Igen, én már csak ilyen vagyok. Időnként csinálok valamilyen „igazi” marhaságot is, gyerekkoromtól kezdve. Tulajdonképpen megúsztam mindet, de csak a szerencsém miatt. Kezdtem azzal, amikor alsó tagozatos koromban a Kapos árterén lékbe ugrottam, szó szerint – és túléltem nagy mázlival. Tíz év múlva folytattam a vállaim egész életre szóló kicsinálásával. Aztán II. éves koromban az MZ-vel Zakopánéból hazafelé elaludtam a motoron, és Nagyoroszinál egy kanyarban kilencvennel betűztem a mélyszántásba. Jöttek a kvázi búvár balhék, de igazából ezek nem búvár balesetek voltak. Éppen megszületett kisebbik fiam, amikor nekem a dög melegben az ipari kút vasfedelén kellett aludnom, majd merülnöm, visszafelé felrobbantva a fülemet. Le is állt mindkét vesém hetekre, süket 2 hétig voltam – de túléltem. Három év múlva muszáj volt egyedül elmennem bukóhullámokat fotózni, és telibe kaptam egy rohadt ráját. Na, ezt az adott körülmények között nem illett túlélnem, mégis sikerült. Közben persze a vállficamok jöttek – mentek. Mígnem az utolsó hévízi merülésem után a ladikban teljesen ártatlan helyzetben egy letámasztással úgy kiugrasztottam a vállamat, hogy műtét lett a vége. Mondjuk nem a konkrét eset miatt, tropa volt az már anélkül is. Aztán igazából kicsi szünet, áldásos tevékenységemet áttettem szakmai térre, de végül is azok tulajdonképpen a nagy pofám miatt voltak. Bár azért álló helyzetben sikerült eldurrantanom az egyik achillesemet. A műtét után elképesztően gyorsan helyrehoztam magamat, de néha még most is bejelez. Megfázásból sikerült egy nyaki cisztát is összeszednem, itt kérdéses mennyire az én hibám, mert állítólag egy születési rendellenesség hülyült meg 45 éves koromban. A lágyéksérveim megcsináltatását is évekig halasztgattam, mígnem kizáródtak, szerencsére még nem hülyültek be teljesen. Most meg a szívkatéterezéssel vagyok hasonló cipőben, 3 hónap az én saram, azóta a többi 6 a magyar egészségügyé. Sok év kísérletezés után idén nyáron még a teraszon álló létráról is sikerült hanyatt vágnom magamat, szerencsére jó erőállapotban lévő kisebbik fiam egy ordítás után az utolsó pillanatban elkapott a landolás előtt.

Öregszem, rég megfogadtam, hogy nem fogok a bajaimról panaszkodni, most is csak életem marhaságait vettem csokorba, és nem is panaszkodásképpen, meg nem teljes körűen. Az „igazi” marhaságok egyik fő jellemzője éppen az, hogy akár akut életveszélyt hoznak magukkal. A többi melléfogás meg az élet velejárója, hiszen utólag könnyű okosnak lenni.

De térjünk vissza az eredeti gondolatmenet közelébe. Ott fejeztem be, hogy sínre kerültünk, beköltöztünk zöldövezeti saját házunkba. Abban a posztban azonban lényegében mellőztem a mindennapjainkat keretbe foglaló foglalkozásunkat, a munkánkat. Részletekbe most nem megyek bele (hiú ábránd), de áttekinteném a „melót”. Előre leszögezném, hogy Mama és én is kedveltük munkahelyeinket, nagyon jól elvoltunk a foglalkozásunkkal. Mama az egyszerűbb eset, 2 munkahelye volt mindössze. Az elsőt a házasság miatt hagyta ott, a másodikat pedig kihúzta nyugdíjig. Nagyon hamar vezetőtanár lett, kapott mindenféle kitüntetést, a munkafeltételek pedig összeségében kifejezetten jók voltak. Kollégáival és tanítványaival egyaránt jól megvolt, kedvelték – mondjuk Őt nehéz nem kedvelni…

Nálam pedig az a helyzet, hogy egész életemben totálisan összegabalyodott a munkám és a magánéletem. Nem is igazán tekintettem „munkának” – persze előfordultak „nemszeretem” dolgok. Lényegileg többé – kevésbé mindig „kötetlen” munkaidőben sikerült dolgoznom (ha az órakereteket nem tekintem kötöttségnek – de ebből nekem mindig kevés volt). Cserébe időnként egész éjjel „dolgoztam”, néhány preferált szituban – pl. disszertációk, egyes adatfeldolgozások, szakcikkek, pályázatok stb. – napokig, hetekig. Csakhogy ezt nem igazán tekintettem munkának, még sürgető határidők esetén sem. A másik jellegzetesség az volt, hogy sok „szabadságra” volt szükségem (főleg a 3-6 hetes búvártúrák és a „mellékállások” miatt). Ezt is többnyire valahogy megoldottam, fiatalabb koromban „tanulmányi”, később „alkotói” szabadságokkal, szabadnapokkal. Összességében nem lehetek elégedetlen, mindent a szakmán belül itthon a legfiatalabbként, az elsők között értem el. A víváshoz hasonlóan azonban végül itt sem került fel az i-re a pont – lényegében ezért vagyok ma nyugdíjas. (Ez azért kissé bonyolultabb a leírtaknál. A lényeg az, hogy ötvenéves korom után kissé bedugultam, majd a nyugdíjkorhatárt elérve a célszerűség és a logika az addigiak feladását kívánta.)

Szóval nekem 4 vagy 6 munkahelyem volt, attól függően hogyan számítjuk az elsőt és az utolsó előttit (a kettő ugyanaz). Mindegyikről saját, szabad döntésem következtében távoztam. Mindig kvázi barátsággal váltunk el, haragosokat nemigen hagytam magam után, legfeljebb néhány kissé sértődött kollégát. (Azt azért nem merném állítani, hogy nem volt olyan, aki örült a távozásomnak – bár túl sok tutira ezekből sem volt.) Így, visszatekintve akár azt is mondhatnám, hogy mindegyik váltásom elsődlegesen anyagi okokra vezethető vissza. Ez azonban túlzó leegyszerűsítés lenne, mindig volt ott szakmai és érzelmi motívum is bőségesen. Mindenesetre egyiket sem bántam meg, az adott szituációban és időben a váltás volt a legcélszerűbb. Néhány dolgot talán kissé óvatosabban, jobban előkészítve kellett volna véghezvinni, meg néhány ziccerre nem mozdultam időben – de jó az egész úgy, ahogy nekem sikerült. Ezúttal szó sincs arról, hogy más univerzum lenne, ha nem úgy történik, ahogy történt. Az csak disszidálás esetén lett volna így, amit néhányszor felvetettem, de ez elől a Mama mereven elzárkózott.

A diploma szerzést követően első munkahelyemként sikerült bennmaradnom az Alma Mater kutatóintézetében „tudsegg”-ként. Rövidesen el kezdtem nyerni a „belső” tudományos pályázatokat – jó kis kiegészítő jövedelem volt (8 alkalom). Hamar bevontak az oktatásba, az elsők között doktoráltam (a nagybátyámmal együtt avattak), és több nekifutás után egy osztrák kutatói ösztöndíjat is sikerült megfognom. Következett egy csodálatos innsbrucki 6 hónap (aztán a rája), majd még egy fél év az „igazi” munkahelyemen. Ekkor másfélszeres fizetésért hívtak a „hivatalba”, feladatom az anyaintézményem szakmai felügyeletéhez kapcsolódott, úgy hogy valamennyit még „vissza is taníthattam”. Évente lépegettem előre a rang- és fizetési létrán. Volt ami tetszett, volt ami nem, meg „rühellem” dolgok is adódtak bőven. A főnökeimmel mindenesetre nagyon jól kijöttem, ugyanakkor az is hamar látszódott, hogy azért nem ez lesz az én igazi pályám. Viszont járulékos elemként lett végre telefonunk, csont nélkül felvettek MTA aspirantúrára, búcsúzóul pedig – már felmondásom után – hozzám vágtak még egy Skoda kiutalást a Merkúrhoz. A búcsú pedig úgy történt, hogy a hivatal éppen aktuális sokadik átszervezése (a rendszerváltás idején) pont egybeesett a Sinai félszigeti búvártúrával. A túra vége ütközött egy heidelbergi konferenciával, így Tel Avivból hazarepültem és beugrottam a munkahelyemre néhány ábrát készíteni az előadásomhoz (ott volt számítógép meg társai). Azonnal közölték, hogy átszervezés történt, az osztályom és az osztályvezetői beosztásom marad, de új közvetlen főnököm van. Na, ez az egész olyan nagyon nem tetszett, gyakorlatilag azonnal felmondtam. Kaptam egy tisztességes végkielégítést, meg a Skoda kiutalást. Oszt nemsokára jött a pofára esés, nem vettek vissza az Alma Materbe. Volt néhány dolog valószínűleg anno, amibe nem jól pofáztam bele. Így bő fél évre munkanélkülivé váltam. Úgy nagyjából, mert egyrészt még belefértem az időbe, másrészt kitartott a végkielégítés, harmadrészt sikerült óraadóként valamit csinálnom. Ez addig rendben is volt, míg be nem adtam egy tanszékvezetői pályázatot ugyanide. Ekkor jött egy jó pár hét kellemetlen időszak, miután nem mindenki gondolta úgy, hogy pont én kellenék oda. Az állást végül én kaptam meg, és 15 évig ott is maradtam. (Úgy nagyjából…) A második nyelvvizsgát – nagy sztori – meg az aspirantúra vizsgákat megcsináltam, de az értekezés elkészítésével vártam, mert túl labilis volt az egész tudományos minősítési keret a rendszerváltás miatt. Amikor tisztult a kép, rögtön elkészítettem és megvédtem az értekezést, és azonnal ki is neveztek az intézménynek megfelelő legmagasabb oktatói státuszba. Hawai, 70 éves koromig meg sem kérdezhetik, hogy akarok-e még dolgozni! Hát egy túrót, a magyar jogbiztonság és stabilitás pont olyan, mint a tanári fizetések. Semmire sem jó, éhen halni sok, megélni kevés, folyton ügyeskedni kell.

Utóbbiakban akkor még nem voltam teljesen biztos, meg reménykedtem, naiv voltam én is. Mindenesetre a körülményeket ezúttal már némileg tudtam befolyásolni. Nagy tanszék voltunk, a csúcsidőben 12 főfoglalkozású oktatóval. Három ciklust töltöttem ki tanszékvezetőként, a negyediket – elég nagy marhaságként - már nem vállaltam be. Az én vezetésem alatt mindenki lépett előre 1-2 oktatói fokozatot. Próbáltunk használható órarendeket kialakítani, heti 1-2 „alkotói nap” jutott mindenkinek egyéb teendői kézbentartására. Sorra nyertük a különféle pályázatokat is. Nekem az „egyéb” vagy 3-4 éven át „sofőrködés” volt, kilométer érdekelt voltam, a soproni meg a sátoraljaújhelyi utaknak örültem leginkább. A bútornagykereskedő Margitkát szállítottam, a korkülönbség ellenére kifejezetten összehaverkodtunk. Olyan évi 70-75e km-t futottunk. A cég segítségével előbb a Skodát lecseréltük egy Nissanra (ciki kezdett lenni Skodával menni, meg kezdett leamortizálódni a nagy futásteljesítmény miatt…), közben megcsináltam a kandidátusi fokozatot (pár évig némi pótlékkal járt együtt), végül a cégtulaj Ildikó váltott. Egyrészt a heti max. 2 nap kezdett kevéssé válni, másrészt úgy vélte, hogy az egésszel visszafogja a szakmai előre menetelemet. Amiben volt is némi igaza, bár én akkor még úgy gondoltam, hogy a kandidátusival nagyjából be is fejeztem tudományos jellegű munkásságomat. Elértem a csúcsra, még 44 éves sem vagyok, minek erőlködni. Mert az teljesen világos volt, hogy angol (meg megfelelő kutatási pénzek) nélkül komolyabb focira nincs esély. Azért kísérletképpen Mariborban megtartottam életem egyetlen angol nyelvű orális előadását. Rajtam kívül senki nem értett az egészből semmit. A kérdéseket meg én nem értettem, le kellett előbb németre fordítani… Szóval ezek után csak posztereket gyártottam angolul, szerencsémre egyik unokatestvérem férje angol nyelvész professzor Horvátországban, mindig azt kérdezte, hogy USA, brit, esetleg auszi verziót kérek-e… Meg, hogy inkább ne vesződjek a fordítással, a magyart jobban érti, könnyebb azt lefordítani, mint kijavítani az én angol erőlködésemet. Arra meg ügyeltem, hogy a bemutató szekciókon legyen a közelemben angolul kommunikáció képes haver.

Szóval így folydogáltak az évek, szakmai-tudományos téren nagyon foglalkoztattak, tagja voltam mindenféle hasznos meg kevésbé hasznos, fontos meg számomra kevésbé fontos bizottságnak, testületnek. Ezek egy része amúgy szorosan kapcsolódott az Alma Materhez, illetve áttételesen korábbi hivatalnoki pályafutásomhoz. Aztán kiderült, hogy a jogszabályi környezet korántsem olyan stabil, meg a szakmai csúcs is lehet még feljebb. Előbb elkezdték átszervezni a felsőoktatást, majd bevezették a habilitációt – amit pár év küzdelmes munkával az ellenérdekelteknek végül csak sikerült lényegében kiherélni. (Egyúttal a moszkovita akadémiai doktori fokozat is megmaradt napjainkig.) Mindenesetre egyszer csak tudomásomra jutott, hogy lehet habilitálni az Alma Materben. Nosza rajta - amit a munkahelyemen azért gondosan eltitkoltam.

Így rövidesen „Dr. habil.” , egyúttal munkaköri besorolásom folytán „Prof.” lettem. (A jogi környezet 2005 közepéig állt fenn, addigra sikerült az illetékeseknek kiherélni a habilitációt, a már megszerzett címeket értelemszerűen nem vonták vissza. Akkor még nem volt divat a visszamenőleges hatályú jogalkotás.) Ekkor ráadásul talán harmadik nekifutásra bejött a korszak egyik leglényegesebb szakmai-tudományos elismerése, a 3 éves „Széchenyi István Ösztöndíj”. Mint utóbb kiderült, ezzel lényegében tetőzött pályafutásom. Legalább is saját értékelésem szerint.

Ugye 50 éves korára már illene, hogy az ember feje lágya benőjön. Én azonban mindig is igyekeztem „fiatalosan” gondolkodni és élni. Az össze-vissza egyetemi átszervezések és okoskodások közepette óhatatlan munkahelyi konfliktusok sora alakult ki. Ezek során végül úgy döntöttem, hogy egyrészt megsértődök, másrészt dafke benyújtok egy magasabb vezetői pályázatot, amit persze nem nekem írtak ki (el is buktam, meg szereztem néhány ellenlábast). Háttérként azt kell tudni, hogy én csak egy „másodosztályú” professzor vagyok, nem „igazi” egyetemi tanár. Az egy külön maceratúra – de ekkor már lehetséges volt bármelyik felsőoktatási intézményben. Viszont kezdett túl sok titulusom lenni, kvázi potenciális veszélyforrásként a helyezkedések közepett. Ezért nem teljesen véletlenül tartottam „titokban” a habilitációmat, csak a kész tényt jelentettem be, némi meglepetésére néhány kollégámnak, felettesemnek. Nem is írták ki az egyetemi tanári pályázatot, válaszul én meg nem nyújtottam be pályázatot negyedik tanszékvezetői ciklusomra, amit idejekorán közöltem. Akkor már gőzerővel dolgoztam azon, hogy visszakerüljek az Alma Materbe – amivel egyébként már korábban is kísérletezgettem, csak már a tapogatódzások közben tök eredménytelenül. Ez is hosszú és kacskaringós történet, és sokkal hosszabb időt vett igénybe, mint amilyennek kezdetben tűnt. Végül visszakerültem tanszékvezetőnek az Alma Materbe, de más tanszékre, mint amire kezdetben pályázni próbáltam, ráadásul 2 évembe került a buli. Viszont a „védett” kinevezésemben egy félállást sikerült azért megtartanom a „régi” munkahelyemen is. Akkor több intézményben lehettél oktató. Nem is ügyeltem az Alma Materes besorolásomra meg a fizetésemre. Megint Hawai, hurrá!

Hát egy frászt. Nem ragozom, túl közel van. Azt hittem segítek, tudok segíteni. Papírjaimmal, fokozataimmal, személyemmel egyaránt. Nem mindenki gondolta így. Néhányan úgy vélték, hogy még az intézményi szamárlétrát sem jártam ki, ejtőernyős vagyok. Bár különösebb huzavona nélkül kiírták az egyetemi tanári pályázatot, az első elutasító vélemény után azonnal kifarolt mögülem a kar, egyedül a rektor maradt támogatóm. Egyidejűleg a másik intézményi „védett” félállásomból tisztességes végkielégítés mellett a következő leépítésnél lazán kirúgtak. Némi írásbeli kötözködés során megtudhattam, hogy nem mentettek fel, továbbra is professzor úr vagyok, csak a munkaviszonyomat szüntetik meg a központi leépítés keretében. A Széchenyi Ösztöndíj is lejárt, közel felére csökkent a jövedelmem. Hát ezzel valamit kezdeni kellett, az elviselhető mértékű nyugdíjam kezdett veszélybe kerülni. A helyzet fonáksága zavart legkevésbé, az csak vicces volt (pontosabban lett volna, ha használtam volna): „Prof. Dr. habil. XY PhD tanszékvezető, kezdő egyetemi docens”. Elől – hátul doktor docens úr professzorként. Mintha a kötelező biztosítás bónusz 10-ből malus 10-re esne vissza, egy besorolási és fizetési kategóriával alacsonyabban, nem túl sok évvel a nyugdíjkorhatár előtt, kiütött munkaköri „védettséggel”. Többször nekifutottam, falakba ütköztem. Egy egyetemre főiskolai besorolású oktatót? Hát azt nem. Akkor legalább a fizetést tegyék arra a szintre. Alapbérnél magasabbat? Hát azt már nem. A munkakörömmel sem voltam maradéktalanul elégedett, túl sok időt vett el, még a nyári oktatói szabadságból is. Eleve magas volt az óraszám a nem kielégítő oktatói létszám meg az oktatási átszervezések (BSc / MSc) miatt, ráadásul a tanításon túl a kar egész oktatási adminisztrációjának a felügyelete munkakörömhöz tartozott. Hú, mikkel szembesültem időnként…

A vége az lett, hogy elkezdtem körbe nézni a piacon. Gyorsnak kellett lennem, úgy, hogy a lehető legutolsó pillanatban derüljön ki. Három vidéki egyetem került a képbe, ahol nem volt ciki habilitált főiskolai tanárnak lenni, és nem ragaszkodtak a heti 5 napos jelenlétemhez sem. Mindegyik nagyon fogadókész volt, egész jó feltételekkel, bár némi „darázsfészekkel”. Közben azért beadtam tanszékvezetői pályázatomat a következő ciklusra az Alma Materben, meg is kaptam újabb, 5 éves megbízatásomat. Munkahelyem nem, más viszont megtudta, hogy állást keresek. Így végül egy negyedik vidéki egyetemen kötöttem ki, ajánlatuk elfogadását életem egyik legjobb döntésének tartom. Mondjuk túl sokat nem kellett rajta gondolkodni, a legelőnyösebb feltételek, legközelebb, legkisebb darázsfészek, vonzó, de mégis behatárolt szakmai terület a többihez képest, a lassan lőtávolságba kerülő nyugdíj pedig megmentve. Igazság szerint ezen a ponton mindenki rendkívül korrekt volt. Az Alma Mater, az előzetesen képbe került intézmények, és a fogadó intézmény egyaránt. Gyakorlatilag egyik napról a másikra váltottam munkahelyet.

Az utolsó munkahelyemmel nagyon elégedett voltam, remélem ők és tanítványaim is velem. Egy MSc szak indítása miatt kerültem igazából ide, amit némi huzavona után hamar akkreditáltak. A távolság időnként kissé nehézkessé tette a dolgot, de ezt tudtuk előre. Alapvetően kényelmes volt, egyedül a megbízott intézet igazgatói évem volt kicsit sűrűbb. Két egyetemi tanári pályázatot is kiírtak, a második elhasalás után nyugdíjba kértem magamat előzetes megállapodásunknak megfelelően. Még másfél évig vissza tanítgattam, de a távolság miatt ez már nem érte meg, ráadásul hanggal sem bírtam az összevont órákat. Összesen közel 8 évről van szó…

Végül röviden a pályám során kihagyott legnagyobb helyzetekről. Amelyekkel súlyosbításként „menet közben” is tökéletesen tisztában voltam. A legnagyobb hiba az volt, hogy néhány tétova kísérlet ellenére nem tanultam meg angolul, pedig képes lettem volna rá. A másik, hogy az innsbrucki jó kezdést nem követte érdemi folytatás a külföldi ösztöndíjak és társaik terén. Részben ennek következménye, hogy bár tekintélyes a publikációs listám darabra meg kilóra is, de fajsúlyosabb nemzetközi vonzat nélkül. Napjainkban pedig már csak ez számít (mármint, ha tényleg érdemben kezelik a publikációs listát a Nők Lapja meg a Blikk nélkül). Nagy hiba volt az évezred forduló környékén, hogy élő szerződésem ellenére nem adtam ki a kezemből egy 99 %-ban kész szakkönyv kéziratot – teljesen más lenne a citációs helyzetem, ráadásul többen megelőztek a „piaci résben”. Még egy évtized múlva sem bizonyult elavultnak, végül meg is kaptam érte életem egyetlen igazán normális szerzői jogdíját. Volt egy rövid ideig tartó és kissé bizonytalan „ablak” az akadémiai „nagydoktori” felé is, ami végül csak gondolatkísérlet maradt. Más hirtelen most nem jut az eszembe. Illetve azt azért megjegyzem, hogy tanszékvezetői vagy intézetigazgatói megbízatásokon túl a magasabb vezetői posztok soha nem érdekeltek. Az már túl nagy lekötöttséggel járt volna együtt, meg egyébként is utáltam az értekezleteket meg a sok díszpintyként végig csinálandó ceremóniát.

Összességében szép volt, jó volt, elég volt. Szakcikkek helyett pedig itt ez a blog, bár ez nagyon más műfaj. Ez a „melósabb” a konkrét megírást illetően. A szakszöveg sokkal egyszerűbb, és fajtájától függően mindig konkrét sémát követ. Mondjuk a statisztikai számítások kicsit hiányoznak, az mindig olyan „izgi” volt, hogy mi jön ki belőle…

Sumsum: mindegyik munkahelyemet szerettem, nincs is „hű” meg „ha”, teljesen értelmetlen lenne. Pusztán az utódoknak, tanulság képpen néhány apróság. A lényeget tekintve ma is úgy vélem, hogy döntéseim a helyzetnek megfelelően jók voltak. Néhány esetben azonban szerencsésebb lett volna kevésbé karcosan levezényelni a dolgokat – úgy, mint az utolsó váltásnál. Így a hivatalban nem kellett volna csípőből felmondani. Bár akkor lehet, hogy nem lett volna meg a második Skodánk… A habilitáció utáni „bepöccenésem” pedig egyértelmű hiba volt. Úgy kellett volna váltani, mint az utolsónál: tanszékvezetőként. Meg várni egy kicsit, nagy valószínűséggel kiírták volna ott is az egyetemi tanári pályázatot és akkor nem veszítek éveket… Az eleve kekeckedésként beadott felső vezetői pályázat természetesen tök felesleges volt, bár hátrányát ennek végül nem éreztem, miután a minőségével és „hangolásával” semmi baj nem volt. (Éppen azért adtam be… de senkit nem bántottam vele, legfeljebb kicsit nagyképűnek vagy valóságtól elrugaszkodottnak gondoltak néhányan.) Az is kifejezett hiba volt, hogy „nulla éves” docensi alapbérét mentem vissza az Alma Materbe – csak hát nagyon mehetnékem volt, teljesen be voltam zsongva. (És mellesleg egyre kevésbé lehetett parkolni aktuális munkahelyem környékén, nem vicc, ez komoly váltási szempont volt!) Én akartam menni, nem ők akartak engem. Sőt, eszükbe sem jutottam, hanem egyszer csak hívatlanul felbukkantam mindenféle papírokkal az iniciálémban, egy nem nekem kiírt munkakör kapcsán. Szóval, ha váltani kell, ne kapkodj, ne hagyd magadon az érzelmeidet eluralkodni, csendben, gyorsan és célratörően vidd végig a dolgot. Ne vesszél össze senkivel, maradj jóban mindenkivel – hosszútávon biztosan kifizetődik. Ha tovább részletezném és nevesíteném pályámat, jópáran lennének, akik elvi vagy személyes okokból olykor nem támogattak, vagy akár keresztbe tettek, máskor meg teljes mellszélességgel mellettem álltak. De hát ilyen az élet, az akadályok arra valók, hogy ha tudod ugord át, vagy kerüld meg, bújj át alatta – és csak végső esetben próbálkozz nyers erőből áttörni. Kerüld a konfrontációt, helyette kompromisszumra és kooperációra törekedj. Még az sem nagy baj, ha eközben egy-egy marhaság is beugrik, később akár még pozitív hozadéka is lehet. Bár erre azért ne számíts, az lutri lenne, minden esetre lépj túl rajta.