Igazából István és Jutka, plusz az elmúlt közel két évtizedben a Gitana. De kezdjük Istivel, akivel katona korunkban találkoztunk egymással, majd végig szobatársak voltunk a koleszben. Biztos nem lesz elég egy poszt a közös élményekre, mert hála Istennek volt bőven. Motorozás, túrázás, hegymászás, sízés, búvárkodás, hajózás. Meg természetesen a család, mert viszonosan keresztszülők vagyunk. 
A katonaságnál igazából csak a vége felé haverkodtunk össze. Jó reputája volt körünkben, hiszen képes volt eltáv engedély nélkül napokra meglépni, még őrségből is, és soha sem bukott le. Mígnem egyszer Dunapatajra vezényeltek bennünket valami rabszolgamunkára, és egy jobb pajtaféleségbe (TSZ épület) szállásoltak el bennünket. Volt ott egy rozzant Zetor is, amivel szabadidőnkben bőszen rallyztunk egymást váltva. Mondjuk össze is törtük a végére, kitört az első tengelye. Barátságunk igazából egy veszekedéssel kezdődött, hogy éppen melyikünk vezesse a Zetort. Nem volt nagy ügy, hamar elrendeztük a dolgot, és mindketten mentünk pár kört. Ugyanitt történt, hogy a „katona elvtársak” minden nap kaptak néhány demizson bort a szabadidő értelmes eltöltéséhez. A bor ihatatlan volt még ínséges időkben is, jobbára borotválkozáshoz használtuk fel jobb híján, mert attól nem lehetett eltekinteni, azt szigorúan vették. Viszont a környéken bőségesen lehetett megfelelőbb utánpótláshoz jutni, így esténként kisebb – nagyobb mértékben, mindenki vérmérsékletének és kapacitásának megfelelően időnként kissé elázott állapotba kerülhetett. Egyik ilyen alkalommal néhányan ágyához kötözték Andris társunkat, hogy „kínzósat” vagy mi a fenét játszanak. Én meg amikor észrevettem, szereztem valahonnan egy fegyvernek minősülő hatalmas konyhakést, és nagy hadonászás és ordibálás közepett elvágtam a köteleket. Isti is előkerült a nagy hangzavarra, és rögtön mellénk állt. Végül megnyugodtak a kedélyek, mi meg hárman életre szólóan barátok lettünk. Sajnos Andris már két éve eltávozott közülünk…
Ilyen szarokkal b@szogattak bennünket a katonaságnál (14,5 mm-es ZU-2 ikercsöves légvédelmi géppuska,). Engem 1x centik híján felnyársalt, amikor lezúgott a Csepelről, amivel szállítottuk. 
https://honvedelem.hu/cikk/55189
A katonáságnak számomra ez volt az egyetlen pozitív hozadéka, hogy barátok lettünk (plusz egy csajszi, de az más ügy). A következő négy évben mi hárman egy szobában voltunk a koleszben, akkor is, amikor már „járt” volna kétágyas szoba.
Jöttek a motoros évek. Utassal egy taknyolásom volt, természetesen Istvánnal. Pesten, vizes úton, piros lámpánál elfeküdtünk, be is csúsztunk a kereszteződésbe. Sérülés nélkül megúsztuk, mákunk volt. Aztán Isti is kapott egy MZ 250-est, együtt voltunk Zakopánéban, amikor hazafelé a mélyszántásban landoltam. Isti keresett meg a sötétben, és levette rólam a mocit. A dalmát tengerpartot is együtt jártuk be, ahová Marci társult hozzánk harmadik motorosnak – aki mellesleg mintha a zakopánéi út során is velünk lett volna.
Együtt voltunk Szófiában egy TDK konferencián, ahol Isti összejött Jutkával. Aztán a végzésünk évében az én 13 éves Trabimmal lepöfögtünk Hvarba, mi ketten, meg Jutka és Husi a hátsó ülésen. Istinek szerintem még nem volt autó jogsija, mert végig én vezettem. Benéztünk egy időre a búvárklub jugó túrájára – aminek eredményeképpen István is búvár és klubtag lett rövidesen. Persze előbb még haza kellett keveredni Bulgárián és Románián át, kellett a pecsét az útlevélbe a jugó „átutazás” miatt. István ritkán jön ki sodrából, de itt egy kicsit elvesztette a fejét. Történt, hogy a túrán a csajok szerintem túl sokat ettek és jó nagy lett a fenekük. A Trabi ezt kissé nehezen bírta, de én azért rendszeresen előzni próbáltam vele. Isti nem szokott, de most elkezdett morogni. Majd Szkopje környékén elég sokáig kísérleteztem egy Polóval, mire végre jött egy jó lejtő. Mutató 110-en, kivágok és megelőzöm. Isti kiborult, hogy álljak meg. Én, miért? Erre a hosszú lábaival keresztbe áttipor a fékembe. Az anyósülésről. Négy „tükördiagonál” gumi, a fékek eleve össze-vissza fogták a kerekeket. Hát jött is egy hosszú himbi-limbi gumivisítással az út egyik oldalától a másikig. Szembe mindenki menekült az árokba. Végre megáll valahogy a masina, kiszállunk, én balra, Isti jobbra. Utolér a Poló, nagydarab emberek rohannak ki belőle felénk. Megúsztuk a malőrt, ezek meg mindjárt agyonvernek. A fenét, segíteni jöttek, hogy mi történt, infarktust kaptam? Ijedtebben voltak, mint mi. Végül is lehet, hogy kívülről még rosszabbul nézett ki a dolog, mint belülről.
Ezzel nem egészen volt vége, mert később Ruszéből egy nap alatt hazajöttünk, ami 1000 km sztráda nélkül anno. Vajdahunyadnál már olyan fáradt voltam, hogy pihenésképpen megnéztük a várat. Akkor már túl voltunk egy hátsó durrdefekten (naná, hogy 100-as tempónál), de az árokszélen sikerült egy gumidarabot szereznem, ugyanis a külső gumin egy szép kis kerek lyuk képződött. Így a külső és a belső közé ezt a „patkolást” tettem be jobb híján. És még a fele út vissza volt. Volt is még 8-10 durrdefektünk, amint elkopott a „patkolás”, a kopásos lyuk pedig egyre nagyobb átmérőjű lett. Az utolsó kettőnél a csajok már ki se akartak szállni, hogy nincs itt semmiféle defekt, hagyjam őket aludni. Jóval éjfél után értünk Pestre, alig láttam már, zavartak a lámpák fényei, itt volt az uccsó defektünk is. Nagy nehezen átértünk a város másik felére, és megfogadtam, hogy soha többé nem vezetek ekkora távot egyszerre. Három napig alig láttam, úgy kikészültek a szemeim, pedig huszonéves voltam. (Aztán persze mentem ennél nagyobb távokat, 1300 km feletti a leghosszabb – ráadásul akkor meg nem volt fékem a Volvoval -, de normális autóval és sok sztrádával. De volt olyan is, amit feladtam, mert túl kockázatosnak tartottam a folytatást.)
Hát ezek voltak a kezdetek, de a folytatás is sűrű volt. Lesznek kapcsolódó posztok valamikor, most csak felsorolás szerűen néhány dolog. Esküvőnkkor a menyasszonyi autó Isti piros VW Passátja volt. Jutka akkor már 3 hónapon belül volt a babával, akinek mi lettünk a keresztszülei. (A kölyök kapkodott a pap gyertyájáért…) Két év múlva nálunk is jött a baba, természetesen Ők lettek nagyobbik fiúnk keresztszülei. Rengeteg közös sízésünk volt, igazából együtt tanultunk meg sízni, vittük a lányokat, később a gyerekeket is. Évtizedes távlatban a szilveszter sípályán volt. Meg a síoktatás, amiből Isti „professzor” lett. (Mint a búvároktatásban is később.) Egyszer eldurrantotta az egyik derékcsigolyáját (kompressziós törés egy landolás után), én ugrottam be helyette oktatónak. A gyerekeimet végül Ő tanította meg sízni, mert én velük eredménytelennek bizonyultam természetesen. A legendárium része, amikor Zakopánában a ködben ránk esteledett a pálya közepén. Senki (mind síoktató volt) nem boldogult az oldalbordájával, miután a csajok besokalltak. Isti felsorakoztatta a csapatot, minden fiú kettővel jobbra, és az „idegen” csajt érdekes módon mindenki simán lehozta. Nem volt kinek hisztizni…
Rengeteg közös búvártúránk volt Jugóban, Görögországban és a trópusokon, ilyenkor egy szobában aludtunk, akkor még egyikünk sem horkolt, meg hát bevált anno a kolesz. Amikor Kubába mentünk, Madridban majdnem lemaradtunk a gépről, mert mi elmentünk megnézni a várost. Az idegenvezető már lejelentett bennünket, hogy disszidáltunk. Hurghadában ott volt a csónakos vállficamomnál, Maldívon a rája balesetemnél.
Végig asszisztáltam, amikor megvették és felújították a Gitanát. Az első években mindig voltam hajós búvártúrán. A Mamával pedig évtizedes távlatban a mai napig ott vagyunk a május elejei „behajózáson” az Adrián. De ez külön mese, mert akkora élmény még most is. Közel két évtizede. Amúgy Istinek most két motorja van, egy lassan oldtimer Jawa 350-es, meg egy 1200-as Suzuki. Jövőre „befogom”, a Piaggo mellé beszerzek egy Hondát vagy Suzukit. Persze nem 300 kilóst… Isti és Jutka amúgy ma már két unokájának örül – de ez is más mese.
- 12. 08.
