Édesapámék hárman voltak testvérek, „kései” gyerekként a két fiú után évtizedes távlatban született Nagynéném. Az idézőjel nagyon is helyénvaló, hiszen Memike még 31 éves sem volt, amikor jött a Nagynéném. Aki mindössze 11 évvel idősebb nálam. Ennek megfelelően egészen rendkívüli a mi kapcsolatunk. Éppen most beszéltünk hosszasan telefonon.

A legenda szerint Nagynéném biciklizett ki kicsit ijedten Memikéhez a hírrel, amikor úgy döntöttem, hogy márpedig világra fogok jönni rövidesen. Ő, illetve később Ők mindig egy lakásban laktak nagyszüleimmel. Mindig pátyolgatott, figyelme a mai napig kiterjed rám. Amikor iskolás lettem, természetesen próbálkozott, hogy majd Ő segít nekem tanulni. Ez olyan túlzottan nem jött össze, mert meglehetősen önérzetesen kikértem magamnak, hogy nem vagyok én hülye. Aztán ötödikben jött az orosz. Nagynéném akkor már majdnem végzett, és aktív életében matektanárként dolgozott. Ráadásul, hisz matektanáraimmal mindig kifejezetten jóban voltam. Szóval az addigi tanítónéni helyett tantárgyakként változó tanárok. Meg az orosz, akit egy csúnya öreg néni tanított, aki még szigorú is volt. Meg kikérdezte a szavakat. Ha nem tudtad, kaptál egy egyest. Ha rossz szót mondtál, két egyest kaptál: az egyiket azért, mert nem tudtad a szót, a másikat pedig azért, mert a kimondott orosz szó jelentését sem tudod. Egy órán simán össze lehetett szedni 8-10 egyest a kezdetekben. (Más kérdés, hogy mi került a naplóba, meg ezek a tökök hogy lettek figyelembe véve a bizonyítványnál.)

Soha nem volt erősségem a bemagolandó szöveg. A számomra „logikát nélkülöző” versekkel, definíciókkal, vadidegen szavakkal a világból ki lehetett kergetni. A családban egyedül nagynéném boldogult el valamennyire a cirill betűk világában. Így aztán végül nem úsztam meg a dolgot, és szégyenszemre Nagynéném kikérdezte az orosz leckéket, amikor tehette. Ezt a megalázó procedúrát sokáig nem tűrhettem, így végül a legkisebb ellenállás irányába mozdultam el. Inkább tanultam magamtól annyit, hogy ne nagyon vigyek haza rossz jegyeket, és akkor megúszhattam, hogy a Memikééknél töltött drága időt ne oroszra pocsékoljuk.

Teljesen véletlenül – éppen Memikééknél voltam - kiskamaszként szem és fültanúja voltam, amikor megkérték Nagynéném kezét. Egy lánya, és pár évvel később egy fia született.

Igazából Vele kapcsolatban nincsenek eseményekhez köthető nagyobb sztorijaim. Mindig találkoztunk, amikor nagyszüleimet meglátogattam. Állandóan dugdosott egy kis zsebpénzt, még akkor is próbálkozott, amikor már dolgoztam.

Később legtöbbet a balatoni birtokon találkoztunk, hosszú éveken át mentünk szüretre a mi kisgyerekeinkkel is. Memikéék még a 60-as évek végén építettek egy nyaralót a faluban, a sokkal kevésbé komfortos pincét és a hozzá tartozó „háztájit” egyre inkább gyerekeikre hagyták egy elvi megosztás mellett. A szőlővel és a borral eleinte főleg Nagynéném férje foglakozott, majd Nagybátyám is kezelésbe vette az Ő területrészét, bár eleinte inkább a pince felújítására szentelte energiáit. Édesapám ebből kimaradt, Ő csak az elvi tulajdonrészére tartott igényt – ki is pusztult végül a szőlő az Ő „elvi részén”. (Ma ennek helyén áll R.-ék háza.) Mi pedig kisgyerekeinkkel felváltva mentünk pár napra Memikéékhez a faluba, vagy a pincébe. (Nagyobbik fiam 1 éves kora körül első önálló lépéseit a strandon tette meg, Nagynénémnek az elsők között dicsekedtünk el vele.)

Teltek az évek, és a tetőtért elkezdtem megcsinálni lakásunkban, hogy a gyerekeinket külön szobába tudjuk elhelyezni. Éppen az egyik gerendán ülve matattam valamit, amikor Nagynéném telefonált, hogy Memike váratlanul rosszul lett, és nem látszik visszaút az állapotából.

Újabb pár év múlva – akkor már évek óta megvolt az államtól visszakapott terület - Nagynéném férje beszélt rá a „pincénk” engedélyeztetésére, aminek terveit egyik kollégája készítette el jutányos áron. De ez igazából egy másik történet, bármennyire is meghatározó eleme új évezredi létünknek.

Nagynéném megcsodálta a budai zöldövezeti, és a jelenlegi agglomerációs körzeti házunkat is. A „birtokunkat” pedig mindig elismerően dicsérte, hogy a susnyás „csiharból” mit hoztunk ki alig egy évtized alatt. Sajnos egyre kevésbé tudom felcsalogatni, egészségi állapota sokat romlott, nem bírja már az emelkedőket. Remélem a Jó Isten még sokáig körünkben tartja.

2018. 11. 26.

Nagybátyám meghatározó szerepet játszott életemben, a posztban ezeket sorolom fel röviden. Édesapám után másfél évvel született, jelenleg a 90-ediket tapossa, korához mérten jó egészségi állapotban. Idén vette át vasdiplomáját az Alma Materben. Igen, Ő volt az első a családból a pályán. Aztán követtem én, majd az Ő kisebbik fia - akit még vizsgáztattam is anno. Kedvenc Házisárkányomat mind eközben végül is az Alma Materben szedtem össze, és az Ő kisebbik húga is szerzett később – némi kitérővel – a mienkkel azonos diplomát. Az élet úgy hozta, hogy a kisebbik fiúnk is itt végzett, aki szintén egy évfolyamtársát vette el. A menyem egyik öccse pedig most végez ugyanott. Így a szakmából vagyunk néhányan a szűk családban…

Édesapám és Nagybátyám nagyon szerették egymást. A II. világháború utolsó évében a két 15-17 éves kamasz leventét annak rendje és módja szerint bevetették katonaként. Az oroszok már a Balaton végénél jártak, amikor leléptek. Keszthely és Hévíz között az utolsó kanyar melletti mezőn jó pár éve még megvolt az a gémeskút, ahol szerencsésen átvészeltek egy géppuskás légitámadást, talán 2-3-szor is rájuk fordult a repülő a két „katonára”. Nem sokkal később megszabadultak a puskáiktól és a katona ruhától, sikerült kissé túlméretes civil ruhát szerezniük az első faluban. Már civilben azt hiszem, hogy elkapták őket a ruszkik, de elengedték a két gyereket, akik aztán végül gyalog hazakeveredtek. Majd rákérdezek, hogy is volt pontosan.

Az egyik első emlékem Nagybátyámról az, hogy óvodásként részt vettem az esküvőjén, a nálam is kisebb I. Klárival egyetemben. Igazából nem biztos, hogy emlékszem rá, csak hát annyiszor szóba került. Biztos rohangáltunk az ünneplő nép között meg bujkáltunk az asztalok alatt. A feleségét viszont mindig is nagyon kedveltem. Egyszer meg is kaptam Édesanyámtól, hogy nála jobban szeretem nagybátyám feleségét…

Alsó tagozatos voltam, amikor Nagybátyámék a családban elsőként vettek egy „Kékes” televíziót. Éppen akkor ment a „Tenkes kapitánya”. Pár kilométerre laktak tőlünk, és kaptam egy lakás kulcsot és mentem nézni a TV-ben Zenthe Ferencet és társait.

Nagybátyám vívóedző is, és 10 éves voltam, amikor elkezdtem edzésekre járni. A kor szokása szerint fél év lábmunka, utána mindenki tőrrel kezdett. Asszózni nemigen lehetett. Aztán a tőrspecialista nagybátyám mellé jött G. Csaba kardedzőnek. Engem ez jobban érdekelt, ráálltam a kardozásra. Már kezdtünk versenyezgetni is, amikor elköltöztünk a városból, de az új helyen nem volt vívás. Gyakorlatilag fél év kimaradt, néhány alkalommal az ősz során elmentem Nagykanizsára vívogatni, de hát ez túl sokat nem ért. Az év utolsó napjaiban volt serdülők részére a Sportcsarnokban az „Országos Seregszemle”, mintegy 100 indulóval. Nagybátyám engemet is benevezett. Karácsonykor lementem hozzájuk, a szünetben minden nap iskoláztunk, majd felutaztunk a versenyre. Ezen a versenyen végig jó vívással 2. lettem, ami tulajdonképpen döntően befolyásolta további éveimet, és végső soron a pályaválasztásomat. (Akkor még körvívásos rendszerben bonyolították a versenyeket, itt szerintem több csörtét vívtam, mint addig összesen… Bónuszként a döntő alatt ellopták a nadrágomat az öltözőből, így egy fél napig vívónadrágban grasszáltam december végén a hidegben, míg meg nem szántak egy kölcsön mackónadrággal.)

Fél év múlva újabb költözés, a Balaton melletti városban már volt valami vívóélet, de egészen elképesztő körülmények között. Átigazoltam, és vívás ügyileg Nagybátyámmal a későbbiekben emlékeim szerint nem találkoztunk. (Bár jóval később a mester plasztronját egy időre kölcsönkértem a 80-as években, amikor én is edzősködtem pár évig.) Viszont a II. gimi közepén eldöntöttem, hogy az Alma Mater felé orientálódok. Nagybátyám mondta meg, hogy mire számíthatok, hogyan próbáljak felkészülni. Ő mutatott be későbbi életre szóló mentoromnak, N. Laci bácsinak, akivel mellesleg évtizedek múlva és tök véletlenül jó 10 évig telekszomszédok is voltunk a balatoni „Mandulásban”. Nem teljesen mellékesen pedig még érettségi előtt – a 18 életévemet már betöltve – megszereztem vívásból az alapfokú edzői képesítést („segédedző”) egy 1 éves tanfolyam során. Ekkor ugyan már egy másik Balaton parti városban éltünk, ahol szintén nem lehetett vívni…

Nagybátyám egy nagyon kedves személyiség, nem nagyon lehet nem kedvelni. Ezt volt tanítványai és kollégái tanúsíthatják leginkább. Az Alma Materben is több tanárom, később kollégám gyakran hozta szóba. Mindenekelőtt P. László, M. Márta és L. István.

Jött a sikeres felvételi, majd az Alma Materes évek időnkénti átbeszélése. Első éves koromban Édesapámtól kaptam egy MZ-t, aminek technikai lebonyolítását és a motor elhozatalát Nagybátyám intézte. Így Ő előbb vezette a motoromat, mint én...

Pár év múlva volt az esküvőnk, ahol természetesen Nagybátyám volt a tanúm. Rá 4 évre – pont 30 éves voltam – az elsők között doktoráltunk az Alma Materben, és úgy jött ki a lépés, hogy Nagybátyámmal (és még 4 kollégával) együtt avattak bennünket.

Megszülettek gyerekeink, és kicsikkel éveken át számos alkalommal megkaptuk az akkor már Nagybátyám által kezelt és felújított „ősi”családi présházat a Balatonon pár napra. A téeszek felbomlása idején nem messze tőlük nagy szerencsével sikerült megszereznünk a „Mandulást”. Időközben Nagybátyám jogász fiának vezérlésével per indult a magyar állam ellen Dédpapa anno elvett földjeinek visszaszerzésért. A rendszerváltás után a pert villámgyorsan megnyerte a család, és sajnálatos hagyatéki eljárások után hirtelen mi is tulajdonossá váltunk. A vége az lett, hogy eladtuk a Mandulást, és az évezred fordulóra megépítettük saját „pincénket”. Nemsokára kisebb bonyodalmak mellett megtörtént a hatalmas telek megosztása is több részre, így ma már „szomszédok” vagyunk. A balatoni „birtokon” sokat találkozunk, pro és kontra büszkélkedünk egymásnak az unokákkal (sőt Ők már dédunokával). Ki gondolta volna ezt 60-70 évvel ezelőtt…

2018.11.22. 

Update 2020.05.15.

Életének 91-ik évében távozott e világunkból szeretett nagybátyám, Feri. Békésen elaludt. Szüleimen, a feleségemen és gyerekeimen kívül a számomra legfontosabb ember. Akinél gyerekként nézhettem a "Tenkes kapitányát" a család egyetlen, Kékes típusú tévéjén. A vívás. A TF. Esküvői tanúm. A közös TF doktori avatás. Ábrahámhegy. Egy EMBER, akinek nem volt ellensége. Emlékét megőrzőm, megőrizzük. Béke poraira, Isten nyugosztalja!

Kinek ne jutott volna eszébe áttekinteni és/vagy összeállítani a családfáját? Én most belefogok, leírom amit tudok és ahogyan tudom – de nem fogok számomra ismeretlen részletek után kutakodni, az oldalágakat meg eleve kihagyom. Utóbbi egyrészt nem az én dolgom, másrészt keveset tudok róla. Egy kicsit engedek az anonimitáson is, aki ismer az úgyis rájön a nevekre meg a helyszínekre, még az időpontokat is be tudja valamennyire azonosítani. Aki meg nem ismer és rájön valamire, sebaj, nincs itt semmi sötét titok.

Szóval édesapám építészmérnök, édesanyám háztartásbeli volt, és az 50-es évek elején Kaposváron születtem. Pár évvel később húgom is megérkezett a családba, pont a Jézuska hozta. Anyai nagyanyám valószínűleg tífuszban fiatalon meghalt, két kislányt hagyva maga után. Aztán előkerült egy mostohaanya, akiről nem sokat tudok, csak azt, hogy édesanyám nagyon utálta és „gonosz” volt. Anyai nagyapám is fiatalon meghalt, a háború végén a falu határában ment valahová lovaskocsival, amikor bombatalálat érte. (Hogy miért nem volt katona, azt nem tudom. Lehet, hogy nem is volt annyira fiatal és túl volt a korhatáron.) A bomba levitte egyik lábát, még kórházba vagy felcserhelyre került, de lányaival már nem találkozhatott. Édesanyám akkor 17-18 éves lehetett. Ez is utólagos következtetés, mert bármennyire is hihetetlen édesanyám tényleges életkorával csak 40-50 éves korom körül jöttem tisztába. Amikor már nekem kellett kezdetben segíteni, később levezényelni nem kevés „hivatalos” ügyes bajos dolgát. Mert nagyon nyüzsi volt, biztos tőle örököltem. Letagadott 3 évet, és amikor már felnőttként egyszer valamilyen okmánya a kezembe került, még akkor is azt mondta, hogy „elírták”. Ma már tudom, hogy 2,5 évvel idősebb volt édesapámnál, és akkoriban ez szégyennek számított. Ráadásul falusi gyerekként, félárvaként „csak” polgárit végzett, utána meg valamilyen varrónő-hímző képzésen vett rész. Lehetett más is, amiről ténylegesen semmit sem tudok. Nagyon szép volt, de mégiscsak egy „iskolázatlan varrónő” némi nemesi beütéssel – amiről akkoriban jobb volt hallgatni. Ráadásul erős művészi hajlamokkal, szépen rajzolt és festett, a „muzsikálás” pedig élete végéig meghatározó eleme volt mindennapjainak. (Kellett is járnom zeneiskolába zongorázni 7 éven át, nem túl nagy örömömre.) Szóval nem biztos, hogy apai nagyszüleim olyan nagyon örültek szemük fénye elsőszülött gyermekük párválasztásának. Mindenesetre édesanyámnak volt valamilyen kisebbségi komplexusa, amit állandóan kompenzált. Háztartásbeli volt, soha nem volt munkahelye az én életemben. Erre Ő büszke volt, olyan férje van, aki eltartja a családját. Nem is rosszul, bejárónőnk volt, aki „Naccságos Asszonynak” szólította Anyámat, aki ezt láthatóan élvezte. Mindezt az 50-es évek második felében. Én már kisiskolás voltam, amikor döbbentem rájöttem, hogy a bejárónő nem tud olvasni, csak a nevét tudja leírni. Jól össze haverkodtunk, időnként hozott valamilyen irományt, hogy felolvasnám-e neki. De szüleim is olvastak neki olykor leveleket meg hasonlókat. Büszke voltam, hogy egy felnőttnek tudok segíteni, aki rászorul erre.

Így nekem csak egy nagymamám volt, a drága, imádott Memike. Mindössze 42 éves volt amikor születtem. Akkor lett Memike, amikor én kezdtem beszélni, és ilyesféleképpen szólítottam meg. Rajta is ragadt a név végleg, még a 3 gyereke is "édesanyám"-nak vagy Memikének nevezte, esetenként így szólította meg. Azt hiszem Édesanyámmal nem igazán jöttek ki jól egymással. Memike részéről ezt soha egy fél pillanatra sem érzékeltem, sem gyerek, sem felnőttkoromban. Igazából Édesanyám részéről sem – jó anya volt -, azonban nem igazán vette jó néven, hogy én állandóan a Memikén, illetve Memikééknél lógok. Ennek eredménye lehetett szüleim 6 éves „vándorlása”, ez a véleményem azért több puszta „ráérzésnél”.

A Tóth Lajos Általános Iskola 8. osztályába jártam, a szinte legendás Tóth „Csicsa” matektanár osztályába, amikor becsapott a ménkű. Tényleg így éltem meg. Már ígéretesen bimbózott az első igazi szerelem L. Magdival. Randiztunk és megfogtuk egymás kezét, talán már puszit is adtunk egymásnak. Már felvettek a tényleg erős Táncsics Gimnázium mat-fiz tagozatára, és Magdit is felvették abba a gimnáziumba. A vívás nagyon kezdett menni. Erre közlik velem, hogy a nyáron elköltözünk Zalaegerszegre. Nagyon jó lesz, van egy erős gimnázium, aminek van matek tagozata is. Érdekelt is ez engem. Se Magdi, se Memike, se vívás. Azt sem igazán értettem, hogy miért kell feladni a 15 éve meglévő, jól fizető főmérnöki állást egy rosszabbul fizető beosztott mérnökire, a saját építésű nagy kertes sok szobás családi házat egy kétszobás harmadik emeleti lakásra. Persze nekem ebbe túl sok beleszólásom nem volt. A dolog amúgy nem jött be az öregeknek sem, 1 év múlva már Keszthelyen, újabb jó másfél év múlva Siófokon, további 3 év múlva végül Pécsen landoltak, Apám immár újból főmérnökként. Persze ahogy már egyszer jeleztem, ha nem így történnek a dolgok, az egy teljesen más élet, másik univerzum lenne számomra. Az igazi okokat ma sem ismerem, soha nem feszegettem a kérdést.

Na, vissza a nagyszüleimhez. Alapból magázták egymást, csak amikor veszekedtek, akkor tegeződtek. Egyébként „édesannya” meg „édesapja” csinálja már meg ezt meg azt. Nagypapám amúgy agronómus volt keszthelyi Georgikon végzettséggel, Memike főfoglalkozású Édesanya és Nagymama, 11 év korkülönbséggel. Memike katolikus, Nagypapa református, tartották is vallásukat, rendszeresen jártak templomba. Nagypapa becsukott ablak mellett állandóan egy böszme nagy rádiót recsegtetett, vagy a Szabad Európát, vagy valami német karattyolást hallgatott. 

Még iskolába sem jártam, amikor már belém verték, hogy a Nagypapa kedvenc időtöltéséről soha senkinek egy szót sem szabad mondani. Másik kedvenc időtöltése a focimeccsekre meg boxmeccsekre járás, ezeket ki nem hagyta volna. Nagypapa amúgy próbálta fiait rávenni, hogy egzisztenciájuk miatt lépjenek be a pártba, de ők erre nem voltak hajlandók. Nagypapa két világháborút járt meg tisztként, a másodikban szerencséjére amerikai fogságba esett. Nekem legalábbis így mondták, soha nem számoltam ki, hogy bő 20 éves volt az első háború végére. Később azt is megtudtam, hogy Nagypapa vitéz, pontosabban „Vitéz”. Na, ezt végképp nem ragozták, az öreg soha nem beszélt róla. Az érdeklődő unokának persze muszáj volt némi információmorzsát nyújtani, annyi körítéssel, hogy erről sem kell beszélni. Annyit tudtam, hogy a Vitézi Rend tagsága eredetileg az elsőszülött fiú révén öröklődik. A Nagypapa pedig Doberdó környékén harcolt a Nagy Háborúban és helytállásáért Horthy Miklóstól személyesen kapta a megtisztelő rendi tagságot. Nem igazán jártam körbe a témát, falakba ütköztem, ha kérdezősködni próbáltam. De azért a morzsákból kialakítottam egy saját verziót, nem is olyan túl régi pontosítással.

Nagypapa 1898-ban született, édesapja mezőgazdasági gépész volt (gőzkombájn és társai). Fiatal korában focizott, meg marha nagyot tudott dobni. (Ezt konkrétan mondták, amúgy nekem is van egy, még ép vállal szerzett megyei ifibajnoki ezüstérmem gerelyhajításból.) A háborúban az történhetett, hogy a hegyekben valamilyen visszavonulást kellett az egységének végrehajtani. Az öreget egyedül vagy többedmagával egy megfelelően szoros helyen hátra hagyták pár doboz kézigránáttal a visszavonulás fedezésére. Gondolom a kézigránátok rendeltetésszerűen kerültek felhasználásra és a Nagypapa szórt belőlük rendesen. A katonai akció sikeres volt, meg Nagypapának is sikerült túlélnie a dolgot. Biztos nem volt sima ügy. Pont.

Nagypapa többször elvitt kisgyerekként a munkahelyére. Nagy élmény volt, mert hintó és kocsis járt munkájához a határjárás során. Apáti bácsi volt a kocsis, és mellé ülhettem. Nagyon tetszett és visongva nevettem, amikor a lovak felemelték menet közben a farkukat. Tudtam, hogy valami még következik. Ha csak egy durranás, akkor még jobban nevettem, ha jött a matéria is, akkor kicsit fintorogtam. Később Nagypapának volt egy Panni motorja, szívesen ültem rajta. Nagypapa cigarettázott kb. 65 éves koráig, Szimphóniát, később Fecskét szívott. Első cigijeimet Tőle loptam.

Gyönyörű gyerekkorom volt Kaposváron, egyszer talán erre is sort kerítek. Az biztos, hogy ebben kiemelkedő szerepe volt Memike féltő, óvó, rajongó szeretetének és gondoskodásának. Nagyapai dédszüleimet már nem ismerhettem meg, nem sokkal születésem előtt elhunytak. A másik oldalról viszont mindkét dédszülőmre emlékszem valamennyire, főleg a Dédpapára, Ő élt tovább. Tapolcán laktak másik lányukkal, Toncsikával együtt. Memikével többször huzamosabb időre is elengedtek hozzájuk.

A Dédpapa egy német vegyész volt, aki soha nem tanult meg magyarul tökéletesen. Házasságából 3 lány született, Memike a legidősebb, Toncsika a legfiatalabb. A középső Olgicát 16 éves korában elvitte a tbc. A szülőket annyira megviselte az eset, hogy még templomba sem jártak egy ideig. Memike kivételével közös sírban nyugszanak a tapolcai régi temetőben. Dédpapa szeszfőzdéket vezetett. Memike Dégen született, és valahol a környéken később megismerkedett a fiatal gazdatiszttel, akihez 16 éves korában hozzáment. Bő két évvel később született Édesapám Székesfehérváron. A Dédpapa később Tapolcára került, és Ábrahámhegyen bortermelésbe is fogott. A pincében az utolsó, máig őrzött krétás dátumfelírása 1962-es. De ez már egy másik mese.

Update 2019.08.06., Évivel 42. házassági évfordulónk alkalmából: elhanyagoltam a blogot, de "anyagot" azért gyűjtöttem, így némi pontosítás (hogy el ne felejtsem később...):

1. A Nagypapának a Nagy Háborúban volt egy hadi kitüntetése is. Azért kapta, mert kisasszerolta, hogy az olasz tüzérség bemérte a fedezéküket, Ő meg kihajtotta belőle a társait. Szó szerint, mert azok nem akarták elhagyni a fedezéket, Ő meg puskatussal kiverte őket onnan. A következő lövés miszlikbe aprította a fedezéket. Kemény idők voltak akkoriban...

A vitézi apropó pedig állítólag úgy volt, hogy egy altiszttel hagyták hátra utóvédnek. Az altiszt kibiztosította a kézigránátot, az Nagypapa pedig elhajította oda, ahová kellett. A munició kifogytával pedig elpucoltak, még időben. Meg szerencsével - de sikerült nekik. És azért közel 2 évtized múlva kapta meg a Vitézi rendi tagságot, mert nagy nehezen rábeszélték az "igény" bejelentésére - talán a birtoktulajdonos báró, aki maga is "Vitéz" volt, és ahol az apai dédnagypapám vezető gépész volt, a fia meg mittudoménmilyen beosztású agronómus. Szóval nem ismerem a Vitézi Rend akkori eljárási proceduráját és feltételeit, meg hogy évente mennyit adtak, de "saját jogon" is lehetett jelentkezni. Meg is kapta, ami akkoriban jelentős pénzbeli juttatással/vagy földbirtok adományozásával jár együtt. A családban jelentős vita alakult ki, hogy melyiket válasszák. A föld valahol Pécs alatt lett volna - Ők Dég közelében egy pusztán, Memike nagymamája és szülei akkor részben már Tapolcán éltek - , így végül a pénz mellett döntöttek. Be is tették bankba a manit. A vége az lett, hogy egy facipőt vettek belőle Édesapámnak a hiperinfláció során... Később pedig a fotodokumentumokat elrejtették, és nem beszéltek a történtekről. 

2. Vannak új infoim Áhegyről és a nagyszüleimről is. Eredetileg Memike anyai nagyszüleitől származik a birtok. Memike nagypapája salföldi volt, és volt némi szőlője is. De olyan nagyon nem törekedett a fejlesztésére, jobban érdekelte a kártyázás meg a borozgatás a haverokkal. Viszonylag fiatalon meghalt, az özvegye pedig kezébe vette a dolgokat, meg beköltözött Tapolcára, ott vett egy házat. Memike közben iskolás lett, szülei Dég környékén éltek, ahol a Dédpapa egy szeszfőzde vezetője volt. De az elérhető iskola nem volt az igazi, aminek a vége az lett, hogy előbb Tapolcára vitték a nagyanyjához meg a ottani zárdába, később pedig Veszprémbe került az angolkisasszonyok Sancta Maria Intézetébe. 

Ugyananebben az időben a másik, O. dédapám a Dég melleti Fekete-pusztán volt vezető mezőgazdasági gépész, a fia meg ugyanott gazdatiszt (agronómus). A fiatalok valahol itt ismerték meg egymást, aminek a vége házasság lett. Két év múlva Székesfehérváron megszületett Édesapám, rá másfél évre a Nagybátyám, 11 év múlva pedig a Nagynéném. Ő amúgy a pusztán, mert nem volt idő bejutni a kórházba, bár bába és orvos jelen volt a hirtelen otthoni szülésnél. Mellesleg Memike a "kései gyerek" születékor 32 éves volt. Később, az én születésemkor pedig 42...

Szóval úgy alakult, hogy a szeszfőzdés, vegyész Koloczek dédpapa otthagyta a szeszfődét (nyugdíjba ment, vagy ezelőtt pár évvel), és ők is Tapolcára költöztek. Egyrészt épített több házat, másrészt beszállt anyósa szőlészetébe és borászkodni kezdett Áhegyen. Még vincellérje is volt, aki Áhegyen az alattunk lévő, ma már romos és jelenleg éppen 14 milkáért kínált kőházban élt. A II. VH végén pedig Nagypapa valahol a fronton (amerikai fogságba esett végül), Memike a 3 gyerekkel pedig Tapolcára menekülve a szüleihez próbált életben maradni. Persze 17 éves Édesapámat és még 16 se öccsét a végén besorozták Tapolcán, onnan vonultak be. Hogy szinte azon nyomban le is léceljenek, megküzdve orosz repülős sortűzzel Hévíz előtt, magyar csendőrök/katonai rendészek és orosz katonák általi elfogásokkal és elengedésekkel, civil ruha szerzéssel és Tapolcára visszakeveredéssel -  de ez külön mese. Mellesleg Memikéék az otthonmaradtakkal végül Hegymagason vészelték át a front átvonulását és az orosz "felszaba-DÚLÁST". A Rákosi időben aztán annak rendje és módja szerint az egykori kis borászatból egy félhektáros szőlő és a pince/présház maradt meg "háztájiként". Ennek eredője sokszoros áttétekkel a jelenlegi helyzet. Ez szintén egy fordulatos külön mese, ami nem ennek a posztnak témája.

Több szempontból sem lenne konzekvens, ha nem a búvár témát hoznám elő harmadik posztként újszülött blogomon. Ugyanis 32 év alatt 4000 óra feletti igazolt merülést hoztam össze életem során. Ez elég sok. Ugyan másfél évtizede nem tettem hozzá egy percet sem, mégsem tekintem lezártnak a „project”-et. Még reménykedek… (Lásd https://annacsavar.wordpress.com/ , Annácskával amúgy talán 1976-ban volt egy fantasztikus szicíliai búvártúrám az Ő Trabantjával. Ami amúgy egy bizonyos búvárklub legendáriumának bőven része. Talán sort kerítek majd erre is, simán megérné.)

Életem egyik meghatározó eleméről van szó, ami családomra is többszörösen kihatott. Kis házisárkányomat ugyan nem sikerült rávennem, bár tavaly a Gitanán sikerült beöltöztetnem és vízbe csalogatnom egy kis ABC-zésre, azóta is kedvenc képem a kijövetelekor készített fotó. (Igen, Gitana meg Csülök. Gitana egy magyar hajón az Adrián, ami egyúttal egy horvát búvárbázis. Szőrmentén szóba került az induló posztomban. Csülök pedig ott volt a Gitanán és éppen cukkolta nejemet, amikor az ominózus kedvenc képet készítettem. Lesz még Róla szó.) Fiaimnál a búvárkártya megszerzését viszont a jogosítvánnyal azonos kategóriába helyeztem. Amint életkoruk megengedte, azonnal indítottuk a dolgot. Merülgetnek is – néha…

Szóval hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. Éppen vonaton utazott Kaposvár és Fonyód között egy 375-ös gőzmozdony által vontatva. Vele szemben szunyókált egy „fiatal bácsi”, mellette az ülésen valami sárga izé. Két sárga hurka, összekötve fényes csövekkel. A bácsi felriadt, a kisfiú meg megkérdezte, hogy mi az a valami a másik ülésen. A bácsi elmondta, hogy ő búvár, az izé meg egy búvárkészülék. Mondott még valamit, amit a kisfiú akkor nem értett. Sok évvel később tudta meg, hogy egy orosz „Podvodnyik”, népszerűen Podva búvárkészüléket látott kisgyerek korában. A kisgyerek azonban érdeklődő volt, és elkezdett mindenféle könyveket olvasni Cousteau kapitánytól kezdve Kessler Huberten át Hans Hassig. Még a „Csend világa” című filmet is megnézte a moziban. Eszébe sem jutott azonban, hogy élete során egyszer még a Cousteau csapat búváraival is fog merülni Hévízen. Teltek az évek, a kisfiúból egy „egyetemi rangú főiskola” hallgatója lett. Teljesen rendeltetés ellenesen akadt egy szabad hétvégéje, és jobb híján elment a Tudományos Ismertterjesztő Társulat egy vízalatti fotókat bemutató kiállítására. Hát ebből lett a 4000 órám.

A kiállításon szervezőként ott volt N.B. és Husi, mint kiderült mindketten búvárok, N.B már akkor is megszállott búvárfotósként. Husi pedig egész jó csaj volt, és egyeltalán nem volt ”husi”. Megkérdeztem, hogyan lehet ezt itthon csinálni. N.B elmondta, megemlítette a Magyar Honvédelmi (sport) Szövetséget meg azt is, hogy náluk „polgári” klubként nincs hely. Husi viszont rövidre zárta: „Gyere le csütörtök este a klubba, és ott érdeklődj a fiúktól.” Hát így kerültem a másik megtűrt „polgári” A. Klubba, amelynek bő 3 évtizeden át meglehetősen aktív tagja voltam.

Nagyon különleges, egyszerre nyitott, mégis „teljesítményorientáltan” zárt világba csöppentem. Ahhoz, hogy érdemben szóba álljanak veled el kellett végezni egy alapfokú CMAS tanfolyamot. Akkor más még nem nagyon volt, végképp nem Magyarországon – a Klub viszont időnként szervezett ilyen (féllegális és megtűrt, de nem „hivatalos”) képzést. Ennek motorja néhai S.Cs. - jóval később éveken át stabil merülőtársam - volt (passzolt egymáshoz vízalatti úszósebességünk). Ha megvolt az alapképzettséged, aszerint fogadtak be, hogy mit tettél le a klubért és mennyire voltál aktív. A klub felszereléseit, később egyéb (akár pénzbeli) támogatásait ennek függvényében vehetted igénybe. Gyakorlatilag a klub egy többlépcsős tagsági rendszert működtetett, amit a mai napig megtartott, sőt továbbfejlesztett. A klub vízalatti búvármunkákból tartotta fenn magát, amihez az országban egyedülálló eszközparkot szerzett be, nem ritkán saját fejlesztésként vagy átalakításként. Kisipari módon még reduktorgyártás is folyt. A 70-es évek elején voltunk, a klub fenntartásához és üzemeltetéséhez folyamatosan „ügyeskedni” kellett. Normális felszerelést legális úton szinte lehetetlen volt beszerezni. Muszáj volt „sportolni”, ez volt a megtűrés ideológiai alapja (MHSZ). Minden klubtagnak legalább évi egy (általában tájékozódási) búvárúszó versenyen részt kellett vennie. Az már nem igazán számított, hogy talált-e bóját vagy csak a parton egy szivattyú csövét cibálta, itt tényleg a részvétel és a létszám volt a fontos. Anno. A klub később a hazai búvársport egyik fellegvárává nőtte ki magát, tényleg tengernyi országos és világbajnoki cím megszerzése mellett.

Szóval elvégeztem egy alapfokú búvártanfolyamot, és csütörtök esténként néha lementem a klubestre. Később néhány búvármunkába is besegíthettem hétvégén culágerként, majd megengedték egyszerűbb „vizes” közreműködésemet is. Végül sikerült merülnöm is időnként, és beengedtek egyedül is dolgozni az ipari kútba. Ahol mellesleg az esetek többségében semmit, vagy csak éppen valamit lehetett látni. Teljes saját felszerélésem nem volt, de fokozatosan kezdtem/próbáltam beszerezni a cuccokat. Ugyanakkor tanulmányaim és a vívás mellett ez tényleg másodlagos volt, hobbyként kezeltem.

A klubélet egyik nagyon lényeges eleme a (nyári) klubtúrák szervezése volt. „Normálisat” merülni itt lehetett, na meg barlangokban és Hévízen. Utóbbi ugye nem kifejezetten való kezdőknek… Még akinek volt saját egyéni felszerelése, az is rászorult a klub eszközeire. Mindenekelőtt a terepjáró UAZ mikrobuszra, gumicsónakra, csónakmotorra, kompresszorra stb. Az elérhető cél maximuma az Adria és a Földközi tenger volt. Három évente egyszer. Volt kiskapu, az átutazás: pár hétig átutaztunk Jugóban, aztán be kellett szerezni egy bolgár pecsétet az útleveledbe.

Két évet kellett várnom az első tengeri túrámra az Adrián, ami Csülök és Husi társaságában mindössze 3 búváros volt, a már terhes és velünk "nyaraló" Cönci társaságában. Pasman szigetének délkeleti oldalára bivakoltunk be, Zuttal szemben. Szuper volt, végleg fertőzőtté váltam.

Az ezidőtájt végzett merüléseink nem igazán hasonlíthatók össze a maiakkal, főleg a technikai fejlődés és a biztonsági előírások változása miatt. Ahogy mi anno csináltunk, azért ma azonnali helyszíni főbelövés járna. Illetve a búvárbázisokon alapesetben még feleannyi levegőt sem kapsz, mint amivel mi merültünk. ABC felszerelés, flaska, kétlépcsős reduktor, neoprénruha, ólomöv, óra, nyomásmérő, mélységmérő, lámpa akkor is volt. Kompjuter értelemszerűen nem, bár elvileg már volt a piacon valamilyen decometer, S.Cs.-nek volt is egy. Merüléskor a többnyire "Vosztok" búváróra memóriatárcsájának a beállítása volt az indulás első lépése. Műanyagra nyomott decotáblázatokat vittünk magukkal, és aszerint zsilipeltünk visszafelé. Mi az US Army táblázatát használtuk, később a biztonságosabb Max Hahn és NAUI féle táblázatokat. Hévíz külön tészta, ott alapesetben 5-10-15 percet zsilipeltünk 9-6-3 méteren, akár oxigénre váltva - most nem részletezem. Ismeretlen fogalom volt a „nodeco”, fel sem merült. Mentőmellénye annak volt, aki lopott egyet egy repülőről és azt átfabrikálta valahogy – de ez már egy évtized múlva, a 80-as évek elején.

 Jellemzően 2x10 l-es készülékekkel merültünk, 200 atmoszférára töltve. A barlangi merülések miatt – Hévíz is az – hamar rákaptunk az alapból kétreduktoros felszerelésre, ezt használtuk tengeren is. Mentőmellény hiányában a legnagyobb problémát a kiegyensúlyozás okozta. Lennt nehéz, fennt könnyű voltál. Nem néha, mindig. Tetézte a gondot a duplaflaskás rendszer. Induláskor nehéz, feljövetelkor üresen könnyű, húzott felfelé, mint egy lufi. Különféle praktikákat találtunk ki a helyzet kezelésére. Leginkább plusz ólomkockák madzagon, amit a megfelelő mélységben letettél. Persze visszafelé ezt meg is kellett találni. Meg a kő. Teljesen általános volt, hogy a 3 méteres zsilipelésnél egy méretes kődarab volt a hónod alatt.

Ma az Adrián (horvát részen) „turistáknak” tilos 40 m alá merülni. Mi általában 50-60 m alatti merüléseket végeztünk, a legbevállalósabbak néha 70 m alá is lemerészkedtek. Utóbbi azért már nekik sem esett jól… (Én 67,5 méteren jártam legmélyebben, ez már búvárkompjuteres érték.) Zsilipelni tehát mindig kellett, általában már 12 méteren kezdtük pár perccel. Ezeknek a merüléseknek megvolt az a járulékos előnye egyébként, hogy arc- és homloküregeinket totál kipucolta. Főleg az első mélymerülésnél. Nem egy kicsit és némi harákolással fűszerezve, hanem leginkább 6 - 3 méteren félig lett a maszk buborékos takonnyal, amit csak a maszk levételével és kézi tisztogatásával lehetett orvosolni. Néha még repetázni is kellett negyedórán belül vagy a következő emelkedés után. Nem baj, a teljes merülési idő fele úgyis a zsilipelés volt, legalább volt mit csinálni az unatkozás alatt. Apropó, nézd csak a még működőképes ősöreg mélységmérő skálázását: 3-6-10-OX-20…Az „OX” piros, csak ez nem látszik a képen az elöregedett, megzöldült olajban. A „nem búvároknak”: ez a tiszta oxigénes merülések „halálhatára”, innentől kezdődik az oxigénmérgezés, ha túlléped.

Ma balhéznak veled a bázison, ha túl kevés levegőt hozol vissza merülés után. Velünk néha előfordult, hogy kifogyott a szusz. Nem járt érte dicséret és próbáltuk is elkerülni, de szinte mindenkivel megtörtént. Nem egy kellemes dolog a parttól vagy a ladiktól jó messzire, üres dulpaflaskával a hátadon ami a felszínen már csak ballaszt, mentőmellény nélkül, valami ócska röviduszonnyal, némi áramlással és hullámokkal fűszerezve a felszínen, sznorkellel kifelé evickélni. Engem hasonló szituban Sziciliában Csülök mentett meg, mert már annak határán voltam, hogy elszórom a cuccokat, de minimum az ólmost…

A mai napig a fülemben cseng a „rezerv” használatának jellegzetes sziszegése. Olyasmi, mint amikor a benzinkúton a hordozható guminyomás mérőt felteszed töltésre, csak 50 atm nyomás mellett és gyorsabban. Ez egy kis rúd a bal kezeddel elérhetően a készüléken, egy mechanikus szerkezet, 50 atmoszféra levegőt zárol, ez a tartalék szabadítható fel a kar meghúzásával. (Bocs, de talán nem csak búvárok olvassák a leírtakat.) Na ezt komolyan kellett venni, ha nem kisvízben voltál. Ha használtad nyomás felfelé, mert még zsilipelni is kell. Mi is párokban, esetleg hármasban merültünk, de ha sokan voltunk a párok egymásra is figyeltek. Még ha esetleg részben látótávolságon kívül is voltunk egymástól, a buborékoszlopokat jól lehetett látni. De nem illett elkóricálni, főleg nem egyedül, abból utólag mindig balhé volt. A reserv hangját „nagyobb” távolságról is jól lehetett hallani. Ha véletlenül merülési mélységben hallottuk, már gyűltünk is össze, a közvetlen érintett pedig indult felfelé, a többiek meg utána. Ez nagyon ritkán fordult elő, többnyire csak a zsilipelés során kezdtek sorra megszólalni a reservek. Tényleg nagyon vigyáztunk egymásra, a sok közös merülés és élmény, az együtt töltött idő miatt ismertük egymás minden apró rezdülését és agylövését. Így egyeltalán nem volt olyan veszélyes a dolog, éppen ellenkezőleg: biztos lehettél benne, hogy ha valami nem stimmel vagy baj van, jön a segítség.

Kezd túl hosszú lenni a poszt, ezért rövidre fogom a végét. Az első túra után egyre inkább belevetettem magamat a búvárkodásba. Központi kérdéssé nőtte ki magát a tengeri merülés. Javultak a lehetőségek, a klub prosperált, a 80-as években jöttek a trópusi vízek és a családi, gyerekes, majd hajós túrák. Az ipari munkákkal egyénileg is jól kerestünk, bár ez leginkább a felszerelések és túrák fedezetének előteremtését, vagy inkább csak támogatását szolgálta. A rendszerváltást követően robbanásszerűen változtak a körülmények búvárfronton is. Egyre inkább a biznisz került előtérbe, hozzáférhetővé váltak a modern felszerelések, lehetett utazni, itthon is tömegessé vált a búvárkodás. Mi meg lassacskán kezdtünk idősödni, és bár jócskán jöttek „újak”, az „Öregek” egy része a legkülönfélébb okok miatt kezdett kikopni. Talán ideje kissé felidézni a kezdeteket és az „aranykort”. Mert így tekintek vissza rá.

Érd, 2018.10.21.

Ps.: Bocs a technikai részletekért, akit untatott ez a rész. De nagyon is hozzátartozik a dolgokhoz. Amit leírtam, az pedig nem volt szabálytalan. Nagy tapasztalattal rendelkező, gyakorlott búvárokról volt szó, akik profinak tekintették magukat. A döntő többség az is volt.

Előzmények

Fiatal koromban, a 70-es évek elején egy MZ 125 vagy 150 Trophyval 4 év alatt 70 ezer km-t motoroztam. Végigjártam vele az akkor elérhető "cucialista" országokat is nyaranta meg ősszel, az "őszi 1 hetes hiányzás" alkalmából (akkor ennyit lehetett hiányozni igazolás nélkül egy félév alatt a felsőoktatási intézményekben).

Aztán jöttek az autók, Trabantok, Lada, Skodák, majd rendszerváltás után Nissan, Suzuki, Volvo, Hyundai. Volt bőven UAZ-452 "Buhanka", kétszer Egyiptommal és sivatagaival, és 1x Izraellel (+ 2 útlevéllel !) fűszerezve. Volt szerencsém kipróbálni csúcsszuper Volvo és Audi gépeket is. Thaiföldön Suzuki dzsip, Kanadában és az USA-ban Volvo 440 és Toyota Corolla, Madeirán Renault Megane  falta alattam a kilométereket. Összesen mintegy kétmilliót. Szeretek vezetni, a "kötelező" szentségeléseken kívül megnyugtat, egyszerűen élvezem. Mintegy mi, csak kereke legyen és guruljon. Ha meg még "menni" is hajlandó, az csak ráadás.

Pici motorozás is volt Görögországban, nagyobb "scooterezés" Mallorcán. Azonban kisebbik fiam motorjaira mindezideig nem mertem felülni. De évek óta érlelődött bennem, hogy "valami" kellene. Amíg még bírom és képes vagyok rá. Hülye vagy, 45 év után, meszet ettél? A pohár azonban csak túlcsordult. A Gitana és Győző az oka. A Gitana egy vitorlás, ahol közel 20 éve májusban lenyomunk egy hetet. Idén 10 napig az évi felújításában is részt vettem (egy körmöm bánta, most nő le...). A Győző pedig évfolyamtársam, ő is ott volt a Gitanán, 10 centivel és 10-20 kilóval kisebb nálam, viszont 9 évvel idősebb. Kissé rozoga ízületei/protkói ellenére a mai napig nyomja egy nagy Malagutival. És képes volt eljönni az Adriára, engem fertőzni. Másfél hónap múlva kedvenc házisárkányom 1 hétre magamra hagyott, én pedig  pár nap múlva a családi kassza némi megcsapolásának valószínűsége miatt felhívtam. A beleegyezését kértem egy vásárláshoz - amelyről mindketten tudtuk, hogy csak álca, a döntés már megszületett. Egy scooter, csak a konkrétum volt még kérdéses. Másnap egy Piaggio Carnaby tulajdonosa lettem. Azóta eltelt 3,5 hónap, annyit mentem a mocival, mint más 1 év alatt. Tegnap - a vétel óta harmadik alkalommal - autót vezettem. A feleségem és anyósom pedig kiröhögött, mert állandóan integettem a motorosoknak...

Piaggio Carnaby

Miért éppen egy 11 éves Piaggio? Mert az adott pillanatban az igényeimnek, a rászánt anyagi tűréshatárnak és az aktuális kínálatnak ez volt az eredője. Némi barkácsolástól/buherálástól/berheléstől pedig amúgy sem ijedek meg, legfeljebb néha kicsit csúnyán beszélek. (Ha nem hallják az unokák.)

Kissé rozoga csípőm és térdem miatt két alapvető szempontom volt: ne kelljen "átmászni" a nyergen ráüléskor és ne legyen túl nehéz. "Motor" kizárva, maradt a robogó. A lehető legkevesebbet rázzon, ne álljon fejre a legkisebb úthibán, tehát kiskerekű kizárva. Persze lehessen vele kimerészkedni városon kívülre is, meg adott esetben legalább az általam mérhetetlenül utált teherautókat és kamionokat lehessen legyűrni. Mert ezeknél jobban csak a slattyogó meg a féklámpavillogtató vezetőket rühellem. Tehát a masinában legyen valami kis kraft is, hogy a poroszkálókat ha nem is kikerülni, de legalább megelőzni képes legyen némi nekifutás után. Így az 50-esek kiestek, a 125-ös is kevés, még Hondából is, a 250-600-asok pedig túl nehezek. Irány a hahu meg  a gugli, utóbbi angol-német-olasz nyelven is, mert "fontos" dologról van szó. Ki kellett szűrni a komolytalanságokat meg hülyeségeket. Maradt egy talján, olasz belpiacra fejlesztett, magyar rendszámos, második hazai tulajdonostól, elfogadhatónak tűnő műszaki állapottal. Ismeretlen előéletű, nagy valószínűséggel visszatekert órájú olasz technikát, amivel nekem jó tapasztalatom még nem volt? Hát... A tartóstesztek itthon és külföldön is jók. A vélemények is. Alkatrészellátás problémamentes és megfizethető. Service Station Manual letölthető. Egy 200-as Piaggio Carnaby? Ritka mint fehér holló, keveset is csináltak belőle. Közel van, nézzük meg. Az eladó és a moci szimpatikus, márkaszervíz számlák, a gép pöccre indul hidegen, szép a hangja, nem zörög, kicsit lelakott néhány helyen, de hát nem mai darab. Anyuci nincs itthon, egyedül mentem megnézni, de a srác vállalta, hogy áthozza  a lakásomra. Hát ez a történet eleje. 

Bő kétszer erősebb, mint az MZ volt,  már majnem Trabant szintű. Végsebessége 20-al több ezeknél, de a mai világban ez kevés lesz. Nagyobbat kellett volna venni... Mindegy, lássuk mit tud. A francba, nem akar fordulni, mindenáron a susnyásba akar vinni! Ok, egyelőre csak ülök rajta, nem pedig vezetem. Na próbáljuk meg egy kicsit kidönteni magam alól. Jé, így fordul! Másnap kipróbálja a 650-es motorhoz szokott fiam is: "Jól megy, bár kicsit furcsán fordul."

Szuper a CVT váltó. Kissé talán kelletlen induláskor, de aztán nagyon belelkesedik. A fékek harapnak. GPS szerint is tudja a végsebességét. Pár nap után bemerészkedtem a tőlünk 20 km-re lévő főváros átellenes oldalára. Használhatod a buszsávot, lámpánál előre mehetsz - és meglepetésemre többnyire előzékenyen adnak is helyet az autók. Szándékaim ellenére hazafelé telibekaptam a délutáni csúcsforgalmat. Mint kés a vajon, hihetetlen volt. Persze a többi motoroshoz/robogóshoz képest óvatoskodóan mentem, de kifejezetten élveztem a dolgot.

Első kanyargósabb utam Dobogókőre vezetett. A mocinak meg se kottyannak az emelkedők. Kis 40 kilós csajok motoroznak körbe egész komoly gépekkel. Elkezd esni az eső. A Piaggio kezesbárány, stabil, nem csúszik. Motorozok pár ezer km-t és elmegyek egy vezetéstechnikai tréningre. Ártani biztosan nem fog.

Azóta 50-60 km-es körzetben minden falut bejártam, 2x voltam Badacsony környékén a "birtokunkon". Közel 4000 km-t futott a Carnaby, országúton többnyire nyélgáz környékén. Városban király, országúton is általában elég, bár természetesen nem lehet vele "1 másodperces előzést" produkálni. Autóúton még éppen elmegy, de ekkor már semmi tartalék nem marad benne. Sztrádára nem való.

Szülinapomra a családomtól kaptam egy vezetéstechnikai tréning utalványt, amit rögtön be is váltottam. Nagy élmény volt, nagyon hasznos és a végére egy kicsit fárasztó. Mondjuk a hátsó fékem egy órát bírta csak a kiképzést, de sikerült visszahűteni üzemképesre. Mindenkinek csak ajánlani tudom a hasonló tréningeket! Erre majd valamikor visszatérek. 

A moci jövő héten megy kötelező futás-intervallumos szervízre. A fél motort szét kell szedni, ha bármit javítani/cserélni akarsz rajta. A fényzés hibáit javítottam elsőként. Nem lett tökéletes, de nagyságrenddel jobb, mint volt. Ezzel egyidőben az előző tulajdonosok és a drága szakszervíz burkolattal kapcsolatos trehányságait részben korrigáltam (hiányzó/erősen korrodált csavarok, szétrohadt lemezanyák stb.). Visszavettem a hátsó rugók előfeszítéséből, azóta nem akarnak kiesni a fogpótlásaim minden úthibánál. Kicseréltem (feleslegesen) a középállvány rugóit, a már nálam elrepedt 2 benzincsövet és a még gyári benzinszűrőt, természetesen motorolaj és olajszűrő cserét is végeztem. A hűtőfolyadék borzalmasan néz ki, talán még gyári, bár nincs hűtésgondom cserélve lesz a fékfolyadékkal egyetemben. "Téliesíteni" fogom a gépet, úton van Olaszországból a nagy plexi, és szoknyát is kap majd. Persze nem fogom esőben meg hóban használni, de az Intersparba el lehet vele majd ugrani száraz időben. "Zubehörre" amúgy közel annyit költöttem - nem a legolcsóbb, de azért az alsó ársávban - , mint amennyi a vételára volt. A gép pedig eddig jó, csodásan pakolható, nagyon megy, semmi nem szivárog vagy csöpög. 

Hát ez lett az idei első számú projektem. Már fontolgatom a továbblépést és nézegetem a kínálatot. Vettem néhány üléspróbát Hondákon meg Suzukikon. Nem az igazi, de még megy valahogy (bicajon már évekkel ezelőtt átálltam a női vázra). Már nem tartok a súlytól, bár azért ha lehet nem nagyon akarok 200 kg-os súly fölé menni. Jó lenne egy Honda Hornet... 

Tavasszal kérdezte a nagyobbik fiam, hogy "Papa mi lesz az idei projekt ?" Csak hümmögtem, és nem tudtam értelmes választ adni. De azért elgondolkodtatott egy kicsit a dolog. Bár még dolgozhatnék, de ötödik éve nyugdíjas vagyok. Mindenféle értelmes és kevésbé értelmes dologgal foglaltam el magamat. 6 éves unokám szerint "A nagypapa mindig rákattan valamire." Volt amit kőkeményen végigvittem, volt amit a kezdeti "lelkesedés" után félbehagytam, vagy felfüggesztettem. De lényegileg projekteket csináltam, az előző években és idén is. Ez most a legújabb, leginkább magamnak, magunknak, saját szórakozásomra. Ha tartós lesz és kiteljesedik, akkor talán az utódainknak is. Különösebb tematika nélkül egy naplózási kísérlet kezdetéről van szó - majd meglátjuk felserdül-e és mivé növi ki magát. Ismerőseimnek meg üzenem: nyugi nincs semmi komolyabb gond, nem "kapuzárási pánikról" van szó.

Ha ide tévedsz érezd jól magad!

Update 2020.01.02.

Utódaimnak, ezen belül a kicsiknek, ha már nagyobbak lesznek: a blog látszólag rólam szól, de igazából nektek írtam és írom. Az egész olyan nagyon nem is mese (lehet, hogy helyenként túl hosszú, csapongó, bugyuta stb. - kinek mi tetszik), de talán rávilágít, hogyan működik az én agyam. A blogot saját szórakozásomra indítottam, de igazából utódaimnak szánom. Hogy életükben kevesebb butaságot, marhaságot csináljanak, mint én. Hogy legyenek nálam sokkal okosabbak, képzettebbek. Hogy tudjanak örülni az életnek, és mindig érezzék jól magukat saját bőrükben. Akár azon az áron, hogy letojják a nekik nemtetsző dolgokat, már amennyire ezt lehet. Soha ne foglalkozzanak a kisebb – nagyobb kudarcokkal, főleg ne sajnálkozzanak rajta, hanem azonnal lépjenek tovább. Vonják le a tanulságokat, és kicsit változtatva fussanak neki még egyszer. Csak a siker, csak a győzelem számít, a kudarc teljesen mellékes, feledésbe fog merülni. És nem mellékesen: legyetek egész életetekben kíváncsiak és habzsoljátok az élményeket! Legyetek legalább annyira boldogok és szerencsések, mint én lehettem és vagyok az életemben!

Mindig csinálok valamilyen marhaságot - de eddig többnyire jól jöttem ki a dologból. Ez a bejegyzés elsősorban kronológia lesz, és elsősorban a családomnak és utódaimnak szól. Meg magamnak, ha elfelejtenék valamit. A korábbi projektek jelentős része természetesen korántsem marhaság volt, hanem az adott életciklusunkhoz tartozó fontos eseménysor,  probléma megoldás. Kisebb-nagyobb zűrzavar, bénázás mindegyiknél előfordult, de hát ez a dolgok rendje. A végeredmény összességében többnyire kielégítőnek és tartósnak bizonyult. A projektek között voltak alapvetőek, fontosak és kevésbé fontosak. Véletlenek és tudatos választások, döntések sora hozta a végeredményt, a jelenlegi állapotot.

Kezdetek

Édesapám építészmérnök, édesanyám háztartásbeli volt. Első gyerek és első unoka voltam a családban. Hosszúra nyúlt, vékony, kicsit izgága, lobbanékony természetű, motorikusan robbanékony gyerekként. Mindig "jó tanuló" voltam. Na nem mintha annyira érdekelt volna az iskola, de egyszerűbb volt jó jegyeket hazavinni és akkor békén hagytak, nem maceráltak. A matek volt a kedvenc tárgyam, az lekötött. (Már amikor nem unatkoztam, mert a többieknél hamarabb oldottam meg a feladatot...) Szerencsém volt, mindig jó tanárokat fogtam ki, ráadásként 3 matekos osztályfőnököm is volt a középiskolát is beleszámítva. A földrajzot is szerettem, és természetesen a kémia és a fizika sem okozott gondot. Hamar rákaptam az olvasásra, faltam a könyveket. A tesi és a sport pedig méreteimnél és robbanékonyságomnál fogva magától értendően feküdt, minden iskolai versenyen stabil csapattag voltam.

10 éves koromhoz köthető a későbbieket döntően meghatározó lépés: nagybátyám hatására elkezdtem vívó edzésekre járni. Imádtam versenyekre járni, jó versenyzőtípus voltam. A körülmények azonban nem kedveztek a kiteljesedéshez, nagy bánatomra nem is került fel az i-re a pont. A legkritikusabb időszakokban eleve kimaradt 2 év, de a többi középiskolás éveimben sem volt megfelelő szintű klubtársam. Később pedig sorozatos sérülések is hátráltattak. Azért 32 éves koromig versenyeztem, megszereztem a szakedzői diplomát, kicsit edzősködtem meg zsűriztem, még a válogatott keret kondiedzőjeként is elvittem 2 évet. De ekkor már a búvárkodás miatt szükségem volt a hétvégékre, így végül feladtam a vívást. Rengeteg időt és energiát vitt el ez a 23 év. Így utólag az igazi jelentősége az volt, hogy megtanított küzdeni és koncentrálni. Meg, hogy "kell az adrenalin" - na jó, ez később tudatosult. A vívás végül is alapjaiban befolyásolta későbbi pályaválasztásomat. Teljesen másképp alakult volna az életem vívás nélkül, az egy másik univerzum lenne.

A gimnáziumot magától értendően mat-fiz tagozaton kezdtem el. Szüleimre éppen akkor jött rá némi vándorhatnék, így a 4 évet 3 városban végeztem el. Az utolsó 2 gimiben nem volt tagozat - na ez is befolyásolta a pályaválasztásomat, bár csak kismértékben. A fő projektemet ugyanis gimi másodikban kezdtem meg. Akkor döntöttem el tanáraim legnagyobb, szüleim kisebb megrökönyödésére, hogy én bizony a sport felé orientálódok. Megnéztem a kinézett, tízenvalahányszoros túljelentkezésű intézmény felvételi követelményeit - hát bizony a töredékét tudtam akkor teljesíteni, volt amit meg se értettem, hogy mi az. "Szocialista összeköttetések" révén megüzenték, nem baj, készüljek fel amennyire tudok, és akkor egy jeles érettségivel meglehet a szükséges pontszám. Két és félév mindennapos, sokoldalú és intenzív edzés/mozgástanulás vette kezdetét. A harmadik gimiben is kicsit furcsán nézték tanáraim búzgóságomat, egyidejű elismeréssel kitartásom és elszántságom miatt. Mindenesetre a kitűnő érettségi csak a magyar irodalom tételbontásáig volt kérdéses. A felvételi előtt viszont lesérültem, bele kellett piszkálnia egy sebésznek a jobb csuklómba. Fogcsikorgatva, de megcsináltam és elsőre felvettek. Sok-sok évvel később, már az Alma Mater oktatójaként véletlenül kezembe kerültek a felvételi jegyzőkönyvek: kicsit hitetlenkedve láttam, hogy csontnélküli volt a dolog, amit én neccesnek tartottam az utolsó pillanatig.

Jött egy 11 hónapos tömény utálat a kalocsai, egyetemistáknak fenntartott "Forradalmi Ezredben". A leendő évfolyamtársak szuperek voltak, de ezen túl annyi bunkó és buta emberrel életemben nem találkoztam, mint ott. Ráadásul szétmentek a vállaim. Na ha valami az, akkor ez egy egetverő baromsággal indult, utána meg egyszerűen pechem volt. Ez az a sérülés, ami soha nem jön teljesen rendbe, csináljanak vele bármit, egész életre szól. A fele katonaidőt betegszabin töltöttem, majdnem leszereltek - utóbbi annulálta volna az előző évek erőfeszítéseit, mert érvénytelenítette volna a felvételimet. Kidumáltam, rendesek voltak a katonaorvosok, nem szereltek le. Utána 10 sebésszel beszéltünk, egy kivételével azt javasolták felejtsem el amit elterveztem, válasszak más pályát. Mottómmá vált viszont amit anno Frölich doktor mondott: "Ha meg se próbálod, akkor biztos nem sikerül."

Életem talán legszebb "egyéni" évei jöttek. Bizony megpróbáltam, és végül sikerült. Nagyon necces volt, végig borotvaélen táncoltam, másodévben majdnem ott is hagytam az intézményt. Persze itt is jó tanulónak számítottam, a kritikus gyakorlati részeket pedig tanáraim némi jóindulata - na meg a rengeteg és rendszeres gyakorlás - mellett  egy rakás vállficammal spékelve végül csak megcsináltam. És bennmaradtam pályakezdőként az Alma Materben. De ez egy másik mese. Volt más is, amiről akkor még nem sejtettem, hogy ebből bizony egy fő projekt lesz. A Mama - bár akkor még nem így hívták.

Alapvető projektek I.

Hát akkor nosza nézzük a projekteket. A kiindulási alap a fentiekben jelzett pályaválasztás volt. Ennek során tudtomon kívül beindult a Mama projekt. Leszerelés után izgatottan vártuk a tanulmányaink kezdetét jelentő szakmai, ugyanakkor kvázi gólyatábort. A fiúk már ismerték egymást, kíváncsian vártuk a lányfelhozatalt. Nem kellett csalódnunk, bombázó "jócsajok" uralták a terepet. A "vidéki fruskák" is kedvesek, aranyosak voltak. Szerintem az intézmény egyik legjobb évfolyamává csiszolódtunk össze, már a tanulmányaink során rengeteg közös programot valósítottunk meg. Az utóbbi 20 évben pedig már évente tartunk évfolyamtalálkozót. 

A fő projekt pedig úgy kezdődött, hogy felakadtam egy kerítésre, és a vadiúj mackónadrágom kicsit viseltessé vált. Tűt és cérnát kellett szereznem. A "jócsajok" elhajtottak, hülyedumás kezdeményezésként kezelve kérésemet. Egy csendes, kedves és mosolygós lány viszont nem hajtott el. Ugyan Ő sem adott a kért eszközökből, viszont megvarrta a szakadt gatyámat. Ebből nőtte ki magát a Mama Project. Kezdettől szimpatizáltunk egymással, bár sokáig nem sikerült összejönnünk. Azért "véletlenül" mégis gyakran - még szó szerint is - egyhajóban eveztünk tanulmányaink során. Majd jött egy törökmezői kirándulás, ahol csak megmertem fogni a kezét. Boldog hónapok következtek, és egyre komolyabbnak tűnt a dolog. Viszont nem éreztem még késznek magamat a házasságra, a lányt meg nem áltathattam, ahhoz túlságosan rendes és aranyos volt. Egy jó étteremben egy bánatos, sírós kétszemélyes vacsorán elengedtük egymás kezét majd 3 évre. Befejeztük tanulmányainkat, megkezdtük szakmai pályafutásunkat. Egymásról csak annyit tudtunk 2 éven át, hogy hol helyezkedett el. Aztán a munkahelyemen egyszer csak egy jól ismert kedves hangot véltem beszűrődni a folyosóról. Éppen szétment valamelyik vállam meg az aktuális kapcsolatom, ráadásul a szilveszteri sízést már lefoglaltam két személyre. Rohantam ki a folyosóra - és Ő volt ott! Ugyanolyan kedvesen, mosolygósan, mint mindig - és természetesen szóba állt velem. Nosza rögtön meghívtam a sízésre. Nem mondott igent, de elutasító sem volt, és hajlandó volt odaadni a lakcímét. (Akkoriban a vezetékes telefon nehezen elérhető kiváltság volt.) Barátságosan váltunk el. Még aznap írtam egy expressz levelet. Azonnal jött az expressz válasz is. Jót síztünk szilveszterkor, a Trabi vagy az Ő Ladája meg ingajáratban járt hétvégéken a vidéki nagyváros és Bp. között. Egy zátonyt kellett még vennünk: melyikünk hagyja ott a munkahelyét. Mert a Nagy Ő meghozta élete legjobb döntését számomra, belement hogy a férje legyek. 

Az ilyenkor szokásos dolgok következtek. Munkahely és albérlet keresés, esküvő, albérletből albérletbe öt alkalommal. Még 2 évig kellett várni, hogy Mama legyen. Ekorra már sikerült saját lakásba költöznünk némi összcsaládi segédlettel. Amúgy ez is fő projektnek tekinthető, ami alapvetően Édesapám érdeme, Ő szerezte a vadiúj panell lakást. Újabb bő két év, és megjött a második gyermek is. Sínen voltunk. Innentől a gyerekek jelentették az abszolút prioritást, de ez nem ennek a posztnak a témája. Aztán meglehetősen váratlanul és előkészítetlenül egyszercsak beindult a következő alapvető projekt, az építkezés.

Az ikerház projekt úgy kezdődött, hogy a társasházi szomszédaink egy részével a mai napi tartó barátság alakult ki. A közvetlen szomszéd barátom egyszercsak felhajtott egy szuper telket Buda zöldövezeti részén. Rádumált, hogy építsünk közösen egy házat 2 lakással. Egyikünk sem kifejezetten könnyű eset, amit jól tudtunk egymásról. Azzal kezdtük, hogy megfogadtuk bármi is történjen nem leszünk hajlandók összeveszni egymással. Voltak problémák, de tartottuk magunkat az egyezségünkhöz. A ház elkészült, már rég egyikünk sem lakik ott, de a mai napig tartjuk a kapcsolatot.

Persze azért ennyire egyszerűen nem ment a dolog, nagyon zajlott az élet. Ott kezdődött, hogy nem volt pénzünk még a kezdésre sem. Éppen megvettük közös életünk első autóját, egy 120-as Skodát. A már akkor is híresen kiemelkedő tanári fizetésből, milliónyi mellékállásból és a hétvégi búvármunkák javadalmazásából éltünk. Kettőnk fizetése talán még a havi 5000 Ft-ot sem érte el. Ennél még Édesapám friss nyugdíja is magasabb volt valószínűleg. Aki amúgy éppen túlélte élete egyetlen, de annál csúnyább autóbalesetét. Neki ez volt a szerencséje, nekünk meg az, hogy felépülése után korkedvezménnyel nyugdíjba ment. Ő beszélt ténylegesen rá az építkezésre, vállalta a munkálatok műszaki felügyeletét, és az akkori viszonyokhoz képest nagyon komoly összeget betolt az építkezésünkbe. Természetesen a panell lakásunkat el kellett adni olyan szervezés mellett, hogy már az újba tudjunk valahogy költözni. Ráadásul a nagyobbik gyerek a tervezett költözés idején lett iskoláskorú. Szorított az idő és ezerrel megindult az építkezés, a "szokásos" gondokkal. Pl. amikor az első emeletet felhúzását néztük meg Apámmal, láthatóan rohadtan nem voltak függőlegesek a falak. Józsi kőműves két dülöngélés közben megpróbált meggyőzni, hogy nem tudom kezelni a függőónt, és kamu a 10 cm mért eltérés. Nem sikerült neki, de nem vitatkoztam, hanem lazán lerúgtam a friss falakat. Józsival kevesebb szesz mellett felhúzattuk az újakat, aztán kirúgtuk őt is. Lassan szerkezetkésszé vált az épület. Aztán kiderült, hogy a mi oldalunkon a földszinti födémnél 14 cm a vízszinteltérés, lehetetlen az eredetileg tervezett padlófűtést beépíteni. Így aztán a eltérő lett a két lakás fűtési rendszere, ami viszont természetesen nem ment viták nélkül a költségek változása miatt.

Mindeközben nekem végre bejött egy féléves külföldi kutatói ösztöndíj, ami akkoriban nagy szó volt. Ráadásul a pár évvel korábban szerzett egyetemi doktori (akkor) fokozatom miatt max. ösztöndíjat ítéltek meg. Ennek összegét itthon csak közel 2 évtized múlva, a Széchenyi Ösztöndíjjal megfejelt tanszékvezetői javadalmazásom érte el. (Még egyszer: nem fizetést kaptam, hanem ösztöndíjat. Ezt a kinnti kezdőfizetések jelentősen meghaladták fokozat nélkül is...) Persze nem képezte vita tárgyát, menni kell. Mint ahogy hazatérésem után nem volt kérdéses a Maldív búvártúra sem, a szépen haladó építkezés ellenére sem. Maldív azonban balul sült el, majdnem belehaltam. Ez majd egy búvár posztban talán előkerül. A lényeg az, hogy a kor információs viszonyai között csak annyi derült ki, hogy "búvárbaleset" történt és hazaszállításom folyamatban van. Itthon azt hitték, hogy lebénultam és fogalmuk nem volt mikor és hogyan kerülök haza. Mondjuk nekem sem sok, de kissé kalandosan azért hazakerültem. Tök egyedül és valóban tolószékben, de nem bénulás, hanem a bucira dagadt, elfertőződött lábam miatt. Megúsztam egy útlevél és vámvizsgálatot, szóltam a mentősőknek hogy éjjel ne szirénázzanak, rég nem vagyok már a halálomon. Közben a városban volt egy kis taxiverseny, és éjfél környékén a műszerekkel telzsúfolt kórházi szobámban ülve elképedve láttam beeső feleségemet és néhány barátomat: "Hát Ti mit kerestek itt?" Egy hét múlva otthon voltam, és Apám hasonló döbbent kérdést tett fel, miután előle eltitkolták a történteket. Aztán kicsit sántikálva ugyan, de boldogan konstatáltam, hogy ház igencsak kezd alakulni. A késztől messze van, de talán sikerül beköltöznünk. Bár addig még jópár hónap eltelt, de egyre több dolgot saját kezüleg is meg tudtunk csinálni. Végül anyagi lehetőségeink teljesen lenullázódtak, innentől mindent saját magunk és barátaink, anyagárban és apránként csináltunk meg. Nem keveset, ellenben kifejezetten sokat. Volt olyan, ma már a családi legendárium részét képező eset, hogy egyszerre robbant le a derekunk. A négykézláb csúszó-mászó szülőket a kisiskolás és az óvódás gyerek próbálta pátyolgatni. De megoldódott ez is, és ott voltunk egy igényeinknek tökéletesen megfelelő, szép, panorámás házban, gyönyörű környezetben.