beesteledett, utána mi meg az egész csapat együtt irány az első igazi kupi. Csajokkal együtt. A csapatból egy fiú állítólag már járt hasonlónak vélt helyen. Hű, miket láttunk... Meg is fogadtunk, hogy otthon majd nem ezzel kezdjük oldalbordáinknak az élménybeszámolót. Részemről tényleg nem ezzel kezdtem, de a többi fiú azonnal a lényegre tért otthon, majdnem ki kellett üríteni a ferihegyi várót… Természetesen a thai lányok próbáltak rámenni a bizniszre szállodalátogatás ügyileg, néhány esetben sikerrel kecsegtetve. Mígnem az egyik az egyeztetés közben „Sorry, jelenésem van…” és kilibbent a csajszi a pódiumra. Kinyitott néhány kólát, meg sört, varázsolt pár méter selyemkendőt, meg egy rakás zsilettpengét. Úgy nagyjából kéz nélkül, meg nem az általunk ismert módon, és nem egészen a szabványos helyről. Azonnal visszakozott is az alakuló légyottban érintett, hogy „Hű, hát azt már talán mégsem…”

A dolognak ezzel nem egészen volt vége. Pár nap múlva már a Similianon megkeres az egyik srác, hogy lenne egy kis problémája. Attól tart, hogy beszedte „Bangkok rózsáját”, aminek meglehetősen rossz híre volt a férfinép körében világszerte. Mert hát az egyik thai lány meglátogatta a szobájában, és mindenáron feleségül akar menni hozzá. De azóta viszket meg folyik, adjak valamit rá. Gondosan hátra léptem kettőt, és megkértem, hogy mutassa meg, úgy jó messziről. Megnyugtattam, hogy csúnya, de nem tűnik olyannak, mint ami le akarna esni. Itt egy doboz Neomagnol, áztassa merülések között orrvérzésig a szerszámot, meg itt egy levél Tetrán, ma kettőt, utána napi egyet szedjen. Másnap odajön hozzám, hogy elfogyott a gyógyszer, kaphatna még? A guta majd megütött, utána én porcióztam 2 hétig. Később végül kiderült, hogy még itthonról vitt ki egy trippert, amit sikeresen ki is kezeltek némi idő után.

A talán legnagyobb és leginkább „sokesélyes” eset Egyiptomban, a Sinai félsziget csücskén történt. Izrael akkor adta vissza a Sinait az araboknak, zárt terület volt, és tele kék ENSZ zászlós Nissan Patrollal a világ minden részéről (orosztól amerikain át franciáig) származó ezredesekkel meg kezdő tábornokokkal. Meg a mi UAZainkkal. Mondjuk fehérre festettük a tetejüket, nehogy katonai járműnek vélje bárki. Száz kilométeres körzetben az egyetlen működő hűtőszekrény nálunk volt, egy Lehel művektől kapott kísérleti, gázos masina. Kizárólag sörrel volt szabad tele pakolni. A holdbéli tájon volt még egy arab katonai egység, egy nagyon sántikáló százados vezetésével. Meg az egyik éjjel egyszer előkerült egy „No sleep, no sleep!” angol tudású arab deszantos egység, mondjuk a gépfegyvereik igazinak tűntek a sötétben. De szerencsére addigra már az összes nem arab, kékzászlós ezredessel összehaverkodtunk, és az ezen hadművelet során megfogyatkozó sörök utánpótlásáról akkor már rég az ezredesek gondoskodtak. Hol az orosz, hol a francia, gondosan beosztották, de nem aprózták el. Az arab deszantosokat ezért elhajtottuk a francba, hogy ne ugráljanak túl sokat, mert egyrész elfáradnak, másrészt szólunk az ezredeseknek, aztán lesz ajjaj. Egyébként is kutatók vagyunk, nem zsidó kémek, legkeményebb fegyverünk néhány búvárkés. Igaz a nagy tudományos munka során nagyjából és éppen mindenki kicsit berúgott, de ezt egy iszlám vallású nem értheti. Hát a papírokat a nagy sötétben éppen nem igazán találjuk, de van mindenféle engedélyünk az itt tartózkodásra. A sántikáló arab századosról azonban mélyen hallgattunk, miután a magyart nem értő arabok előtt letárgyaltuk, hogy mindenkinek jobb, ha a századosra nem térünk ki. Ő ugyanis már napok óta a kezelésem alatt állt. Végül csak alább hagyott az ordítozás, és a deszantos egység végül visszavonult a sötétbe. Azért nem volt ennyire vicces a dolog, de megúsztuk.

A sánta százados pedig elvileg a holdbéli tájért felelt. Ahová mi természetesen este felé érkeztünk meg, és a katonák annak rendje és módja szerint fel is tartóztattak bennünket. Túl sokat velük sem sikerült kommunikálni, de végül abba belementek, hogy jobb híján reggelig maradhatunk, aztán tűnés innen. Reggel nézem az előkerülő sántát, hogy mi van vele. Mint kiderült egy hatalmas szög átszúrta az egész talpát, ami csupa genny és gyönyörűen rohad. Mármint a lába. Egyértelmű kórházi eset, talán már vérmérgezés is kezd kialakulni. Sokat megélt társaim is szörnyülködtek egy sort, majd rám parancsoltak, hogy azonnak kezdjem el gyógyítani a századost. Akkor talán maradhatunk. Nekem voltak némi kételyeim, mind a sikerességet, mind a következményeket illetően. Ha balul sül el a kontárkodásom, engem biztosan agyonlőnek, de lehet a többieket is. Végül kénytelen voltam engedni az erőszaknak. Ehhez elsőként igazi tábort kellett felállítani kórház(konyha)sátorral, megfelelő helyen. Aztán jöhetett az elsődleges „operációs” kísérlet, majd a naponkénti kezelés. Előtte valahogy tisztáztuk, hogy ez bizony fájni fog, de van valami fájdalomcsillapító is nálunk. Ugyan Allah ennek nem igazán pártolója, de ez most rendkívüli eset. A vége az lett, hogy a százados kapott egy jó adag méregerős pálinkát orálisan, némi ütős nyugtató gyógyszerrel megfűszerezve a biztosabb hatás érdekében. Aztán nekiálltam a lábának. Morfium kivételével mindent bevetettem, amit a cél érdekében lehetővé tett az életmentő bőröndünk. Valami helyi érzéstelenítés féle, alul – felül kitisztítottam a sebet, rányomtam egy hatalmas adag jódot meg némi gézt, amit később naponta cseréltem.  A végén teletömtem oxitetraciklinnel, korábbi tapasztalataim miatt szigorúan csak tőlem kaphatta meg napi adagját. Jött is naponta, egyszerűen döbbenetesen reagált a modern, európai gyógyszerekre. Sajnos a fájdalomcsillapítót is kérte, pedig az kezdett fogytán lenni. Mindenesetre végül maradhattunk, és az egyik legjobb búvártúrát sikerült abszolválnunk. A százados lába pedig szépen gyógyulgatott, a vége felé már bakancsot is tudott húzni.

Külön mese a vállaim története, 14 vállficamom volt, 6 az egyik, 8 a másik oldalon. Az első kettő és az utolsó kivételével sikerült visszapakolnom ezeket (amire kb. 5 perced van, majd beáll a „védőgörcs”). Utána műtét következett, hogy legalább az egyik vállamnak legyen esélye valamennyire normálisnak lennie. Sikerült. Ez külön poszt lesz, most csak a százados lábáról jutott eszembe az egyik legdurvábbnak induló ficamom, szintén Egyiptomban, Hurghadai központtal. A kis Zodival hárman merültünk Istvánnal és Zsuzsával, vagy jó félórára a parttól egy zátonyon. A sima merülés után erősen zötykölődő vízfelszínre és a korallba elakadt horgonyra érkeztünk vissza a csónakba. Isti kezelte a motort, én pedig a ladik orrára hasalva próbáltam mutatni az irányt, hogy merre próbálkozzon menni. A nagy integetés közben jött egy nagyobb hullám, és hopp, már kint is volt az „integető” vállam. Már nem emlékszem pontosan, de szerintem még a neoprén ruha is rajtunk volt. A part pedig jó messze, az első kórház pedig talán Kairóban… Több kísérlet után sem sikerült visszaraknom a vállamat, míg végül talán Zsuzsát kértem meg (Isti a ladikot kezelte), hogy jó erősen fogja meg a csuklómat – és sikerült beforgatnom magamat a megfelelő pozícióba. Egy nagy kattanás, és hatalmas megkönnyebbülés. (Ilyen esetekben meg kell próbálni „fordítva” lejátszani az eseményeket, mint ahogy a ficam történt.) Befeküdtem a ladik aljába, ők meg valahogy kiszabadították a horgonyt, és a lehető legóvatosabban hazaevickéltünk. Szerencsére ez már a túra végén történt, így én sokat nem vesztettem, pusztán egy UAZ sofőrrel lett szegényebb hazafelé a társaság.

Végezetül egy eseménysorozatot említenék. Az egyik munkahelyemen a tanszék ajtaja pont egy igen méretes lépcsőházzal volt szemben, és az intézmény hallgatóinak többsége lány volt. Legalább 10-15 alkalommal előfordult, hogy egy hatalmas puffanás közepette valaki lezúgott a lépcsőről. Naná, hogy hozzánk rohantak segítségért. Általában egy elalélt leányzó feküdt a „konyhalap” kőpadlón. Ha nem volt szemtanú és pár percen belül nem tért magához, még mi sem nagyon mertünk hozzányúlni, nehogy nagyobb bajt okozzunk. Ilyenkor mindig mentőt hívtunk. Azok meg az esetek többségében flegmán a falnak támaszkodtak, hogy semmi, csak nem reggelizett, „fogyózik” a csajszi és azért ájult el… De hát alapszabály minden iskolában, hogy inkább hívjuk többször feleslegesen a mentőket, mint hogy egyszer mulasztást kövessünk el, amikor tényleg kellene a mentő. Nagy baj végül egyik esetből sem lett, bár azért néhányukat később gipszben láttuk viszont.

Érd, 2018.11. 23.

Update 2019.11.04. - hivatkozás beszúrása (rája)

Túl vagyok 4000 km-en meg az első időszakos szervízen. Sokat nem kellett vele vacakolni, mindössze a variátor kezdődő csörgése miatt a variátordobot cserélték. Plusz a maradék folyadékokat, amikkel momentán nem akartam vacakolni. Mindenek előtt a hajtásolajat, amely cseréjének nem találtam nyomát az előző szervízszámlákon, és az előírás szerint csereérett volt.  A színe és állaga alapján még jó lett volna, de kicsit a minimumszint alatt volt. Piti tétel, ment a kukába a régi. Fékolajat és a hűtőfolyadékot is cseréltük, utóbbi még tuti gyári, 11 éves volt. Viszont tökéletesen tiszta, lila színű, a szervízben észre sem vették, hogy a kiegyenlítőtartályban én sötétbarna „valamit” találtam. Úgy érzem, hogy sokkal finomabban megy, jó lett, egy tízesből megúsztam (RMC Törökbálint). Úgy mellékesen vettem néhány üléspróbát az eladósorban lévő „igazi” motorokon. Hát a csípőim nem az igaziak, főleg leszálláskor. De azért bele fogok vágni. Pillanatnyilag az észérvek egy ötszázas Honda mellett szólnak. A régebbiek teljesítménye 57 LE, súlya 200 alatt, végsebessége 200 közelében. Kicsit több és nyomatékosabb a 600-as, de nem érzem annyira testhez állónak, mint az ötszázast. A Hornetek még többet tudnak, közel 100 lóerősek, de pörgetni kell őket, akkor esznek is (mondjuk ez nem érdekel) – de igazából nem az én korosztályomnak találták ki. Meg hát nem kell nekem nagyon bőven 200 felett menni motorral, mert ha tudja, tuti belezavarom valamikor. Szmájli…

A Piaggiohoz ma megérkeztek a téliesítéséhez kért cuccok: egy nagy plexi és egy Tucano Urbano (R049X) lábtakaró, 60e-be sem fájt. Meg is volt a délutáni programom, és már sötétben a próbaút.

Akkor talán álljunk neki

A tartóállvány felszerelésének elvileg pár perc lenne az időigénye. De olasz gyártmány, a mellékletekből nem derül ki, hogy melyik a balos, melyik a jobbos. Az ábrák alapján naná, hogy fordítva raktam be, a képen már jó. Persze az M8 csavar meg sorjás, nem megy be a helyére, előbb meg kell járatni egy kicsit. Ráadásul a taljánok két rögzítő alátéttel kevesebbet csomagoltak, szerencsére volt itthon hasonló. Jött maga a plexi. Itt kissé egyértelműbb volt a rajz, hamar sikerült megfejteni. A plexi felhelyezését inkább négykezesnek saccoltam, nagyon helyesen, szerencsére kéznél volt a Mama.

Helyén a plexi, már csak meg kell húzni minden csavart. (Ugye nem kell ragoznom, hogy elsőre minden csak éppen tartson valamennyit, különben az életben össze nem rakod.)

Kész a mű. Mondjuk elvileg nem szabad vele 100 felett menni, ezt nem tudtam. Meg a vadriasztó valszig nem fog kapni levegőt.

Pontosabban most kész, annak a gumi izének rugalmas távtartás a funkciója, bár egészen másnak néz ki. Gondolom. A tartóállványokat pedig egymás felé a közelebbi pozícióba kell tenni, a csavar vagyon kifelé.

Nincs ám még vége, most jött a lábtyű. Ehhez sokkal jobb leírást adtak, bár ez is olasz (kínai), igazán jó darab. Néha azért itt is szidtam kicsit a macskaevőket, de csak felkerült a helyére.

Nem is néz ki rosszul. Itt még nincs teljesen megigazítva, meghúzva, felfújva. Igen, azt is kell, szájjal, nem sokat, a piros szelepen át. Merevítést ad a szoknyának, nem fog lifegni menet közben.

Nagyon elégedett voltam magammal. A próbaút után meg pláne, ez nagy dobás volt. Ízlések és pofonok különbözők, nekem kifejezetten tetszik. A Mamának is.

Nem volt nagy út, csak át Törökbálintra, fel az M0-ra, Outleteknél le, a körforgalomból vissza. Már teljesen besötétedett, dübörgött a délutáni csúcs. Öltözet: harisnyanadrág, farmer, sima zokni, félcipő, motoros dzseki, országúti sisak végig felcsapott „rostéllyal”, motoros bőrkesztyű. Szélcsend, 13-14 fok Celsius. Óvatosan oroszkodok ki, kicsit zavar a szoknya lábletételkor. Sima ügy, meg lehet szokni (majd). A plexi elképesztő, nulla szél mögötte, áll, mint Manciban a belevaló. Egész más hangokat hallok, mint korábban. Konkrétan szinte nulla a szélzaj, és a motor duruzsolása a domináns zajforrás. Nem érzem, hogy visszafogná a plexi a kis gépet, megy, mint az albán szamár. Sehol sem fázok, nincs „hidegpontom”. Az M0-on végre megküldöm egy kicsit, óra 115-nél (ami valósan kb. 105), amikor visszaveszem egy hajszállal. Semmi, talán kicsit több a szélzaj, de nem fütyül, rostély és sisakplexi induláskori helyzetben, felnyitva. A Tucano kifejezetten kellemesen kicsit ráfeszül a légáramtól a combjaimra, nem lifeg, nagyon komfortos, jó idő van belül. Visszafelé mintha picit lomhább lenne a gép, van egy nagyon enyhe emelkedő az Auchan előtt, de nincs idő próbálgatni, jön a kihajtó. A törökbálinti emelkedőn és a 2 körforgalomban már szórakozok is egy kicsit, kezdem nagyon otthon érezni magamat. Haza érve leteszem a lábamat a szoknyából – és jé, milyen hideg van itthon a félcipős lábamnak!  Hát úgy tűnik, nem kell majd különösebben beöltözni, használható lesz a könnyebb nyitott bukó, síkesztyűvel sem kell szórakozni, a plexi tökéletesen védi a kezeket. Persze most nincs még hideg, de nekem legalább 2-3 hónappal kitolódik a motoros szezon, az tuti. 

Megvolt a nappali menetpróba is, ragyogó napsütésben 13 fok körül, helyenként kifejezetten erős szeles viszonyok között, a cucc mint tegnap késődélután, csak nyitott bukóval. Ami eleve más a korábbiakhoz képest, az az indulási és megérkezési ceremónia. Az egésznek a szoknya az oka, de még a plexi is belezavar egy keveset. Nem férsz rendesen hozzá a géphez, ezzel már változtak is az egyensúlyi viszonyok. Kezdődik a garázsból kiállással, előbb be kell bújni a szoknya alá, majd a forgolódásnál lefejeled a plexit. Beöltözés és indulás is változott, ami jó, hogy a kesztyűt be tudod tenni a plexi mögé. A többi rosszabb, sorrend: sztenderről le, szoknya alá bújás, kötény rögzítése a nyaknál, bukó fel, kesztyű fel, indulás. A szoknya alól a lábat ugyan ki lehet dugni, de nem tök szabadon, szupermotos mozdulatok szóba sem jöhetnek. Ezt kifejezetten szokni kell. Az ülés ugyanakkor gond nélkül nyitható, hozzáférsz a sisak tároló rekeszéhez.

A nagy plexi tökéletes szél- és hangvédelmet nyújt, de nagy terhelést tesz a kormányra. Tükröződéstől teljesen mentes, de vitorlaként működik adott esetekben. Eddig az oldalszél engem lökdösött, nem a motort. Most meg fordítva, a szél a motor elejét cibálja, nem engem. Amúgy sajátos, de nem erős és nem is kellemetlen hangja van a plexi által elterelt légáramlásnak. Azért hallod pusztán, mert a bukó teljesen csendes, az égvilágon semmi fütyülés, a bukó plexije meg felesleges. Még 100 feletti tempónál is. Amit ugye elvileg nem szabad, de kell lenni egy kis tartaléknak abban a százas korlátozásban. A plexi egyébként eléggé mocorog úthibáknál, jön is a kormány környékéről minden féle kotyogás és zörgés, majd ellenőrzöm az egész hóbelevancot. Ami viszont jópofa, hogy mindent motorbedöntést látványosan visszaigazol a hatalmas plexi. Mert kifejezetten nagy és magas cuccról van szó. Az is csak most tudatosult bennem igazán – mivel a bukóban megszűnt a szélzaj -, hogy a CVT váltónál indulás után már nincs érdemi motor fordulatszám változás, még dízel autókhoz képest sem. Városi körülmények között változatlan a moci dinamikája, országúton kissé gyengébbnek tűnik. A csend és a menetszél hiánya miatt kevésbé érzékeled a sebességet, sokkal inkább kell támaszkodni a sebességmérőre.

A szoknya menet közben tökéletes, de szelesebb időben meg országúti tempóban a merevítése ellenére keményen be tud lebegni, még ütésre is képes időnként. Ma valahogy nem akart „fűteni”, biztos kifújta a szél. (Úgy van kialakítva, hogy vízhűtőtől a szoknya alá vezeti a „meleget”.) Mondjuk a hűtővizem se akart különösebben felmelegedni, szerintem nincs termosztát a masinában.

A nyitott bukó tökéletes, viszont 1 óra motorozás után a csípőim környékén, ahol már nem véd a szoknya, kezdett „hidegpont” jelentkezni. Így, ha nem a szomszéd sarokra ugrok le, akkor szükséges lesz a thermo motorosnadrág használata. A „szezonon kívüli” motorozáshoz pedig a nagy plexi és a szoknya együtt szükséges. Pár hónap múlva okosabb leszek ezügyileg.

Motor és Tucano védelem együtt

Igen, én már csak ilyen vagyok. Időnként csinálok valamilyen „igazi” marhaságot is, gyerekkoromtól kezdve. Tulajdonképpen megúsztam mindet, de csak a szerencsém miatt. Kezdtem azzal, amikor alsó tagozatos koromban a Kapos árterén lékbe ugrottam, szó szerint – és túléltem nagy mázlival. Tíz év múlva folytattam a vállaim egész életre szóló kicsinálásával. Aztán II. éves koromban az MZ-vel Zakopánéból hazafelé elaludtam a motoron, és Nagyoroszinál egy kanyarban kilencvennel betűztem a mélyszántásba. Jöttek a kvázi búvár balhék, de igazából ezek nem búvár balesetek voltak. Éppen megszületett kisebbik fiam, amikor nekem a dög melegben az ipari kút vasfedelén kellett aludnom, majd merülnöm, visszafelé felrobbantva a fülemet. Le is állt mindkét vesém hetekre, süket 2 hétig voltam – de túléltem. Három év múlva muszáj volt egyedül elmennem bukóhullámokat fotózni, és telibe kaptam egy rohadt ráját. Na, ezt az adott körülmények között nem illett túlélnem, mégis sikerült. Közben persze a vállficamok jöttek – mentek. Mígnem az utolsó hévízi merülésem után a ladikban teljesen ártatlan helyzetben egy letámasztással úgy kiugrasztottam a vállamat, hogy műtét lett a vége. Mondjuk nem a konkrét eset miatt, tropa volt az már anélkül is. Aztán igazából kicsi szünet, áldásos tevékenységemet áttettem szakmai térre, de végül is azok tulajdonképpen a nagy pofám miatt voltak. Bár azért álló helyzetben sikerült eldurrantanom az egyik achillesemet. A műtét után elképesztően gyorsan helyrehoztam magamat, de néha még most is bejelez. Megfázásból sikerült egy nyaki cisztát is összeszednem, itt kérdéses mennyire az én hibám, mert állítólag egy születési rendellenesség hülyült meg 45 éves koromban. A lágyéksérveim megcsináltatását is évekig halasztgattam, mígnem kizáródtak, szerencsére még nem hülyültek be teljesen. Most meg a szívkatéterezéssel vagyok hasonló cipőben, 3 hónap az én saram, azóta a többi 6 a magyar egészségügyé. Sok év kísérletezés után idén nyáron még a teraszon álló létráról is sikerült hanyatt vágnom magamat, szerencsére jó erőállapotban lévő kisebbik fiam egy ordítás után az utolsó pillanatban elkapott a landolás előtt.

Öregszem, rég megfogadtam, hogy nem fogok a bajaimról panaszkodni, most is csak életem marhaságait vettem csokorba, és nem is panaszkodásképpen, meg nem teljes körűen. Az „igazi” marhaságok egyik fő jellemzője éppen az, hogy akár akut életveszélyt hoznak magukkal. A többi melléfogás meg az élet velejárója, hiszen utólag könnyű okosnak lenni.

De térjünk vissza az eredeti gondolatmenet közelébe. Ott fejeztem be, hogy sínre kerültünk, beköltöztünk zöldövezeti saját házunkba. Abban a posztban azonban lényegében mellőztem a mindennapjainkat keretbe foglaló foglalkozásunkat, a munkánkat. Részletekbe most nem megyek bele (hiú ábránd), de áttekinteném a „melót”. Előre leszögezném, hogy Mama és én is kedveltük munkahelyeinket, nagyon jól elvoltunk a foglalkozásunkkal. Mama az egyszerűbb eset, 2 munkahelye volt mindössze. Az elsőt a házasság miatt hagyta ott, a másodikat pedig kihúzta nyugdíjig. Nagyon hamar vezetőtanár lett, kapott mindenféle kitüntetést, a munkafeltételek pedig összeségében kifejezetten jók voltak. Kollégáival és tanítványaival egyaránt jól megvolt, kedvelték – mondjuk Őt nehéz nem kedvelni…

Nálam pedig az a helyzet, hogy egész életemben totálisan összegabalyodott a munkám és a magánéletem. Nem is igazán tekintettem „munkának” – persze előfordultak „nemszeretem” dolgok. Lényegileg többé – kevésbé mindig „kötetlen” munkaidőben sikerült dolgoznom (ha az órakereteket nem tekintem kötöttségnek – de ebből nekem mindig kevés volt). Cserébe időnként egész éjjel „dolgoztam”, néhány preferált szituban – pl. disszertációk, egyes adatfeldolgozások, szakcikkek, pályázatok stb. – napokig, hetekig. Csakhogy ezt nem igazán tekintettem munkának, még sürgető határidők esetén sem. A másik jellegzetesség az volt, hogy sok „szabadságra” volt szükségem (főleg a 3-6 hetes búvártúrák és a „mellékállások” miatt). Ezt is többnyire valahogy megoldottam, fiatalabb koromban „tanulmányi”, később „alkotói” szabadságokkal, szabadnapokkal. Összességében nem lehetek elégedetlen, mindent a szakmán belül itthon a legfiatalabbként, az elsők között értem el. A víváshoz hasonlóan azonban végül itt sem került fel az i-re a pont – lényegében ezért vagyok ma nyugdíjas. (Ez azért kissé bonyolultabb a leírtaknál. A lényeg az, hogy ötvenéves korom után kissé bedugultam, majd a nyugdíjkorhatárt elérve a célszerűség és a logika az addigiak feladását kívánta.)

Szóval nekem 4 vagy 6 munkahelyem volt, attól függően hogyan számítjuk az elsőt és az utolsó előttit (a kettő ugyanaz). Mindegyikről saját, szabad döntésem következtében távoztam. Mindig kvázi barátsággal váltunk el, haragosokat nemigen hagytam magam után, legfeljebb néhány kissé sértődött kollégát. (Azt azért nem merném állítani, hogy nem volt olyan, aki örült a távozásomnak – bár túl sok tutira ezekből sem volt.) Így, visszatekintve akár azt is mondhatnám, hogy mindegyik váltásom elsődlegesen anyagi okokra vezethető vissza. Ez azonban túlzó leegyszerűsítés lenne, mindig volt ott szakmai és érzelmi motívum is bőségesen. Mindenesetre egyiket sem bántam meg, az adott szituációban és időben a váltás volt a legcélszerűbb. Néhány dolgot talán kissé óvatosabban, jobban előkészítve kellett volna véghezvinni, meg néhány ziccerre nem mozdultam időben – de jó az egész úgy, ahogy nekem sikerült. Ezúttal szó sincs arról, hogy más univerzum lenne, ha nem úgy történik, ahogy történt. Az csak disszidálás esetén lett volna így, amit néhányszor felvetettem, de ez elől a Mama mereven elzárkózott.

A diploma szerzést követően első munkahelyemként sikerült bennmaradnom az Alma Mater kutatóintézetében „tudsegg”-ként. Rövidesen el kezdtem nyerni a „belső” tudományos pályázatokat – jó kis kiegészítő jövedelem volt (8 alkalom). Hamar bevontak az oktatásba, az elsők között doktoráltam (a nagybátyámmal együtt avattak), és több nekifutás után egy osztrák kutatói ösztöndíjat is sikerült megfognom. Következett egy csodálatos innsbrucki 6 hónap (aztán a rája), majd még egy fél év az „igazi” munkahelyemen. Ekkor másfélszeres fizetésért hívtak a „hivatalba”, feladatom az anyaintézményem szakmai felügyeletéhez kapcsolódott, úgy hogy valamennyit még „vissza is taníthattam”. Évente lépegettem előre a rang- és fizetési létrán. Volt ami tetszett, volt ami nem, meg „rühellem” dolgok is adódtak bőven. A főnökeimmel mindenesetre nagyon jól kijöttem, ugyanakkor az is hamar látszódott, hogy azért nem ez lesz az én igazi pályám. Viszont járulékos elemként lett végre telefonunk, csont nélkül felvettek MTA aspirantúrára, búcsúzóul pedig – már felmondásom után – hozzám vágtak még egy Skoda kiutalást a Merkúrhoz. A búcsú pedig úgy történt, hogy a hivatal éppen aktuális sokadik átszervezése (a rendszerváltás idején) pont egybeesett a Sinai félszigeti búvártúrával. A túra vége ütközött egy heidelbergi konferenciával, így Tel Avivból hazarepültem és beugrottam a munkahelyemre néhány ábrát készíteni az előadásomhoz (ott volt számítógép meg társai). Azonnal közölték, hogy átszervezés történt, az osztályom és az osztályvezetői beosztásom marad, de új közvetlen főnököm van. Na, ez az egész olyan nagyon nem tetszett, gyakorlatilag azonnal felmondtam. Kaptam egy tisztességes végkielégítést, meg a Skoda kiutalást. Oszt nemsokára jött a pofára esés, nem vettek vissza az Alma Materbe. Volt néhány dolog valószínűleg anno, amibe nem jól pofáztam bele. Így bő fél évre munkanélkülivé váltam. Úgy nagyjából, mert egyrészt még belefértem az időbe, másrészt kitartott a végkielégítés, harmadrészt sikerült óraadóként valamit csinálnom. Ez addig rendben is volt, míg be nem adtam egy tanszékvezetői pályázatot ugyanide. Ekkor jött egy jó pár hét kellemetlen időszak, miután nem mindenki gondolta úgy, hogy pont én kellenék oda. Az állást végül én kaptam meg, és 15 évig ott is maradtam. (Úgy nagyjából…) A második nyelvvizsgát – nagy sztori – meg az aspirantúra vizsgákat megcsináltam, de az értekezés elkészítésével vártam, mert túl labilis volt az egész tudományos minősítési keret a rendszerváltás miatt. Amikor tisztult a kép, rögtön elkészítettem és megvédtem az értekezést, és azonnal ki is neveztek az intézménynek megfelelő legmagasabb oktatói státuszba. Hawai, 70 éves koromig meg sem kérdezhetik, hogy akarok-e még dolgozni! Hát egy túrót, a magyar jogbiztonság és stabilitás pont olyan, mint a tanári fizetések. Semmire sem jó, éhen halni sok, megélni kevés, folyton ügyeskedni kell.

Utóbbiakban akkor még nem voltam teljesen biztos, meg reménykedtem, naiv voltam én is. Mindenesetre a körülményeket ezúttal már némileg tudtam befolyásolni. Nagy tanszék voltunk, a csúcsidőben 12 főfoglalkozású oktatóval. Három ciklust töltöttem ki tanszékvezetőként, a negyediket – elég nagy marhaságként - már nem vállaltam be. Az én vezetésem alatt mindenki lépett előre 1-2 oktatói fokozatot. Próbáltunk használható órarendeket kialakítani, heti 1-2 „alkotói nap” jutott mindenkinek egyéb teendői kézbentartására. Sorra nyertük a különféle pályázatokat is. Nekem az „egyéb” vagy 3-4 éven át „sofőrködés” volt, kilométer érdekelt voltam, a soproni meg a sátoraljaújhelyi utaknak örültem leginkább. A bútornagykereskedő Margitkát szállítottam, a korkülönbség ellenére kifejezetten összehaverkodtunk. Olyan évi 70-75e km-t futottunk. A cég segítségével előbb a Skodát lecseréltük egy Nissanra (ciki kezdett lenni Skodával menni, meg kezdett leamortizálódni a nagy futásteljesítmény miatt…), közben megcsináltam a kandidátusi fokozatot (pár évig némi pótlékkal járt együtt), végül a cégtulaj Ildikó váltott. Egyrészt a heti max. 2 nap kezdett kevéssé válni, másrészt úgy vélte, hogy az egésszel visszafogja a szakmai előre menetelemet. Amiben volt is némi igaza, bár én akkor még úgy gondoltam, hogy a kandidátusival nagyjából be is fejeztem tudományos jellegű munkásságomat. Elértem a csúcsra, még 44 éves sem vagyok, minek erőlködni. Mert az teljesen világos volt, hogy angol (meg megfelelő kutatási pénzek) nélkül komolyabb focira nincs esély. Azért kísérletképpen Mariborban megtartottam életem egyetlen angol nyelvű orális előadását. Rajtam kívül senki nem értett az egészből semmit. A kérdéseket meg én nem értettem, le kellett előbb németre fordítani… Szóval ezek után csak posztereket gyártottam angolul, szerencsémre egyik unokatestvérem férje angol nyelvész professzor Horvátországban, mindig azt kérdezte, hogy USA, brit, esetleg auszi verziót kérek-e… Meg, hogy inkább ne vesződjek a fordítással, a magyart jobban érti, könnyebb azt lefordítani, mint kijavítani az én angol erőlködésemet. Arra meg ügyeltem, hogy a bemutató szekciókon legyen a közelemben angolul kommunikáció képes haver.

Szóval így folydogáltak az évek, szakmai-tudományos téren nagyon foglalkoztattak, tagja voltam mindenféle hasznos meg kevésbé hasznos, fontos meg számomra kevésbé fontos bizottságnak, testületnek. Ezek egy része amúgy szorosan kapcsolódott az Alma Materhez, illetve áttételesen korábbi hivatalnoki pályafutásomhoz. Aztán kiderült, hogy a jogszabályi környezet korántsem olyan stabil, meg a szakmai csúcs is lehet még feljebb. Előbb elkezdték átszervezni a felsőoktatást, majd bevezették a habilitációt – amit pár év küzdelmes munkával az ellenérdekelteknek végül csak sikerült lényegében kiherélni. (Egyúttal a moszkovita akadémiai doktori fokozat is megmaradt napjainkig.) Mindenesetre egyszer csak tudomásomra jutott, hogy lehet habilitálni az Alma Materben. Nosza rajta - amit a munkahelyemen azért gondosan eltitkoltam.

Így rövidesen „Dr. habil.” , egyúttal munkaköri besorolásom folytán „Prof.” lettem. (A jogi környezet 2005 közepéig állt fenn, addigra sikerült az illetékeseknek kiherélni a habilitációt, a már megszerzett címeket értelemszerűen nem vonták vissza. Akkor még nem volt divat a visszamenőleges hatályú jogalkotás.) Ekkor ráadásul talán harmadik nekifutásra bejött a korszak egyik leglényegesebb szakmai-tudományos elismerése, a 3 éves „Széchenyi István Ösztöndíj”. Mint utóbb kiderült, ezzel lényegében tetőzött pályafutásom. Legalább is saját értékelésem szerint.

Ugye 50 éves korára már illene, hogy az ember feje lágya benőjön. Én azonban mindig is igyekeztem „fiatalosan” gondolkodni és élni. Az össze-vissza egyetemi átszervezések és okoskodások közepette óhatatlan munkahelyi konfliktusok sora alakult ki. Ezek során végül úgy döntöttem, hogy egyrészt megsértődök, másrészt dafke benyújtok egy magasabb vezetői pályázatot, amit persze nem nekem írtak ki (el is buktam, meg szereztem néhány ellenlábast). Háttérként azt kell tudni, hogy én csak egy „másodosztályú” professzor vagyok, nem „igazi” egyetemi tanár. Az egy külön maceratúra – de ekkor már lehetséges volt bármelyik felsőoktatási intézményben. Viszont kezdett túl sok titulusom lenni, kvázi potenciális veszélyforrásként a helyezkedések közepett. Ezért nem teljesen véletlenül tartottam „titokban” a habilitációmat, csak a kész tényt jelentettem be, némi meglepetésére néhány kollégámnak, felettesemnek. Nem is írták ki az egyetemi tanári pályázatot, válaszul én meg nem nyújtottam be pályázatot negyedik tanszékvezetői ciklusomra, amit idejekorán közöltem. Akkor már gőzerővel dolgoztam azon, hogy visszakerüljek az Alma Materbe – amivel egyébként már korábban is kísérletezgettem, csak már a tapogatódzások közben tök eredménytelenül. Ez is hosszú és kacskaringós történet, és sokkal hosszabb időt vett igénybe, mint amilyennek kezdetben tűnt. Végül visszakerültem tanszékvezetőnek az Alma Materbe, de más tanszékre, mint amire kezdetben pályázni próbáltam, ráadásul 2 évembe került a buli. Viszont a „védett” kinevezésemben egy félállást sikerült azért megtartanom a „régi” munkahelyemen is. Akkor több intézményben lehettél oktató. Nem is ügyeltem az Alma Materes besorolásomra meg a fizetésemre. Megint Hawai, hurrá!

Hát egy frászt. Nem ragozom, túl közel van. Azt hittem segítek, tudok segíteni. Papírjaimmal, fokozataimmal, személyemmel egyaránt. Nem mindenki gondolta így. Néhányan úgy vélték, hogy még az intézményi szamárlétrát sem jártam ki, ejtőernyős vagyok. Bár különösebb huzavona nélkül kiírták az egyetemi tanári pályázatot, az első elutasító vélemény után azonnal kifarolt mögülem a kar, egyedül a rektor maradt támogatóm. Egyidejűleg a másik intézményi „védett” félállásomból tisztességes végkielégítés mellett a következő leépítésnél lazán kirúgtak. Némi írásbeli kötözködés során megtudhattam, hogy nem mentettek fel, továbbra is professzor úr vagyok, csak a munkaviszonyomat szüntetik meg a központi leépítés keretében. A Széchenyi Ösztöndíj is lejárt, közel felére csökkent a jövedelmem. Hát ezzel valamit kezdeni kellett, az elviselhető mértékű nyugdíjam kezdett veszélybe kerülni. A helyzet fonáksága zavart legkevésbé, az csak vicces volt (pontosabban lett volna, ha használtam volna): „Prof. Dr. habil. XY PhD tanszékvezető, kezdő egyetemi docens”. Elől – hátul doktor docens úr professzorként. Mintha a kötelező biztosítás bónusz 10-ből malus 10-re esne vissza, egy besorolási és fizetési kategóriával alacsonyabban, nem túl sok évvel a nyugdíjkorhatár előtt, kiütött munkaköri „védettséggel”. Többször nekifutottam, falakba ütköztem. Egy egyetemre főiskolai besorolású oktatót? Hát azt nem. Akkor legalább a fizetést tegyék arra a szintre. Alapbérnél magasabbat? Hát azt már nem. A munkakörömmel sem voltam maradéktalanul elégedett, túl sok időt vett el, még a nyári oktatói szabadságból is. Eleve magas volt az óraszám a nem kielégítő oktatói létszám meg az oktatási átszervezések (BSc / MSc) miatt, ráadásul a tanításon túl a kar egész oktatási adminisztrációjának a felügyelete munkakörömhöz tartozott. Hú, mikkel szembesültem időnként…

A vége az lett, hogy elkezdtem körbe nézni a piacon. Gyorsnak kellett lennem, úgy, hogy a lehető legutolsó pillanatban derüljön ki. Három vidéki egyetem került a képbe, ahol nem volt ciki habilitált főiskolai tanárnak lenni, és nem ragaszkodtak a heti 5 napos jelenlétemhez sem. Mindegyik nagyon fogadókész volt, egész jó feltételekkel, bár némi „darázsfészekkel”. Közben azért beadtam tanszékvezetői pályázatomat a következő ciklusra az Alma Materben, meg is kaptam újabb, 5 éves megbízatásomat. Munkahelyem nem, más viszont megtudta, hogy állást keresek. Így végül egy negyedik vidéki egyetemen kötöttem ki, ajánlatuk elfogadását életem egyik legjobb döntésének tartom. Mondjuk túl sokat nem kellett rajta gondolkodni, a legelőnyösebb feltételek, legközelebb, legkisebb darázsfészek, vonzó, de mégis behatárolt szakmai terület a többihez képest, a lassan lőtávolságba kerülő nyugdíj pedig megmentve. Igazság szerint ezen a ponton mindenki rendkívül korrekt volt. Az Alma Mater, az előzetesen képbe került intézmények, és a fogadó intézmény egyaránt. Gyakorlatilag egyik napról a másikra váltottam munkahelyet.

Az utolsó munkahelyemmel nagyon elégedett voltam, remélem ők és tanítványaim is velem. Egy MSc szak indítása miatt kerültem igazából ide, amit némi huzavona után hamar akkreditáltak. A távolság időnként kissé nehézkessé tette a dolgot, de ezt tudtuk előre. Alapvetően kényelmes volt, egyedül a megbízott intézet igazgatói évem volt kicsit sűrűbb. Két egyetemi tanári pályázatot is kiírtak, a második elhasalás után nyugdíjba kértem magamat előzetes megállapodásunknak megfelelően. Még másfél évig vissza tanítgattam, de a távolság miatt ez már nem érte meg, ráadásul hanggal sem bírtam az összevont órákat. Összesen közel 8 évről van szó…

Végül röviden a pályám során kihagyott legnagyobb helyzetekről. Amelyekkel súlyosbításként „menet közben” is tökéletesen tisztában voltam. A legnagyobb hiba az volt, hogy néhány tétova kísérlet ellenére nem tanultam meg angolul, pedig képes lettem volna rá. A másik, hogy az innsbrucki jó kezdést nem követte érdemi folytatás a külföldi ösztöndíjak és társaik terén. Részben ennek következménye, hogy bár tekintélyes a publikációs listám darabra meg kilóra is, de fajsúlyosabb nemzetközi vonzat nélkül. Napjainkban pedig már csak ez számít (mármint, ha tényleg érdemben kezelik a publikációs listát a Nők Lapja meg a Blikk nélkül). Nagy hiba volt az évezred forduló környékén, hogy élő szerződésem ellenére nem adtam ki a kezemből egy 99 %-ban kész szakkönyv kéziratot – teljesen más lenne a citációs helyzetem, ráadásul többen megelőztek a „piaci résben”. Még egy évtized múlva sem bizonyult elavultnak, végül meg is kaptam érte életem egyetlen igazán normális szerzői jogdíját. Volt egy rövid ideig tartó és kissé bizonytalan „ablak” az akadémiai „nagydoktori” felé is, ami végül csak gondolatkísérlet maradt. Más hirtelen most nem jut az eszembe. Illetve azt azért megjegyzem, hogy tanszékvezetői vagy intézetigazgatói megbízatásokon túl a magasabb vezetői posztok soha nem érdekeltek. Az már túl nagy lekötöttséggel járt volna együtt, meg egyébként is utáltam az értekezleteket meg a sok díszpintyként végig csinálandó ceremóniát.

Összességében szép volt, jó volt, elég volt. Szakcikkek helyett pedig itt ez a blog, bár ez nagyon más műfaj. Ez a „melósabb” a konkrét megírást illetően. A szakszöveg sokkal egyszerűbb, és fajtájától függően mindig konkrét sémát követ. Mondjuk a statisztikai számítások kicsit hiányoznak, az mindig olyan „izgi” volt, hogy mi jön ki belőle…

Sumsum: mindegyik munkahelyemet szerettem, nincs is „hű” meg „ha”, teljesen értelmetlen lenne. Pusztán az utódoknak, tanulság képpen néhány apróság. A lényeget tekintve ma is úgy vélem, hogy döntéseim a helyzetnek megfelelően jók voltak. Néhány esetben azonban szerencsésebb lett volna kevésbé karcosan levezényelni a dolgokat – úgy, mint az utolsó váltásnál. Így a hivatalban nem kellett volna csípőből felmondani. Bár akkor lehet, hogy nem lett volna meg a második Skodánk… A habilitáció utáni „bepöccenésem” pedig egyértelmű hiba volt. Úgy kellett volna váltani, mint az utolsónál: tanszékvezetőként. Meg várni egy kicsit, nagy valószínűséggel kiírták volna ott is az egyetemi tanári pályázatot és akkor nem veszítek éveket… Az eleve kekeckedésként beadott felső vezetői pályázat természetesen tök felesleges volt, bár hátrányát ennek végül nem éreztem, miután a minőségével és „hangolásával” semmi baj nem volt. (Éppen azért adtam be… de senkit nem bántottam vele, legfeljebb kicsit nagyképűnek vagy valóságtól elrugaszkodottnak gondoltak néhányan.) Az is kifejezett hiba volt, hogy „nulla éves” docensi alapbérét mentem vissza az Alma Materbe – csak hát nagyon mehetnékem volt, teljesen be voltam zsongva. (És mellesleg egyre kevésbé lehetett parkolni aktuális munkahelyem környékén, nem vicc, ez komoly váltási szempont volt!) Én akartam menni, nem ők akartak engem. Sőt, eszükbe sem jutottam, hanem egyszer csak hívatlanul felbukkantam mindenféle papírokkal az iniciálémban, egy nem nekem kiírt munkakör kapcsán. Szóval, ha váltani kell, ne kapkodj, ne hagyd magadon az érzelmeidet eluralkodni, csendben, gyorsan és célratörően vidd végig a dolgot. Ne vesszél össze senkivel, maradj jóban mindenkivel – hosszútávon biztosan kifizetődik. Ha tovább részletezném és nevesíteném pályámat, jópáran lennének, akik elvi vagy személyes okokból olykor nem támogattak, vagy akár keresztbe tettek, máskor meg teljes mellszélességgel mellettem álltak. De hát ilyen az élet, az akadályok arra valók, hogy ha tudod ugord át, vagy kerüld meg, bújj át alatta – és csak végső esetben próbálkozz nyers erőből áttörni. Kerüld a konfrontációt, helyette kompromisszumra és kooperációra törekedj. Még az sem nagy baj, ha eközben egy-egy marhaság is beugrik, később akár még pozitív hozadéka is lehet. Bár erre azért ne számíts, az lutri lenne, minden esetre lépj túl rajta.

Úgysem tudom, hogy mire szolgál az állandó rovat, így egyelőre csinálok belőle egy gyerekszáj rovatot.

Update 2018.11.13. 11:02    Nocsak minő átfedés... A mese  2018. október 28-án került fel a blogra, számítógépem szerint 21:26 az utolsó mentés. Ma meg ezt találtam az Indexen: 

https://index.hu/tudomany/til/2018/11/13/ezert_van_60_perc_egy_oraban/ 

Holnap lesz átállás nyári időről a télire. (Update: közben megtörtént, természetesen fogalmam sem volt, hogy merre kell tekerni a mutatót, megint összekevertem. Mint szinte mindig…) Ez még hagyján, majd az ellenkezője lesz számomra igazán zavaró. Bár nyugdíjasként azért talán kevésbé. Mindig is „éjjeli bagoly” voltam, reggelenként pedig általában kicsit nehezen térek magamhoz, sokáig vagyok kicsit „kómás”. Na, ilyenkor fölösleges mindenféle komplikált kérdéseket nekem feltenni – mint pl. merre tekerjük a mutatókat óraátállításkor -, nem nagyon látom még át a helyzetet. Így nagyon örülök, hogy vége lesz ennek a marhaságnak. Bár nem úgy, gyorsan, ahogy reméltem, már elkezdtek szórakozni mindenféle időhúzással. Mindenféle egyeztetésekkel, meg hogy a nyári vagy a téli idő maradjon. Ráadásul szerintem (is) Magyarország eleve rossz időzónában van. Na mindegy, túl sok ráhatásom nincs a dolgokra, majd elszórakoznak ezzel azok, akik jó pénzért lopják a napot és időnként egetverő baromságok kinyilatkoztatására képesek.

Szóval ez egy mese lesz, amit alkalomadtán majd akár epizódonként vagy részelemenként el fogok mondani az unokáimnak. Ami, és ahogy ami érdekli őket belőle. Mert mesélni kell. Mint ahogy játszani is. Gyereknek és felnőttnek egyaránt.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer az „idő”. Meg van, meg lesz is. Az időt lehet mérni, és számolni is. Meg „telik”, és ahogy öregszem, mintha gyorsulna, pedig nem. Éppen ezért van „időszámításunk”, de ezt nem szabad összekeverni az „idő kiszámításával”. A felnőttek néha kicsit bonyolultak, olykor nehéz őket követni. Ráadásul ott van a „kronológia”, amire újabban kicsit rákattant Nagypapa, és az időszámításhoz valamint az idő számításhoz is kapcsolódik, mert ezekhez eseményeket, történeteket kapcsol. Tulajdonképpen ebből lesz majd a történelem, de ennyire ne komplikáljuk túl a dolgokat, így sem túl egyszerű a helyzet.

Nagyon – nagyon régen sokkal egyszerűbb volt az emberek élete és helyzete, mint ma. A nap akkor is felkelt, meg lement. Amikor felkelt a Nap, az emberek is felkeltek, amikor lement lefeküdtek aludni. Ez nagyjából napjuk végét is jelentette. (Hasonlóan a kezdeti civilizációk „időszámításához”, amikor még a napnyugtát tekintették a nap végének.) Azt is észrevették, hogy a Nap nem mindig egyforma magasan van az égen, meg napfelkeltekor világosodik, naplementekor sötétedik. Észrevették, hogy amikor legmagasabban látják a Napot, akkor legkisebb az árnyékuk. Rájöttek arra is, hogy ez a legmagasabb helyzete a Napnak két egyforma részre osztja a világosságot. El is nevezték a Napnak ezt a legmagasabb helyzetét delelésnek, később, amikor már volt valamilyen órájuk egyszerűen délnek nevezték, azt az irányt pedig, amerre volt tőlük a Nap szintén Délnek nevezték. A Déllel ellentétes irányt elnevezték Északnak, a delelés ellentétét, a sötétséget, az éjszakát kettéosztó helyzetet pedig éjfélnek. Két egymást követő éjfél közti valamit elnevezték 1 napnak, a valami alapját pedig elnevezték időnek. Valószínűleg azért az éjfélt tekintették két nap határának egy idő után – szemben a legkorábbi civilizációkkal -, mert észrevették, hogy a sötétség és a világosság nem rögtön következik be, hanem átmenettel, az alkonyattal és a hajnallal. Magyarul a Nap és nap egyformán hangzik, csak az egyiket nagybetűvel, a másikat kisbetűvel írjuk. Nem magyarul más a helyzet, másképpen hangzik, és másképpen is írják a dél / Dél, nap / Nap dolgokat (noon/midday/South, Mittag/Süd, day/Sun, Tag/Sonne, polgyeny/Jug/juzsnoje, (d)gyeny/Szolnyce). Ez persze butaság, mi magyarok mindig okosabbak vagyunk másoknál, a mi megoldásunk sokkal egyszerűbb és jobb.   (((Időben el kell kezdeni a hazafias nevelést, tőlem egyelőre ennyi telik…)))

A nagyon régen élt emberek azt is észrevették, hogy a világosság és a sötétség nem egyforma minden nap, hanem naponta változik. Ugyanez a helyzet a Nap látszólagos magasságával is. Ahogy hosszabbodnak a világosságok, úgy lesz egyre magasabban a Nap, és egyre melegebb az idő. Ha meg csökken a világosság ideje, alacsonyabban delel a Nap, és egyre hidegebb idő(járás) jön.  (((Mert hát a magyar nyelvben sok hasonló hangzás van az ésszerűség jegyében, nem is nagyon tudják idegenek megtanulni. Mert ugye a „idő” jelentheti az óra állását, vagy két esemény egymásutániságát, akár a két esemény között eltelt időt, de jelentheti a nap során bekövetkező időjárást is. Nyelvünkben hasonló egy kicsit például a vár/Vár, az egyik egy esemény, egy cselekedet, a másik pedig egy épület, eredetileg védelmi, katonai célokra. Így a Vár vár a katonákra a csatához. Na de fejezzük be a nyelvészkedést, a Nagypapa mindig olyan dolgokba kontárkodik bele, amihez igazából nem ért. Munkájában is ilyen volt, tornatanár létére képes volt informatikát és statisztikát tanítani, ehhez tankönyvet írni. )))

A régi emberek természetesen észrevették, ahogy a természet változik a Nap állásától és az időjárás melegségétől függően. Arra is rájöhettek, hogy előfordul, amikor a nappal és éjszaka egyforma hosszú. Egyszer amikor a virágok már kezdenek bimbózni és nyílni, egyszer pedig amikor már legtöbb gyümölcs beért és nemsokára kezdenek sárgulni és lehullani a falevelek. Rájöttek arra is, van legrövidebb meg leghosszabb nappal. Azt is észrevették, hogy mind ezek ismétlődnek, miközben a gyerekek megtanulnak járni, majd beszélni, és egyre nagyobbak lesznek, míg ők egyre öregebbek és ráncosabbak lesznek. (Talán azt is észrevették, ha sokáig élnek, még kisebbek is lesznek egy picivel, mint fiatalkorukban. De ez nem biztos…) Így aztán azt az időszakot, amikor legrövidebbek a nappalok, legalacsonyabban delel a nap, hideg van és esetleg még a hó is esik elnevezték „Tél”-nek. Amikor egyre melegebb van, elolvad a hó, nyílnak a virágok, és van egy egyforma hosszúságú nappal és éjszaka, az lett a Tavasz. A leghosszabb nappalok, a legmagasabb Nap állás és legmelegebb időszakasz lett a Nyár. A többi pedig az Ősz: csökkenő idejű nappalok, őszi nap – éj egyenlőség, hűvösödő idő, sárguló, majd lehulló levelek. Ezek lettek az évszakok, és a 4 évszakból áll az év. Az évszakok mindig ugyanabban a sorban követik egymást: tél, tavasz, nyár, ősz, aztán kezdődik elölről. Ahogy a Nap jár.

Utóbbi persze attól is függ, hogy hol élsz, hol vagy, melyik földrészen, melyik országban. Persze mesénk kezdetén még nem voltak országok, a réges-régi emberek pedig semmit sem tudtak a földrészekről. Arra azonban rájöhettek a legokosabbak, hogy két legrövidebb (télen), vagy két leghosszabb nappal (nyáron) között kb. 365-366 nap telik el. Ez lett az év. Aztán az egymás után következő napokat sorba lehetett rakni, kapcsolni lehetett hozzájuk az évszakokat, egy dobozba, egy tárba lehetett rendezni a napokat, ez lett a naptár. De ez részben másik mese, részben vissza kellene térni az évhez. A következő nagy dilemma az volt, hogy mikor kezdődjön egy év? Mint látható az „év” alapjában egy időegység, csakhogy az időt annak idején még nem tudták mérni, nem voltak órák. Csak látták és tapasztalták a Nap járását, és ennek következményeit. Igazából csak 1 napot tudtak felfogni időegységként, meg az évszakokat nagyobb időszakaszként (még ha nem is nevezték így, mint én most), és ezek ismétlődését. Az éveket számolni kellett, de ezt valahol el kellett kezdeni, és erről a kezdetről meg kellett állapodni, meg hogy hol kezdődjön a napok tára. A megegyezés nem is igazán működött, mindenesetre az emberek kisebb – nagyobb csoportjai valakinek a születéséhez, vagy valamilyen történethez kezdték kötni az évek számolását. Megszületett az időszámítás, ebből lettek a naptárak. Az évkezdet napját még ki kellett találni, itt is az emberek különböző csoportjai különböző megoldásokat kezdtek használni. Pontosan nem tudjuk, hogy mikor és hogyan, de sokezer évvel ezelőtt történt. Az idő mai számolása és mérése, valamint a napjainkban használatos naptárak többezer éves fejlődés, rengeteg vitát és gyilkolászást, háborúkat követő megegyezések végeredményei. Rég elporladt, legtöbbször ismeretlen okos őseink nélkülözhetetlen hagyatékát jelentik.

A napok tára önmagában kezelhetetlen, túl nagy volt. Kisebb, a mindennapok során kezelhetőbb részekbe kellett csomagolni. Ezek lettek végül a „hónapok” meg a „hetek”.

Az ősember csak a napfelkeltét és napnyugtát tudta biztosan felismerni a napok múlása során. A kettő elfelezését jelentő delet is érzékelni tudta, de sokáig nem pontosan, csak körülbelül. Életéhez ez nagyjából elég is volt, nem volt szüksége többre, nagyobb pontosságra. Ugyanakkor villanyvilágítás meg környezetszennyezés hiányában kitűnően látta a holdat és csillagokat éjszaka, egy részüket alkonyatkor és hajnalban, néha napközben is. Megfigyelte ezek látszólagos járását az égbolton, és mindenféle történeteket, meséket, mondákat talált ki ennek magyarázatára. Kezdett kialakulni a csillagászat. Az egyhelyben állást vagy a mozgást, a lassúbb vagy gyorsabb haladást pedig nagyon is érzékelte minden ember. Szükségessé vált az „1 nap”, mint mértékegység kisebb egységekre bontására. Valamihez viszonyítani kellett, valami történés kezdete és befejezése között eltelt idő lehetett az első „mértékegység”, ami mindig pontosan egyformán zajlott le. Ennek pontosan, maradék nélkül ki kellett töltenie 1 napot. Nem tudjuk, hogy s mint történt, biztosan nagyon sok próbálkozásba tellett. A vége az lett, hogy 1 napot 24 órára, 1 órát 60 percre, 1 percet 60 másodpercre bontottak.

Miért pont 24, meg 60 ? Mert az emberiség története, vagy legalábbis „írásos” története során keveredett az ősrégi 60-as alapú, meg a modernebb és jobban használható 10-es számrendszer. Meg a „tucat” miatt. 1 tucat = 12. Két tucat óra = 1 nap, ami a tucattal pontosan elfelezhető délelőttre meg délutánra. Napközbeni, déli 12 órára, meg éjszakai 12 órára, az éjfélre. A régi órák is pontosan ilyen számlappal rendelkeznek, 12 órára és 60 percre bontva. A kismutató az órát, a nagy a percet mutatja. De 1 év is 12 hónapra bomlik. Vagy egy év 12*30=360 + néhány, leginkább 5-6 napból áll. A 366 ugyan csak 4 évente igaz – úgy nagyjából, de ebbe most ne menjünk bele. A 60 pedig szerintem igazából úgy szól, hogy 5*12, amit az ujjainkkal könnyen kiszámíthatunk. Ha már itt vagyunk a 10 meg 5+5=10. Ezt még könnyebben megszámolhatjuk az ujjainkkal, mint a 60-at.

Mindez igazából egy ősi civilizáció, 5-6000 évvel ezelőtt élt emberek, a sumérok hagyatéka. Az ő agyagtáblákba „nyomott” leírásaik maradtak ránk, ma ezek a legrégebbi ilyen írások, amit ismerünk. Biztos voltak előzményei és nem az egyik pillanatról a másikra, csak úgy kitalálták a dolgok menetét. Biztosat erről semmit sem tudunk, csak találgatunk. Van amit ki is tudunk találni, sokszor meg tudjuk fejteni a rejtélyt.

A „tudatlan” ősember valószínűleg hasonlóan gondolkodott, mint a mai kisgyerekek. Neki is meg kellett tanulnia valamennyire számolni. Biztosan nem tudjuk, de úgy gondoljuk, hogy az ősember akár már 300 000 évvel ezelőtt elkezdett számolni. Volt a férfi meg a nő, meg a gyerekek. Egy, kettő, meg sok. Még a suméroknál is állítólag úgy hangzott, úgy mondták az „egyet”, hogy „férfi”, a „kettőt” meg hogy „nő”. De hát ez egy idő után kevésnek bizonyult, meg kellett tudni számolni a „sok” gyereket meg az állatokat, ami ugye szintén „sok” volt. A kezüket, az ujjaikat használták ehhez, mint ma a kisgyerekek. Ugye 5 ujjunk van, meg két kezünk. Ez összesen 10 ujj. Hát ezért használunk ma tízes számrendszert. 2-3000 évvel ezelőtt a rómaiak már ezt használták, naptáruk kezdetének a város alapításának évét tekintették. Ők találták ki a napjainkban használt latin betűket, a latin abc-t. Ők találták ki a „római számokat” is, aminek alapja kezünk 5 ujja volt, nem ismerték, nem használták a nullát. Azt majd csak 1000 évvel később, arab matematikusok vezették be az arab számokkal egyetemben. A rómaiak eredetileg 1000-ig tudtak számolni, pontosabban eddig találtak ki jeleket a számok leírásához. Külön jelet az 1 (I, vonás, egy ujj), 5 (V, kitárt kezünk ujjai?), 10 (X, két kéz ujjai, keresztbe tett kezeink?), 50 (L), 100 (C), 500 (D) és az 1000 (M) kapott. A „száz” és „ötszáz” kivételével (amikben tulajdonképpen egy félkör volt) egyszerű vonalakat használtak, amit könnyű volt pl. vésni, befaragni valamibe. Ez nagyjából elég is volt a mindennapjaikhoz. Később szükségessé vált nagyobb számok használata is, ezt függőleges és vízszintes vonalak használatával érték el. Ha a számokat két függőleges vonal közé írták, az 100-szorosát jelentette. Ha a szám fölé egy vízszintes „kalapot” húztak, az 1000-szeresét jelentette. Így pl. a millió arab számokkal hat nullát tartalmaz, 1000000. Ugyanez római számokkal ilyesmi: IXI , az X felett is vonallal, „kalappal”. Mai számírásunkban helyiértékeket használunk, külön írjuk egymás mellé az egyeseket – tízeseket –százasokat stb. Ráadásul „jobbról balra”, ahogy az arabok ma is így írnak. A rómaiak másképp gondolkodtak, más logikát követtek. Olyan pofonegyszerű volt, mint az ujjakkal számolás. Ötből elvesz egy ujjat, egy vonást, az négy: IV, esetleg IIII. Ha hozzáteszünk egy vonást / ujjat az hat: VI.  Ugyanígy IX és XI. Vagy VIII és XIII stb. Voltak persze egyéb komplikációk, de megoldották. Azt mondhatjuk, hogy a kis számokat római számokkal többnyire hosszabban írjuk le, mint arab számokkal, helyiértékekkel. Nagy számoknál meg fordítva, római számokkal sokszor lényegesen rövidebb, nem kell számolni a „nullákat”, helyiértékeket.

A régi (ős)emberek nem csak az ujjaikkal tudtak számolni. Vagyis igen, de előfordult, hogy az egyik kezükkel fogtak valamit, és számolniuk is kellett. Vajon hogyan oldották meg a problémát? Hát a szabad kezük hüvelykujjával. Megszámolták vele a megmaradt „szabad” ujjaik ujjperceit. Az, ha nem volt ujjvesztő balesete pontosan 12, ha úgy tetszik egy tucat.

Ebből Nagypapa szerint már egyenesen következik a sumérok 60-as alapú számrendszere. Egyik kezük hüvelykujjával elkezdték számolni az ujjperceiket, a másik kezük ujjaival pedig azt, hogy hányszor számolták végig az ujjperceiket: 5*12= 60.

Mint ahogy két kezük volt, és 60/2=30. Az évük 12 hónapos volt, minden hónap 30 napból állt. 12*30=360. Alapból ennyi volt a naptári évük, de a kört is ennyi részre (fokokra) osztották fel, sőt a körfokot még 60 fokpercre – tisztára azonosan, mint az időnél.

(Ha a Nagypapa kicsit rákattan valamire, szeret utánanézni és ellenőrizni elképzeléseit. Többnyire bízik a fejében, de minden apróságot még ő sem tudhat, ő sem mindig – bár többnyire igen – tévedhetetlen. A kontrollhoz már rég nem a könyveit meg lexikonjait használja, hanem a guglit. Persze mindig morog a guglira, hogy nahát ennyi butaságot már rég olvasott / hallott. Meg hogy lopja a gugli az adatokat. Most is morgott egy sort. Ott áradozik a gugli, hogy milyen csodálatos, sokoldalú szám a sumérok által használt 60. Hogy prímszámok, meg legkisebb közös többszörös és társaik. A lényeget meg, hogy a 60 igazából öt ujjunk meg 12 ujjpercünk szorzata, sehol senki meg sem említi. A körről nem is beszélve, eszébe sem jut senkinek, hogy annyi részre, fokra vagyon felosztva, mint ahány napos volt a sumér naptári év. Ez véletlen természetesen... persze… én meg a vasorrú bába vagyok, hagyjanak már. Bár lehet, hogy valahol valaki utal mind ezekre, az öreg azonban begurult és nem guglizott tovább. Viszont a posztolást után 2 héttel egyszercsak keresés nélkül is belebotlott a témába az Indexen...)    /A szöveg javítgatása közben „megzavartak”. Végre ki mertem próbálni fiam Suzuki 650 V-Stromját. Eddig Jawa 350 volt a legnagyobb motor amivel mentem, az is évtizedekkel ezelőtt. Nagyon élveztem, az „ismerkedési óvatoskodáson” túl semmi bizonytalanság. A leszállás még kicsit nehézkes, de menni fog. Kell egy Honda, mese nincs…/   )

Namármostkéremszépen azt ugye már észrevették az (ős)emberek, hogy van árnyékuk, a fáknak is, meg egy leszúrt botnak is. A nap folyamán az árnyék hossza és iránya változik, jobbról balra. (Talán ez volt az arab írás irányának oka is.) Ha a két szélső helyzetet - amikor volt még árnyék - megfelezték, ott volt a legrövidebb az árnyék, ez lett a dél. Ezt könnyen megoldották, szereztek egy indát vagy valamilyen más „madzagot”, akkorát mint az árnyék napi útjának teljes hossza, és ketté hajtották, kötöttek rá egy csomót. Megvolt a dél, és a délelőtt, meg a délután is. De ennél pontosabb napórára volt szükségük. Az öt ujjukkal, vagy a kétszer öt tízzel nem igazán boldogultak. Meg hát az egyik kezükkel a „madzagot” kellett piszkálni. Így jobb híján maradtak az ujjpercek és a „tucat”.

A képhez: ilyet Magyarországon nem láthatsz szerintem, mert túl rövid az árnyék – de tévedhetek…

Persze az ősemberek sem feküdtek le azonnal aludni, amikor lement a Nap, mert még nem volt sötét. Este legtöbbször nem is volt teljesen sötét, mert általában ott volt a Hold, meg a csillagok. Sőt, amikor legnagyobb és legfényesebb a Hold, még árnyékot is vet. Ez az árnyék hasonlóan viselkedik, mozog, mint világosságkor a Nap által vetett árnyék. De a Holddal több bibi is volt a Naphoz képest, meg nem is kötötték össze ezeket egymással, nagyon sokáig azt hitték, hogy a Föld a világ közepe. Sőt, igazából fogalmuk sem volt a Földről…

Azt viszont észrevették, hogy a Hold előbb nő, egészen addig, míg egy teljes sárga kör nem lesz, utána elkezd fogyni, majd napokra eltűnik. Ráadásul a holdfázisok majdnem 30 naponként ismétlődnek („kezdetben” sok helyen ez volt az 1 hónap). Időnként még nappal is látni vélték, bár ekkor nem sárga volt, hanem sokkal világosabb, valamilyen szürkeféle. Arra is rájöttek, hogy a Nap és Hold is egy görbe úton futja be pályáját balról jobbra. Figyelték a csillagokat is, és rájöttek, hogy ezek is „mozognak”, „forognak”, szintén balról jobbra. Vannak olyanok, amelyeknek „alakja” egyforma, egymáshoz képest nem is nagyon változtatják a helyüket, csak valahogy elfordulnak. Néhány csillag változtatja a helyét az égbolton, de azért nem összevissza, hanem azoknak is van valamilyen pályája. Egy kivétel volt, amelyik mindig a helyén maradt, az Északi Sarkcsillag. A többihez képest nem is olyan világos, viszont nem mozog, nem változtatja a helyét. A többi csillag pedig mintha körülötte forogna. Ráadásul néhány csillagcsoport az év során részben vagy teljesen fokozatosan „elveszik”, majd később megkerül. Ezeket a megfigyeléseket nagyban segítette a Tejút, ami az égbolt egy világosabb, egy részében kettéváló felhőszerű csíkja, és az is változtatja a helyzetét az égen 1 éjszakán belül és az év során egyaránt. Arról persze akkor még fogalmuk sem volt, hogy a Tejút rettenetesen sok csillagból álló világos „csillagösvény” a Földről nézve. Így természetesen nem tudták azt sem, amit még mi sem tudunk igazán felfogni, hogy a Nap mintegy egymillió km/ó sebességgel maga is „forog” a Tejútrendszer közepe körül...

Szóval észrevették, hogy a csillagok „forognak”, és mintha a Nap és a Hold is forogna. Egy kört rajzolni pedig egyszerű volt egy inda vagy valamilyen madzag, sőt egy bot segítségével is. Egyes csillagokat képzeletben összekötöttek egymással vonalakkal, és állatokhoz hasonlították ezeket. Egyik kezük mutatóujjával esetleg a csillagokra mutogattak, a másik kézen a hüvelyujjukkal számoltak. Talán. Mindenesetre végül 12 csillagcsoportot különböztettek meg egymástól. Ezekből lettek az állatövek, amelyet egyrészt egy körön próbáltak ábrázolni, másrészt ez lett az első naptárak alapja.

Tehát az állatövekből is 12 van. (Meg az apostolokból is...)

A régi emberek képzeletük segítségével arra is rájöhettek, hogy ha a Nap nem menne le és éjszaka is megvilágítaná a földbeszúrt botot, akkor az árnyék „körbemenne”, mígnem napfelkeltekor újból megjelenik előző helyén. Így jóval később ilyen lett az órák számlapja, 2*12 órára osztva egy napot. Természetesen az óramutatók balról jobbra haladnak, forognak, mint csillag az égen. Ma is használjuk így is, a napközbeni 12 óra a dél, az éjjeli 12 óra az éjfél. De ma már a digitális világban használjuk a 24 órás formátumot is, amikor az éjfél 24 vagy nulla óra. Érthető nem, ez egyszerű számtan, 24=0 … (Vigyor…) Miért nulla óra? Mert mire kimondjuk, már elmúlt éjfél, „holnap” van. Nulla óra valamennyi perc, valamennyi másodperc. Az idő nem áll meg, folyton „megy”.

Még nagyon röviden az órákról. Valamilyen napórák hamar elterjedtek, és akár ma is használhatók. Vagy az "obeliszkeknek" is biztos volt valamilyen "időjelző" funkciója. De ott voltak a napmentes időszakok, a felhők, meg az éjszaka. Szükség volt valamilyen időmérő eszközre. Valamihez viszonyítani kellett, valami történés kezdete és befejezése között eltelt idő lehetett az első „mértékegység”, ami mindig pontosan egyformán zajlott le. Ezt lehetett már valahogy „kalibrálni” akár napórával is. Az első „nem napórák”, valószínűleg „vízórák” voltak. Az egyiptomiak már csináltak ilyeneket. Egy edényből egy másikba vizet csöpögtettek, vagy folyattak. Később, ahogy fejlődött a technika, képesek lettek finom homokot is „folyatni”, ezek lettek a homokórák. A középkorban „gyertyaórákat” is használtak. Ezek azonban nem „igazi” órák voltak, inkább csak egy időtartam eltelésének megállapítására voltak alkalmasak. Hiszen ha lejártak újra kellett tölteni, meg kellett fordítani, ki kellett cserélni – ami időbe tellett. Az első igazi órákat 7-800 évvel ezelőtt kezdték használni. A templomórák hatalmas, nehéz szerkezetek voltak, az óramutatót vagy óramutatókat rugóval vagy súlyokkal mozgatták. Hatalmas áttörést hozott az inga feltalálása és használata mintegy 500 évvel ezelőtt, amivel már a háztartásokban is használható méretű ingaórákat tudtak készíteni. A „kakukkos óra” mellett a zsebórák őse is megjelent, és az évszázadok alatt valóban zsebben elhelyezhető méretűvé csökkent a nagysága. A karóra megjelenésére a repülés megvalósítása után került sor. Egy pilóta repülés közben nem igazán tudta kezelni zsebóráját, és egy órás ismerősétől kért segítséget. Ezek mind mechanikus órák voltak. Mintegy 50 évvel ezelőtt megjelentek a „kvarcórák”, illetve a digitális / elektronikus órák. Innen kezdtük egyre gyakrabban használni a 24 órás időformátumot a 12 órás d.e. és d.u. helyett. Az „atomórák” igazából már ezek előtt megjelentek, ezek nagyon pontosak, és ezekhez igazítjuk a többi órát. Nagyon nagyok, nagyon drágák, csak kevés kell belőlük.

Az emberiség története során egyre pontosabban kezdte mérni az időt, szükségletei és technikai lehetőségei szerint. Kezdetben volt a nap, majd az óra, perc, másodperc, végül a másodperc töredékei, ezeket már tízes számrendszerben. A legjobb mechanikus órák elvileg akár századmásodperces pontosággal is képesek voltak az idő mérésére, csakhogy ez az emberi érzékelés korlátait már túllépte. Gyerekkoromban a futóversenyeken kézi stopperrel mérték az idő, tizedmásodperces felbontással. A célban pedig volt egy zsűri, aki az esetleges holtversenyeket eldöntötte. Pályafutásom elején jártam úgy, hogy a győztesnek rosszabb időt mértünk, mint a láthatóan lemaradt második emberkének. Aztán jött az elektronikus, „fotocellás” időmérés, ami gyakorlatilag már tetszőleges pontosságot tett lehetővé, kiküszöbölve egyúttal az emberi tévedéseket. A versenysportokban előbb a századmásodperces pontosság, majd egyes sportágakban és versenyszámokban rövidesen az ezredmásodperces pontosság került bevezetésre. Ennél tovább szerintem nem is fognak menni, mert értelmetlen, ez már bőven az emberi érzékelőképességen túl van. A pontos időmérésre mai életünkben nagyon sok helyen szükség van a tudománytól kezdve a műszaki megoldásokon és banki műveleteken át a sportig. Szinte mindenhol, valamilyen formában.

Tényleg csak pár szóra visszaugranék a sumérokra, akiktől a legtöbb írásos emlék maradt vissza a korai civilizációkból. Ékírásuk volt, eredményeiket a későbbi kultúrák felhasználták, és mint talán látható volt, mai napig érezhető hatásuk. Tulajdonképpen kialakították a tudományt, kép majd ékírással a mindennapjaikat szabályozó törvényeket is ránk hagyták. A csillagászat érdemi kezdetei is hozzájuk fűzhetők. Itt kezdték az állatöveket használni. Lefektették a matematika alapjait, egy kvázi 60-as számrendszert alkalmazva. (Pontosabban tízes volt az a számrendszer, 60-as csomószámmal, nulla nélkül, sajátos helyértékekkel.) A kör felosztása 360 fokra szintén tőlük származik. Vegyétek észre: 12*30, mint az év! (Ne higgyetek a guglinak, nem 6*60, hanem 12*30 ! Ráadásul még a 30 sem véletlen, az igazából 60/2 …) A napuk 24 órás, a naptáruk 12 hónapos volt. A hónapok egységesen 30 napból álltak, az eltérést a csillagképek alapján évente egyszer kiigazították. Biztos voltak nekik is elődeik. Mégis az egészet szó szerint az ujjukból szopták. Szerintem.

Sumér (babiloni) ékírásos számok. Pontosabban ők egy "pecséttel" "nyomtatták" a számokat az agyagtáblába, amelyek igazi jelentése sokszor csak a szövegkörnyezetből derül ki. Vedd észre, hogy csak 59-ig megy a számtábla. A 60-at az "1" talán kicsit nagyobbított jelével jelölték. Mai fejünkkel, a 10-es, helyiértékeket használó számrendszerünkkel nem egyszerű megfejteni a régi, számokat (is) tartalmazó, mindössze párszáz ránk maradt agyagtábla töredékeket, és azok jelentését. Mindenesetre semmiképpen sem "60-as" számrendszerről van szó, ahogy még néha matematikához értők is mondják. (Legalább is aszerint, ahogy a suliban tanítják. Ahhoz 60 különálló számjegy kellene, hasonlóan a 16-os, hexadecimális számrendszerhez.) Ez bizony alapjaiban egy kőkemény, tízes számrendszer, helyiértékek és "nulla" nélkül, bár a nagyobb tízes csoport az egyesek csoportja előtt helyezkedik el. Hogy azért kellően komplikálódjon a helyzet a 60-at alapszámnak használták, és a tízes mellett egy kvázi hatvanas számrendszer keverékével dolgoztak, ekkor már egy valódi helyiértékes rendszerben. Mármint egyes "írástudók", amiből a pórnép egy árva kukkot sem értett. Mondjuk nem is nekik készült, nekik ott volt a két kezük, meg az ujjaik és ujjperceik. A "tudósok" meg babráljanak csak a jeleikkel. Mint például a következő képen. Ha nálam több időt szánsz rá és sikerül megfejtened, akkor majd magyarázd el nekem is. Mert látni vélek ugyan valamit a kép alá írtakból, de az összkép nem állt még egybe... Mindenesetre a négyzetgyök kettőt ma már egyszerűbben is le tudjuk írni, majd fogjátok tanulni az iskolában.

"Babiloni agyagtábla. Az átlón lévő felirat 2 négyzetgyökét ábrázolja négy 60-as számrendszerű számjeggyel, amely kb. 6 tízes számrendszerű számjegynek felel meg. 1 + 24/60 + 51/60² + 10/60³ = 1,414212963 (a pontos érték 1,414213562)" Kérdésem: és a többi szám mi a fenét jelöl? Meg a vonalak? (Tudom, hogy négyzet, meg átló, meg a társai... de azért mégis. Így lehet megutáltatni a matekot bárkivel.) Forrás: 

https://hu.wikipedia.org/wiki/A_matematika_története 

Vagy: „Mezopotámiában, Babilonban alapvetően 60-as számrendszert használtak. 1-től 59-ig nem helyértékes módon jelölték a számokat, úgy, hogy a 10-re külön jelük volt. 60-tól 60-as helyértékes számrendszerben számoltak."

Érthető, világos mint a vakablak. Az a „+0*60” kitétel különösen tetszik, de előtte a „*60*600” is tök logikus és magától értendő – az én agyműködésem kivételével. Ha rákattintasz a "Babilonra", egy hajszállal érhetőbb lesz, de nem megérthető! Forrás: http://www.bethlen.hu/matek/mathist/forras/Szamiras_szamrendszerek.htm  

Lehet, hogy nemsokára kell majd egy saját napórát készítenünk. Nem is lesz olyan egyszerű, mint az eddigiekből gondolnátok. De ez már egy másik mese lesz a Földről meg az időzónákról.

Hát így juthatunk el apránként az idő mérésétől a maghasadásig. Na, szóval így talán már érthető, hogy E=M*C²  Ebben is szerepel az idő, csak eldugták benne…

A tudomány nehéz, bonyolult dolog. Vagy talán mégsem? Hiszen meggyőződésem szerint az ujjaink megszámolásával és az árnyék megfigyelésével, „viselkedésének” megmagyarázásával kezdődött. A legkevésbé sem kell lenézni őseinket, egyeltalán nem voltak buták. Sőt, elképesztően gyatra eszközökkel maradandót alkottak, napjainkban is tulajdonképpen szinte változatlanul használunk régesrég „kifejlesztett” megoldásokat. Mint például a számok, a számolás, meg az idő.

Utódaimnak, ezen belül a kicsiknek, ha már nagyobbak lesznek: ezt a mesét unokáimnak írtam. Olyan nagyon nem is mese (lehet, hogy túl hosszú, csapongó, bugyuta stb. - kinek mi tetszik), de talán rávilágít, hogyan működik az én agyam. Mint ahogy a blogot is saját szórakozásomra indítottam, de igazából utódaimnak szánom. Hogy életükben kevesebb butaságot, marhaságot csináljanak, mint én. Hogy legyenek nálam sokkal okosabbak, képzettebbek. Hogy tudjanak örülni az életnek, és mindig érezzék jól magukat saját bőrükben. Akár azon az áron, hogy letojják a nekik nemtetsző dolgokat, már amennyire ezt lehet. Soha ne foglalkozzanak a kisebb – nagyobb kudarcokkal, főleg ne sajnálkozzanak rajta, hanem azonnal lépjenek tovább. Vonják le a tanulságokat, és kicsit változtatva fussanak neki még egyszer. Csak a siker, csak a győzelem számít, a kudarc teljesen mellékes, feledésbe fog merülni. És nem mellékesen: legyetek egész életetekben kíváncsiak és habzsoljátok az élményeket! Legyetek legalább annyira boldogok és szerencsések, mint én lehettem és vagyok az életemben!

Néhány forrás a teljesség igénye nélkül (tudom, a Wikipedia elvileg nem autentikus forrás, de jelen esetben a lényeget tekintve jó, az első pedig az, ami inspirálta, sőt kiprovokálta jelen mesém megírását):

https://hvg.hu/kkv/20181024_oraatallitas_idozona_ora_nyar

Egy szuper sumér összefoglaló:   https://tortenelemtanulas.blog.hu/2016/08/22/az_osi_sumerok_es_akkadok_tortenete 

https://hu.wikipedia.org/wiki/Id%C5%91

https://hu.wikipedia.org/wiki/Nap-%C3%A9j_egyenl%C5%91s%C3%A9g

https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%89v

https://hu.wikipedia.org/wiki/Sumer

https://hu.wikipedia.org/wiki/Babiloni_matematika

https://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%B3mai_sz%C3%A1m%C3%ADr%C3%A1s

https://hu.wikipedia.org/wiki/Tucat

https://hu.wikipedia.org/wiki/A_matematika_t%C3%B6rt%C3%A9nete

https://en.wikipedia.org/wiki/Mass%E2%80%93energy_equivalence

https://www.csillagaszat.hu/a-het-kepe/a-tejut-tanca/

https://www.csillagaszat.hu/a-het-kepe/a-nyari-tejut/

http://www.origo.hu/tudomany/vilagur/20100323-tejut-es-allatovi-feny-latvanyos-savok-az-ejszakai-csillagos-egen.html

https://www.csillagaszat.hu/csilltort/magyar-csillagaszattortenet/magyar-nepi-csillagnevek/a-tejut/

https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%81llat%C3%B6v

https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%81llat%C3%B6vi_jegy

http://www.vilaglex.hu/Erdekes/Html/Idomeres_.htm

Utólag: https://index.hu/tudomany/til/2018/11/13/ezert_van_60_perc_egy_oraban/

A rovatot unokáimnak szánom. Meg természetesen magamnak, hogy ne kelljen teljesen felkészületlenül mesélnem nekik. Nekem kicsit magas, hogy a kicsik hogyan tudják ezredszer is élvezni ugyanazt a mesét. Ritkán mesélek nekik, ezért különösen értékelik az én "előadásaimat". Ráadásul néha kicsit kiszínezem a már általam is unalomig ismert meséket. Eleve másképpen hangsúlyozok felolvasás közben, mint az anyjuk vagy a nagyanyjuk. Ha már nagyon unom, változtatok a mesén. Na, az nem úgy van, azonnali heves tiltakozás, hogy én valamit rosszul olvasok. Akkor elkezdem a mesei nevek helyett a kölykök neveit behelyettesíteni. Egy ideig visongva élvezik, de előbb - utóbb kérik, hogy térjek vissza az eredeti mederbe. Örömmel, mert nekem is nehéz követni, hogy melyik gyerek melyik meseszereplő helyett szerepel nálam. 

A kicsik szerencsére nagyon érdeklődők, kíváncsiak. Mi az, mit csinál, hogyan működik? Eddig is minden alkalmat megragadtam kíváncsiságuk kielégítésére, remélhetően közös örömünkre. De tudnak ám olyat is kérdezni, hogy az embernek kettéáll tőle a füle, meg tanácstalanul vakargatja a fejét. Személy szerint nem nagyon szeretem, ha egy kérdésre nincs saját és kielégítő válaszom. Hát ennek támogatását szolgálná a rovat.

Itt sem tudom, hogy fellángolásom mennyire lesz tartós. Az első mese majdnem kész. Azt hittem, hogy pár óra alatt kész leszek vele. Egy frászt, három napja szórakozok vele - és élvezem! Sajnos akik majd beleolvasnak, lehet hogy kevésbé fogják élvezni, és inkább elriasztom őket a blog olvasgatásától. Majd meglátjuk.

Jó szórakozást, ha bírod szuflával meg idegekkel!

Csülök becsületes neve N.J. és pár évvel idősebb nálam. De búvár berkekben csak így ismerték, bár van aki inkább Atyukának nevezi. Főleg, ha valamilyen magyarázatba széles gesztusok mellett belefog. Márpedig az nála elő szokott fordulni nem ritkán. Mindig mindenről határozott véleménye van, aminek hangot is ad. Ami valóban érdekli, annak elég alaposan utána szokott nézni, így gyakran érdemes rá figyelni. Csak ezt a „gyakrant” valahogy el kell kapni… Ha nem sikerül akkor sincs gond, mert a dumája, ha megszoktad akár lebilincselő is lehet. Vagy idegesítő. Mindenesetre unatkozni nem lehet mellette.

Csülök fénykorában szerintem az egyik legjobb búvár volt a sok nagyon jó búvár között. Ő sem lett fiatalabb, mai méreteiből két fiatalkori Csülök is kijönne. A poszt apropója, hogy most tartja szokásos éves öregbúvár buliját, és megpróbálom megszerezni beleegyezését a poszt közzétételéhez. Nem lesz könnyű dolgom…

Csülöknek nagyon sokat köszönhetek. Ő volt első búvártúrám túra- és merülésvezetője. Meg sofőrje, mert akkor még én nem vezethettem az UAZ-t. Diplomaszerzésem után Ő fogadott be nagymamájától frissen örökölt lakásába addig, amíg sikerült albérletet szereznem. Szicíliában lehet, hogy az életemet mentette meg, amikor üres flaskával vergődtem a felszíni áramlásban és Ő beúszott hozzám. De a nagy blamától mentesítés biztosan ennek eredménye. Pár nap múlva a Strombolira is együtt mentünk fel, ahol egy éjszakát átbivakoltunk a lávakő fedezékben. Akkor még pontosan 17 percenként tört ki tűzhányó, elég hangos volt, a talaj is remegett - ma már tilos a felmenetel. Ugyanúgy kellett figyelni az órát, mint merüléskor, aztán ha jött a matéria pucolás valamilyen lávakő fedezékbe. Ha ez éppen nem volt a közelben, akkor meg lestük a lávaesőt és próbáltuk elkerülni az égből potyogó hatalmas, vörös tehénlepényeket – ha nem sikerült volna, akár rámehettünk volna… Talán Ő volt I.S. mellett a másik búvár, aki a Hévízi forrásbarlangba való első bejutásomat segítette – amihez akkor még le kellett venni a készüléket, olyan szűk volt nyílás, a reduktorokból meg ömlött a levegő a kiáramló víz nyomása miatt. Kitűnően tud hegeszteni, az első építkezésemen Ő csinálta meg a három szintet átfogó lépcső vasszerkezetét – bár ebbe más is besegített a klubból. Később, amikor Ő építkezett, természetesen én is próbáltam valamit viszonozni és mellette a legkevésbé bénának tűnni. Én se megyek feltétlenül a szomszédba, ha valamihez hozzá kell nyúlni, de Csülök egyszerűen születetten ügyes minden ilyen dologban. Első trópusi túránkon Kubában szintén volt néhány emlékezetes esetünk. A balatoni birtok projektünk indulásakor a Mandulás telepítéséhez Ő adta a technológiai alapötleket, a telepítésben is sk. besegített. Mondjuk mégsem lettem az ország legnagyobb mandulatermelője, napjainkban már döglődik a Mandulás – de már rég eladtam, nem rajtam múlt a jelenlegi állapot. Pár szem mandulát ettünk saját termésből. Amikor a Sinain a ma már nemzeti park Ras Mohammed fokon éjjel bekerítettek bennünket az arab deszantosok Ő eszmélt elsőként: „Hú b… meg Atyuka, kitört a háború!” Végül nem tört ki a háború, a ránk szegezett gépkarabélyok tartásába pedig csak elfáradtak a talán még nálunk is rémültebb katonák. (Mondjuk mi nem is voltunk olyan nagyon rémültek, mert a napi két merülés után este vettünk magunkhoz némi dekompressziós folyadékot, aminek még nem múlt el teljesen a hatása.) A sort végtelenségig lehetne folytatni. Csülök egy jelenség, egy élő legenda. Az utóbbi években ritkán találkozunk, de változatlanul jól elvagyunk egymás társaságában.

Csülököt már 2 éve ismertem a klubból, ahol ugye hivatalosan is 3 kaszt volt: a „Húszasok”, a „Harmincasok”, meg a „Vén f…szok”. Nem Ő volt az alfahím, de határozottságával, néha kicsit nagyhangú, de a problémamegoldásra koncentráló megnyilvánulásaival a klub meghatározó személyiségei közé tartozott. Még éppen az első kategóriába tartozott életkora alapján, amikor közeledett a nyár és elkezdődött a szokásos szervezés és egyeztetés a nyári programokra, főleg a túrá(k)ra. Sok volt az eszkimó és kevés a fóka. Én búvárserdülőként csak lestem a fejleményeket, még soha nem merültem tengeren. Viszont korábban már végig motoroztam az egész Adriát, és nagyon tetszett. Akkor emlékezetem szerint 1 UAZ, 1-2 kompresszor, talán egy nagyobb meg egy kisebb Zodiac gumicsónak, meg néhány (3 ?) kicsit lestrapált csónakmotor volt nélkülözhetetlen alapkelléke minden túrának. Valahogy úgy alakult, hogy Csülök és Husi mellé betársulhattam harmadik búvárnak és második fiúnak az egyik túrára, már csak biztonsági okokból is. Megkaptuk a cuccot a leggyakorlottabb felelőssége mellett. A túra negyedik részvevője S. Cs. felesége, Cönci volt már terhesen első gyerekükkel, Ő igazából nyaralni jött. (Cs. nem jöhetett valamiért, valószínűleg az előző évben volt Jugóban. Az meg eszembe sem jutott, hogy 20 év múlva nálam vizsgázik majd a születendő gyermek. Mint ahogy később a búvárdoki egyik lánya is…)

Csülök a tarvágásban is képes volt elmenni az UAZ-zal, ezzel együtt nagyon vigyázott rá. Amikor eljött az időnk megpakoltuk a masinát és 70 km/ó körüli csúcssebességgel lezötykölődtünk Pakostane-be a kikötőbe. Az elképzelés eleleve ez volt, de a tervezett Zutra nem kaptunk merülési engedély a lucskos kapitányságon – „Lucka Kapitana” - Sibenikben. (Én bezzeg később kinyomtam a lelkét szegény UAZoknak, igaz némileg nagyobb távolságokat, meg a sivatagot kellett legyűrni. Amúgy az UAZok nem motorikusan szoktak ledögleni, a futómű, illetve a féltengely volt a gyenge pontjuk.)

//Állj! Ez így nem lesz jó. Nem fog beleférni. Meg nem is Csülökről írok, hanem magamról. Újratervezés. Semmi gond. Ha hozzájárul a poszthoz, majd lesz Csülök II. is. Valamikor. Talán. Ha meg nem, akkor átszerkesztem az anyagot valamilyen későbbi búvártémába. Mehet tovább a mese.//

Nézzük a lötyögő vizet, szívjuk magunkba az utánozhatatlan aromájú levegőt a kabócák harsogása mellett. Csülök elkezd irányítani, mi téblábolunk mellette, időnként sajátos stílusában megkapjuk tőle jól megérdemelt beosztásunkat. Összepakoljuk a kis Zodit, felfújjuk, vízre tesszük. Tankolás, csónak menetpróba. Kikészítjük a móló szélére a kompresszort, szerzünk vizet az ívóvízkannákba, dugig pakoljuk a kis csónakot a bivakoláshoz szükséges cuccok egy részével. Cöncire és Husira bízzuk az UAZt, Csülök nagy nehezen beröffenti a csónakmotort és kettesben elindulunk felderíteni a terepet és táborhelyet keresni. A szemben lévő sziget, Pasman túlsó oldalán kell valamit találnunk. Onnan a még távolabb lévő Zut (ma már Nemzeti Park) is elérhető, ahol a térkép alapján jónak tűnő merülőhelyek lehetnek. Bár nincs rá engedélyünk…

Nehezek vagyunk, kínlódik a kis motor a súllyal meg a hullámokkal. Csülök nyélgázt ad, kicsit lavírozik és hopp kiemelkedünk siklásba. „Na látod Atyuka, így kell kiemelni siklásba a csónakot hullámos vízen. Tudod…”  Aha, értem.

Megyünk vagy 20-30 percet, mire találunk egy megfelelőnek tűnő kis öblöt, valahol a sziget túloldalán Tkon falu. Ez a víz miatt lehet fontos, amikor kifogyunk. Majd átmászunk valahogy a bozóton, nem lehet olyan messze. (A fenét nem, főleg holdvilágos éjjel…) A hely ígéretes, ki lehet kötni, kicsit feljebb van egy viszonylag egyenes, árnyékos hely a ponyva kifeszítéséhez és a bivakoláshoz. A kompresszor is telepíthető nem közvetlenül a táborhely mellé. A másik oldalon meg kissé messzebb egy kis földesebb szakasz, amit a kis tábori ásó segítségével budinak használhatunk. Ha figyelünk, talán nem kell az exhumálástól és „újrahasznosítástól” tartanunk…

Csülök elkezdte előkészíteni a terepet engem meg visszaküldött a többi cuccért a kikötőbe. Na jó, egye fene, majd én megmutatom. Motor be, vészleállító csuklóra, egy kövér gáz… a kis csónak kilő, én meg majdnem beleesek vízbe. Megmentem valahogy a helyzetet, és reménykedem nem vette észre a Főnök. Dehogynem. Ott röhög a parton a térdét csapkodva.

Visszaérkezek a kikötőbe, a móló mintha magasabban lenne, mint amikor indultunk. A kikészített kompri a nekem már veszélyes vállmagasság felett fogható meg és dög nehéz, jó hosszú és széles is, eleve nem egyemberes. Kívülről segíteni nem lehet, a víz lötyög. Ugyan kirobbanó erőben vagyok, valószínűleg a fizikai teljesítőképességem csúcsa környékén, de akkor is… Ez a Csülök tudta, miért engem küldött vissza. Kerülgettem a dolgot, mint macska a forrókását. Aztán csak rászántam magamat és hopp… a kompri a ladikban. Fogalmam sincs hogy csináltam, nem hiszem, hogy bármikor később képes lettem volna rá. Akkor és ott muszáj volt megoldani a szituációt. Erről szóltak később is a búvártúrák. A felmerülő problémát kezeld, oldd meg, javítsad meg, biztosítsad az „üzemképességet” minden téren, különösen a technikát illetően.

Több fordulóval bepakoltunk, Cönci és Husi is bekerült, az utolsó fordulót Csülök csinálta az UAZ leparkolása miatt. Macerás dolog egy ilyen búvártúra. Szinte állandóan zörög a kompresszor valaki felügyelete mellett, a „napos” a kajával és a mosogatással szöszmötöl, valamit állandóan javítani kell, a szinte elkerülhetetlenül előforduló kisebb - nagyobb sebek / horzsolások nem gyógyulnak, csak kiáznak. Állandó öltözés – vetkőzés, becuccolás – kicuccolás, horgonyzási hely keresés, beakadt horgony kiszabadítása. Ha hosszú a túra és sokat merülünk, előbb-utóbb kezd bedögleni a füled. Először csak viszket, utána ha nem kezdesz vele valamit fájni is fog a külső hallójárat, a legrosszabb esetben akár összecuppan és akkor már merülni sem tudsz. (Anno két csodaszer volt ellene, a Burofix meg a jódos „Prednisolon J.” kenőcs. Tudtommal mindkettőt kivonták már a forgalomból, sima Prednisolon kenőcs viszont van napjainkban is.) Szóval egyszerűbb befizetni egy búvárbázisra, és akkor majdnem mindent készen kapsz (bár ez a fülproblémát nem oldja meg) – de azért a „régimódinak” is megvan a maga hangulata. Ráadásul akkoriban még nem vagy alig volt búvárbázis, főleg az Adrián.

Bemelegítő merülés, ezúttal tényleg kicsi, 20-30 méteres mélységben, mert így hármasban még nem merültünk együtt. Oké, minden szuperál, mindenki nyugodtan és magabiztosan végzi rutinjellegű teendőit, ólmozás is nagyjából stimmel. Utána belecsaptunk a lovak közé, és egy nagyon szuper, zsörtölődésektől mentes búvártúrát abszolváltunk. Minden apró részletre már nem emlékszem, de egy holland manus feltűnésétől és megmerültetésétől kezdve a vízszerzési „expedíciókig” naponta zajlottak a történések. Befejezésként az első hetünk egyik eseményére térek még ki, ami nagyon bennem maradt.

A táborunktól nem túl messze néztük ki magunknak merülési helyet, ahol gyorsan mélyült a víz és közel volt a part. Nem bizonyult zűrös helynek, találtunk is valami kisebb falszerűséget meg sziklákat. Nem rossz, de semmi különös, valamivel 50 alatt a vége. Husi mintha kicsit bizonytalankodna, jellemzően inkább felettünk úszik pár méterrel, mint egyszintben vagy legalul. Letelt a tervezett idő, levegő bőven mindenkinél. Szép kényelmesen, lassan emelkedve elindulunk vissza. 12 méteren kezdjük a kizsilipelést. Csülökkel mi még nézegetjük az óránkat, amikor Husi megindul egy szinttel feljebbre. Rendben, ez a szint eleve 1-2 perc, ő kevesebbet volt az alján, meg mi is csak „túlbiztosítunk”. Mi is feljebb emelkedünk. Eltelik pár perc, Husi megint indul. Nézegetjük a táblázatunkat, rendben, belefér a dolog. Indulunk tovább, utolérjük Husit 6 méteren. Husi nemsokára megy feljebb, félszemmel figyeljük, mi is menni fogunk rövidesen. Csülök egy kicsit elbóklászik, nézegetem mit csinál, talál-e valami érdekeset. Hoppá, hol a Husi? A felszínen! Az kizárt, hogy letelt az ideje a legfontosabb zsilipelési zónában! Csülök messze, felliftezek Husi mellé, kérdezem mi van, azonnal jöjjön vissza. Nem hajlandó, ő megy ki, mi meg zsilipeljünk csak. Én vissza, próbálom Csülök értésére adni, hogy a csajszi túl korán kiment és nem akar visszajönni. Csülök valamit morog a reduktorába, nézegeti a táblázatát, aztán lemondónak tűnő gesztussal legyint egyet. Csak nézek ki fejemből, újból felrongyolok a felszínre, próbálom rábeszélni Husit a visszajövetelre. Husi már a parton, mondja, hogy kicsit fáj a feje, de minden rendben, marad. Kezd az én fejem is jelezgetni, nincs mit tenni, mars vissza. Fejfájásszerűségem azonnal elmúlik, majd előírás szerűen befejezzük a zsilipelést. Csülök int, hogy ő megy fel, kicsit morcosnak tűnik. Jelzem, hogy én még pár percet ráteszek (hiszen kétszer voltam a felszínen). Kimegyek én is, Husi ránézésre rendben, Csülök flaskája már a ladikban, de mérgesen dünnyög. Nem is kifejezetten alacsony hangerőn, de azért nem ordibálás szerűen. Olyasmiket mond, hogy inkább többet zsilipelünk mint kevesebbet, aztán nem liftezgetünk csak úgy fel meg le, főleg nem zsilipelés közben, meg jelezzük a másiknak ha indulunk ki, egyébként is aki hülye az haljon meg, de ne itt és most.

Husinak egy fél napig még fájdogált a feje, de megúszta a dolgot. Nekem meg eleve csak pillanatokig voltak gyanús tüneteim. Ettől az esettől eltekintve teljesen problémamentesen merültünk, kezdtünk összeszokott csapattá válni víz alatt. Az ominózus esetnél talán nem figyeltünk eléggé, túlságosan rutinszerűek voltunk, „könnyű” volt a merülési hely. Meg hát Husi azért zsilipelt valamennyit 3 méteren is. Talán. Csak hát ez nagyon más műfaj, mint sekély bányatavakban, vagy ipari kutakban merülni. Az alkalmazott technika pedig – „újrazsilipelés” - hasonló esetben ma is követendő rövid időre megszakított dekompressziós szakasz esetén. Nem keverendő össze a „nedves rekompresszióval”, amiről anno mi még nem is hallottunk. Utóbbit rég kifejezetten ellenjavaltnak tartja a szakirodalom, és súlyos keszonbetegség tünetek esetére vonatkozik. Bővebben lásd a guglit. Ha csak egy pillanatra „kinéztél”, eszedbe ne jusson nem visszamenni!

Csülökkel pedig még sokat merültünk „csapatban”, bár kifejezett merülőpárban ritkán voltunk, számos közös túra emlékére gondolhatunk vissza némi nosztalgiával.

Érd, 2018.10.25.

2020.09.29. Atyuka ma hajnalban elment. Isten veled barátom, nyugodj békében!

Igazából István és Jutka, plusz az elmúlt közel két évtizedben a Gitana. De kezdjük Istivel, akivel katona korunkban találkoztunk egymással, majd végig szobatársak voltunk a koleszben. Biztos nem lesz elég egy poszt a közös élményekre, mert hála Istennek volt bőven. Motorozás, túrázás, hegymászás, sízés, búvárkodás, hajózás. Meg természetesen a család, mert viszonosan keresztszülők vagyunk.  

A katonaságnál igazából csak a vége felé haverkodtunk össze. Jó reputája volt körünkben, hiszen képes volt eltáv engedély nélkül napokra meglépni, még őrségből is, és soha sem bukott le. Mígnem egyszer Dunapatajra vezényeltek bennünket valami rabszolgamunkára, és egy jobb pajtaféleségbe (TSZ épület) szállásoltak el bennünket. Volt ott egy rozzant Zetor is, amivel szabadidőnkben bőszen rallyztunk egymást váltva. Mondjuk össze is törtük a végére, kitört az első tengelye. Barátságunk igazából egy veszekedéssel kezdődött, hogy éppen melyikünk vezesse a Zetort. Nem volt nagy ügy, hamar elrendeztük a dolgot, és mindketten mentünk pár kört. Ugyanitt történt, hogy a „katona elvtársak” minden nap kaptak néhány demizson bort a szabadidő értelmes eltöltéséhez. A bor ihatatlan volt még ínséges időkben is, jobbára borotválkozáshoz használtuk fel jobb híján, mert attól nem lehetett eltekinteni, azt szigorúan vették. Viszont a környéken bőségesen lehetett megfelelőbb utánpótláshoz jutni, így esténként kisebb – nagyobb mértékben, mindenki vérmérsékletének és kapacitásának megfelelően időnként kissé elázott állapotba kerülhetett. Egyik ilyen alkalommal néhányan ágyához kötözték Andris társunkat, hogy „kínzósat” vagy mi a fenét játszanak. Én meg amikor észrevettem, szereztem valahonnan egy fegyvernek minősülő hatalmas konyhakést, és nagy hadonászás és ordibálás közepett elvágtam a köteleket. Isti is előkerült a nagy hangzavarra, és rögtön mellénk állt. Végül megnyugodtak a kedélyek, mi meg hárman életre szólóan barátok lettünk. Sajnos Andris már két éve eltávozott közülünk…

Ilyen szarokkal b@szogattak bennünket a katonaságnál (14,5 mm-es ZU-2 ikercsöves légvédelmi géppuska,). Engem 1x centik híján felnyársalt, amikor lezúgott a Csepelről, amivel szállítottuk. 

https://honvedelem.hu/cikk/55189

A katonáságnak számomra ez volt az egyetlen pozitív hozadéka, hogy barátok lettünk (plusz egy csajszi, de az más ügy). A következő négy évben mi hárman egy szobában voltunk a koleszben, akkor is, amikor már „járt” volna kétágyas szoba.

Jöttek a motoros évek. Utassal egy taknyolásom volt, természetesen Istvánnal. Pesten, vizes úton, piros lámpánál elfeküdtünk, be is csúsztunk a kereszteződésbe. Sérülés nélkül megúsztuk, mákunk volt. Aztán Isti is kapott egy MZ 250-est, együtt voltunk Zakopánéban, amikor hazafelé a mélyszántásban landoltam. Isti keresett meg a sötétben, és levette rólam a mocit. A dalmát tengerpartot is együtt jártuk be, ahová Marci társult hozzánk harmadik motorosnak – aki mellesleg mintha a zakopánéi út során is velünk lett volna. 

Együtt voltunk Szófiában egy TDK konferencián, ahol Isti összejött Jutkával. Aztán a végzésünk évében az én 13 éves Trabimmal lepöfögtünk Hvarba, mi ketten, meg Jutka és Husi a hátsó ülésen. Istinek szerintem még nem volt autó jogsija, mert végig én vezettem. Benéztünk egy időre a búvárklub jugó túrájára – aminek eredményeképpen István is búvár és klubtag lett rövidesen. Persze előbb még haza kellett keveredni Bulgárián és Románián át, kellett a pecsét az útlevélbe a jugó „átutazás” miatt. István ritkán jön ki sodrából, de itt egy kicsit elvesztette a fejét. Történt, hogy a túrán a csajok szerintem túl sokat ettek és jó nagy lett a fenekük. A Trabi ezt kissé nehezen bírta, de én azért rendszeresen előzni próbáltam vele. Isti nem szokott, de most elkezdett morogni. Majd Szkopje környékén elég sokáig kísérleteztem egy Polóval, mire végre jött egy jó lejtő. Mutató 110-en, kivágok és megelőzöm. Isti kiborult, hogy álljak meg. Én, miért? Erre a hosszú lábaival keresztbe áttipor a fékembe. Az anyósülésről. Négy „tükördiagonál” gumi, a fékek eleve össze-vissza fogták a kerekeket. Hát jött is egy hosszú himbi-limbi gumivisítással az út egyik oldalától a másikig. Szembe mindenki menekült az árokba. Végre megáll valahogy a masina, kiszállunk, én balra, Isti jobbra. Utolér a Poló, nagydarab emberek rohannak ki belőle felénk. Megúsztuk a malőrt, ezek meg mindjárt agyonvernek. A fenét, segíteni jöttek, hogy mi történt, infarktust kaptam? Ijedtebben voltak, mint mi. Végül is lehet, hogy kívülről még rosszabbul nézett ki a dolog, mint belülről.

Ezzel nem egészen volt vége, mert később Ruszéből egy nap alatt hazajöttünk, ami 1000 km sztráda nélkül anno. Vajdahunyadnál már olyan fáradt voltam, hogy pihenésképpen megnéztük a várat. Akkor már túl voltunk egy hátsó durrdefekten (naná, hogy 100-as tempónál), de az árokszélen sikerült egy gumidarabot szereznem, ugyanis a külső gumin egy szép kis kerek lyuk képződött. Így a külső és a belső közé ezt a „patkolást” tettem be jobb híján. És még a fele út vissza volt. Volt is még 8-10 durrdefektünk, amint elkopott a „patkolás”, a kopásos lyuk pedig egyre nagyobb átmérőjű lett. Az utolsó kettőnél a csajok már ki se akartak szállni, hogy nincs itt semmiféle defekt, hagyjam őket aludni. Jóval éjfél után értünk Pestre, alig láttam már, zavartak a lámpák fényei, itt volt az uccsó defektünk is. Nagy nehezen átértünk a város másik felére, és megfogadtam, hogy soha többé nem vezetek ekkora távot egyszerre. Három napig alig láttam, úgy kikészültek a szemeim, pedig huszonéves voltam. (Aztán persze mentem ennél nagyobb távokat, 1300 km feletti a leghosszabb – ráadásul akkor meg nem volt fékem a Volvoval -, de normális autóval és sok sztrádával. De volt olyan is, amit feladtam, mert túl kockázatosnak tartottam a folytatást.)

Hát ezek voltak a kezdetek, de a folytatás is sűrű volt. Lesznek kapcsolódó posztok valamikor, most csak felsorolás szerűen néhány dolog. Esküvőnkkor a menyasszonyi autó Isti piros VW Passátja volt. Jutka akkor már 3 hónapon belül volt a babával, akinek mi lettünk a keresztszülei. (A kölyök kapkodott a pap gyertyájáért…) Két év múlva nálunk is jött a baba, természetesen Ők lettek nagyobbik fiúnk keresztszülei. Rengeteg közös sízésünk volt, igazából együtt tanultunk meg sízni, vittük a lányokat, később a gyerekeket is. Évtizedes távlatban a szilveszter sípályán volt. Meg a síoktatás, amiből Isti „professzor” lett. (Mint a búvároktatásban is később.) Egyszer eldurrantotta az egyik derékcsigolyáját (kompressziós törés egy landolás után), én ugrottam be helyette oktatónak. A gyerekeimet végül Ő tanította meg sízni, mert én velük eredménytelennek bizonyultam természetesen. A legendárium része, amikor Zakopánában a ködben ránk esteledett a pálya közepén. Senki (mind síoktató volt) nem boldogult az oldalbordájával, miután a csajok besokalltak. Isti felsorakoztatta a csapatot, minden fiú kettővel jobbra, és az „idegen” csajt érdekes módon mindenki simán lehozta. Nem volt kinek hisztizni…   

Rengeteg közös búvártúránk volt Jugóban, Görögországban és a trópusokon, ilyenkor egy szobában aludtunk, akkor még egyikünk sem horkolt, meg hát bevált anno a kolesz. Amikor Kubába mentünk, Madridban majdnem lemaradtunk a gépről, mert mi elmentünk megnézni a várost. Az idegenvezető már lejelentett bennünket, hogy disszidáltunk. Hurghadában ott volt a csónakos vállficamomnál, Maldívon a rája balesetemnél.

Végig asszisztáltam, amikor megvették és felújították a Gitanát. Az első években mindig voltam hajós búvártúrán. A Mamával pedig évtizedes távlatban a mai napig ott vagyunk a május elejei „behajózáson” az Adrián. De ez külön mese, mert akkora élmény még most is. Közel két évtizede. Amúgy Istinek most két motorja van, egy lassan oldtimer Jawa 350-es, meg egy 1200-as Suzuki. Jövőre „befogom”, a Piaggo mellé beszerzek egy Hondát vagy Suzukit. Persze nem 300 kilóst…  Isti és Jutka amúgy ma már két unokájának örül – de ez is más mese.

2018. 12. 08.