Írogatja az ember ezt a hülye blogot, és elárasztják az emlékek, rég elfeledettnek hitt titkos agyi háttértárokból. Viszont azért valami rendfélét kéne ezek között tenni legalább az áttekinthetőség érdekében. Utóbbi jellemző rám, előbbi kicsit kevésbé. Alapelvem, hogy a saját magam által keltett kupiból bármit elsőre előszedek, ha előtte valaki más nem akar valamiféle rendet csinálni benne. Leginkább a Mama. Nem bírja megállni 4 évtized után sem, hogy ne rakja át azt a valamit az asztal másik oldalára. Na, kérem szépen innentől én azt a valamit soha a büdös életben többé nem fogom megtalálni. Ismerős a dolog, fiúk? Még, hogy szexizmusként nem működik másképpen a női meg a férfiúi agy. Dehogynem. Annak ellenére, hogy ettől eltekintve évtizedek óta azon szörnyülködünk, hogy „pont ezt akartam mondani”, vagy „pont erre gondoltam”. Ez a kivétel, ami erősíti a szabályt.

Szóval akkor a rohadt tágan értelmezett egészségügy. Benne van az agyi is. Kicsit pszicho, de hát végül is ez volt a fő tárgyam az első doktorimnál. Ami persze nem „Dr. med.”. Szóval bármilyen hihetetlen – és követhetetlen - az egész abból ered, hogy jó másfél évtizeden át én voltam a búvárklub (továbbiakban a klub) pénztárosa. Nagyon fontos funkció, fő jellemzője, hogy senkire sem lehet rálőcsölni, csak az olyan marhákra, mint én. Na már most ez a marha nem elég, hogy többnyire jól és gyorsan tud számolni, meg még az adóbevallásokkal is lehet piszkálni, ráadásul vizsgázott anatómiából, meg szigorlatozott élettanból. Ugyan hajlamos egy kicsit a hypochonderkedésre, de vannak ötletei, ha valami gáz van a normál működésünkkel.  Arra ugyan alapból ott van a „dottore”, aki ugyan csak egy virológus kutató állatorvos, de olyan szépen tudja beadni az injekciót az autója motorházára felfeküdt felesége fenekébe, miközben a fél klub drukkol a fejleményekért a háttérből. Akit még a szicíliai parasztok is azonnal hívtak minden megindult szüléshez, amikor arrafelé jártunk. Hiszen dottore. De hát a dottore sem lehet mindig mindenhol ott, akkor bejön, hogy „ha ló nincs jó szamár is”. Jöhet a pénztáros, felcserként ő is megteszi jobb híján, meg mintha ő is dottore lenne valahol. Főleg többnapi távolságra bármilyen viszonylag civilizált lakóhelyiségtől. Egyébként is ilyenkor rá van bízva a legalább 30 kilós életmentő bőrönd, ha az igazi dottore éppen nincs jelen azon a túrán. Ebben minden van a komplett újra élesztéshez, meg szívinfarktushoz. Meg egy nagy itiner az igazi búvárdokitól, hogy mikor mit hogyan. Mondjuk a pénztáros felcser az intravénás injekcióktól szigorúan el van tiltva, de azért a biztonság kedvéért elméletben elmondták neki, hogy utolsó esélyként mivel és hogyan kísérletezhet saját szakállára. Ha úgy hozná a hadihelyzet. Hála Istennek, nem volt soha ilyen igazi hadihelyzet. Kivéve a pénztáros-felcserrel, akibe alkalomadtán a lélegeztető maszk kivételével minden bele is nyomtak, és életben maradt. Ettől még a felcsernek voltak „magyaros” kalandjai, amit sok igazi orvos sem élt meg praxisa során. Mert tengerisünt sarokból, fügekaktusz tüskéket nyelvből kiszedni nem nagy kunszt. Legfeljebb ordít a páciens. Mint ahogy eléggé ronda sebeket valahogy lekezelni sem nagy ügy. De pl. a felcser szedett ki kullancsot punciból. Na, nem úgy az alhas után az első szőrszálaknál, hanem rendesen fel kellett tárni a berendezést. Az eltávolítás és megcsodálás után más fejlemény amúgy nem történt. Paravánon kívül nagyon drukkoltak a többiek… De a fiúkkal is voltak események. Kezdődött azzal, hogy az első trópusi túráján egyik reggel felkelve azt látja a felcser, mintha az egyik szobatársa a konyhában a mosogató helyett a bögrébe pisilne.  „Mi a fenét csinálsz?” „Este kicsit berúgtam, és a néger szobalány megerőszakolt.” Ja, az más. „És jó volt, milyen egy fekete? Meg hogy kerül ide a bögre?” „Neomagnolban áztatom a bránert, félek, hogy bekaptam valamit. Tudsz jobbat?” Nem tudtam, csak vigasztaltam, ha nem kezd el viszketni meg rohadni, akkor semmi baj.

Pár év múlva India és Thaiföld. Szuper búvártúra lesz 2-3 napi hajóútra a civilizációtól a Similian szigeteken. Delhiben muszáj pisilni, végre találunk egy nyilvános WC-nek csúfolt kátrányos és büdös fekete falat vagy 200 férfiúval a 40 fokos napsütésben. Nagy nehezen fal közelébe kerülünk, és az amúgy csöppet sem problémázós S.Cs. rám ordít: „Hé, XY, nem merem megfogni!” Én meg: „Hát rám aztán ne számíts! Amúgy én sem a sajátomat.”

Egy hét után megérkezünk Bangkokba. Nagy csapat volt, talán 3 lánnyal, akik persze már rég fiúsítva voltak. Egyébként is merülés után már ezerszer kilógattuk őket pisilni valamelyik Zodiból. Szóval a szálloda elfoglalása közben beesteledett, utána mi meg az egész csapat együtt irány az első igazi kupi. Csajokkal együtt. A csapatból egy fiú állítólag már járt hasonlónak vélt helyen. Hű, miket láttunk... Meg is fogadtunk, hogy otthon majd nem ezzel kezdjük oldalbordáinknak az élménybeszámolót. Részemről tényleg nem ezzel kezdtem, de a többi fiú azonnal a lényegre tért otthon, majdnem ki kellett üríteni a ferihegyi várót… Természetesen a thai lányok próbáltak rámenni a bizniszre szállodalátogatás ügyileg, néhány esetben sikerrel kecsegtetve. Mígnem az egyik az egyeztetés közben „Sorry, jelenésem van…” és kilibbent a csajszi a pódiumra. Kinyitott néhány kólát, meg sört, varázsolt pár méter selyemkendőt, meg egy rakás zsilettpengét. Úgy nagyjából kéz nélkül, meg nem az általunk ismert módon, és nem egészen a szabványos helyről. Azonnal visszakozott is az alakuló légyottban érintett, hogy „Hű, hát azt már talán mégsem…”

A dolognak ezzel nem egészen volt vége. Pár nap múlva már a Similianon megkeres az egyik srác, hogy lenne egy kis problémája. Attól tart, hogy beszedte „Bangkok rózsáját”, aminek meglehetősen rossz híre volt a férfinép körében világszerte. Mert hát az egyik thai lány meglátogatta a szobájában, és mindenáron feleségül akar menni hozzá. De azóta viszket meg folyik, adjak valamit rá. Gondosan hátra léptem kettőt, és megkértem, hogy mutassa meg, úgy jó messziről. Megnyugtattam, hogy csúnya, de nem tűnik olyannak, mint ami le akarna esni. Itt egy doboz Neomagnol, áztassa merülések között orrvérzésig a szerszámot, meg itt egy levél Tetrán, ma kettőt, utána napi egyet szedjen. Másnap odajön hozzám, hogy elfogyott a gyógyszer, kaphatna még? A guta majd megütött, utána én porcióztam 2 hétig. Később végül kiderült, hogy még itthonról vitt ki egy trippert, amit sikeresen ki is kezeltek némi idő után.

A talán legnagyobb és leginkább „sokesélyes” eset Egyiptomban, a Sinai félsziget csücskén történt. Izrael akkor adta vissza a Sinait az araboknak, zárt terület volt, és tele kék ENSZ zászlós Nissan Patrollal a világ minden részéről (orosztól amerikain át franciáig) származó ezredesekkel meg kezdő tábornokokkal. Meg a mi UAZainkkal. Mondjuk fehérre festettük a tetejüket, nehogy katonai járműnek vélje bárki. Száz kilométeres körzetben az egyetlen működő hűtőszekrény nálunk volt, egy Lehel művektől kapott kísérleti, gázos masina. Kizárólag sörrel volt szabad tele pakolni. A holdbéli tájon volt még egy arab katonai egység, egy nagyon sántikáló százados vezetésével. Meg az egyik éjjel egyszer előkerült egy „No sleep, no sleep!” angol tudású arab deszantos egység, mondjuk a gépfegyvereik igazinak tűntek a sötétben. De szerencsére addigra már az összes nem arab, kékzászlós ezredessel összehaverkodtunk, és az ezen hadművelet során megfogyatkozó sörök utánpótlásáról akkor már rég az ezredesek gondoskodtak. Hol az orosz, hol a francia, gondosan beosztották, de nem aprózták el. Az arab deszantosokat ezért elhajtottuk a francba, hogy ne ugráljanak túl sokat, mert egyrész elfáradnak, másrészt szólunk az ezredeseknek, aztán lesz ajjaj. Egyébként is kutatók vagyunk, nem zsidó kémek, legkeményebb fegyverünk néhány búvárkés. Igaz a nagy tudományos munka során nagyjából és éppen mindenki kicsit berúgott, de ezt egy iszlám vallású nem értheti. Hát a papírokat a nagy sötétben éppen nem igazán találjuk, de van mindenféle engedélyünk az itt tartózkodásra. A sántikáló arab századosról azonban mélyen hallgattunk, miután a magyart nem értő arabok előtt letárgyaltuk, hogy mindenkinek jobb, ha a századosra nem térünk ki. Ő ugyanis már napok óta a kezelésem alatt állt. Végül csak alább hagyott az ordítozás, és a deszantos egység végül visszavonult a sötétbe. Azért nem volt ennyire vicces a dolog, de megúsztuk.

A sánta százados pedig elvileg a holdbéli tájért felelt. Ahová mi természetesen este felé érkeztünk meg, és a katonák annak rendje és módja szerint fel is tartóztattak bennünket. Túl sokat velük sem sikerült kommunikálni, de végül abba belementek, hogy jobb híján reggelig maradhatunk, aztán tűnés innen. Reggel nézem az előkerülő sántát, hogy mi van vele. Mint kiderült egy hatalmas szög átszúrta az egész talpát, ami csupa genny és gyönyörűen rohad. Mármint a lába. Egyértelmű kórházi eset, talán már vérmérgezés is kezd kialakulni. Sokat megélt társaim is szörnyülködtek egy sort, majd rám parancsoltak, hogy azonnak kezdjem el gyógyítani a századost. Akkor talán maradhatunk. Nekem voltak némi kételyeim, mind a sikerességet, mind a következményeket illetően. Ha balul sül el a kontárkodásom, engem biztosan agyonlőnek, de lehet a többieket is. Végül kénytelen voltam engedni az erőszaknak. Ehhez elsőként igazi tábort kellett felállítani kórház(konyha)sátorral, megfelelő helyen. Aztán jöhetett az elsődleges „operációs” kísérlet, majd a naponkénti kezelés. Előtte valahogy tisztáztuk, hogy ez bizony fájni fog, de van valami fájdalomcsillapító is nálunk. Ugyan Allah ennek nem igazán pártolója, de ez most rendkívüli eset. A vége az lett, hogy a százados kapott egy jó adag méregerős pálinkát orálisan, némi ütős nyugtató gyógyszerrel megfűszerezve a biztosabb hatás érdekében. Aztán nekiálltam a lábának. Morfium kivételével mindent bevetettem, amit a cél érdekében lehetővé tett az életmentő bőröndünk. Valami helyi érzéstelenítés féle, alul – felül kitisztítottam a sebet, rányomtam egy hatalmas adag jódot meg némi gézt, amit később naponta cseréltem.  A végén teletömtem oxitetraciklinnel, korábbi tapasztalataim miatt szigorúan csak tőlem kaphatta meg napi adagját. Jött is naponta, egyszerűen döbbenetesen reagált a modern, európai gyógyszerekre. Sajnos a fájdalomcsillapítót is kérte, pedig az kezdett fogytán lenni. Mindenesetre végül maradhattunk, és az egyik legjobb búvártúrát sikerült abszolválnunk. A százados lába pedig szépen gyógyulgatott, a vége felé már bakancsot is tudott húzni.

Külön mese a vállaim története, 14 vállficamom volt, 6 az egyik, 8 a másik oldalon. Az első kettő és az utolsó kivételével sikerült visszapakolnom ezeket (amire kb. 5 perced van, majd beáll a „védőgörcs”). Utána műtét következett, hogy legalább az egyik vállamnak legyen esélye valamennyire normálisnak lennie. Sikerült. Ez külön poszt lesz, most csak a százados lábáról jutott eszembe az egyik legdurvábbnak induló ficamom, szintén Egyiptomban, Hurghadai központtal. A kis Zodival hárman merültünk Istvánnal és Zsuzsával, vagy jó félórára a parttól egy zátonyon. A sima merülés után erősen zötykölődő vízfelszínre és a korallba elakadt horgonyra érkeztünk vissza a csónakba. Isti kezelte a motort, én pedig a ladik orrára hasalva próbáltam mutatni az irányt, hogy merre próbálkozzon menni. A nagy integetés közben jött egy nagyobb hullám, és hopp, már kint is volt az „integető” vállam. Már nem emlékszem pontosan, de szerintem még a neoprén ruha is rajtunk volt. A part pedig jó messze, az első kórház pedig talán Kairóban… Több kísérlet után sem sikerült visszaraknom a vállamat, míg végül talán Zsuzsát kértem meg (Isti a ladikot kezelte), hogy jó erősen fogja meg a csuklómat – és sikerült beforgatnom magamat a megfelelő pozícióba. Egy nagy kattanás, és hatalmas megkönnyebbülés. (Ilyen esetekben meg kell próbálni „fordítva” lejátszani az eseményeket, mint ahogy a ficam történt.) Befeküdtem a ladik aljába, ők meg valahogy kiszabadították a horgonyt, és a lehető legóvatosabban hazaevickéltünk. Szerencsére ez már a túra végén történt, így én sokat nem vesztettem, pusztán egy UAZ sofőrrel lett szegényebb hazafelé a társaság.

Végezetül egy eseménysorozatot említenék. Az egyik munkahelyemen a tanszék ajtaja pont egy igen méretes lépcsőházzal volt szemben, és az intézmény hallgatóinak többsége lány volt. Legalább 10-15 alkalommal előfordult, hogy egy hatalmas puffanás közepette valaki lezúgott a lépcsőről. Naná, hogy hozzánk rohantak segítségért. Általában egy elalélt leányzó feküdt a „konyhalap” kőpadlón. Ha nem volt szemtanú és pár percen belül nem tért magához, még mi sem nagyon mertünk hozzányúlni, nehogy nagyobb bajt okozzunk. Ilyenkor mindig mentőt hívtunk. Azok meg az esetek többségében flegmán a falnak támaszkodtak, hogy semmi, csak nem reggelizett, „fogyózik” a csajszi és azért ájult el… De hát alapszabály minden iskolában, hogy inkább hívjuk többször feleslegesen a mentőket, mint hogy egyszer mulasztást kövessünk el, amikor tényleg kellene a mentő. Nagy baj végül egyik esetből sem lett, bár azért néhányukat később gipszben láttuk viszont.

Érd, 2018.11. 23.

Update 2019.11.04. - hivatkozás beszúrása (rája)