Édesapámék hárman voltak testvérek, „kései” gyerekként a két fiú után évtizedes távlatban született Nagynéném. Az idézőjel nagyon is helyénvaló, hiszen Memike még 31 éves sem volt, amikor jött a Nagynéném. Aki mindössze 11 évvel idősebb nálam. Ennek megfelelően egészen rendkívüli a mi kapcsolatunk. Éppen most beszéltünk hosszasan telefonon.

A legenda szerint Nagynéném biciklizett ki kicsit ijedten Memikéhez a hírrel, amikor úgy döntöttem, hogy márpedig világra fogok jönni rövidesen. Ő, illetve később Ők mindig egy lakásban laktak nagyszüleimmel. Mindig pátyolgatott, figyelme a mai napig kiterjed rám. Amikor iskolás lettem, természetesen próbálkozott, hogy majd Ő segít nekem tanulni. Ez olyan túlzottan nem jött össze, mert meglehetősen önérzetesen kikértem magamnak, hogy nem vagyok én hülye. Aztán ötödikben jött az orosz. Nagynéném akkor már majdnem végzett, és aktív életében matektanárként dolgozott. Ráadásul, hisz matektanáraimmal mindig kifejezetten jóban voltam. Szóval az addigi tanítónéni helyett tantárgyakként változó tanárok. Meg az orosz, akit egy csúnya öreg néni tanított, aki még szigorú is volt. Meg kikérdezte a szavakat. Ha nem tudtad, kaptál egy egyest. Ha rossz szót mondtál, két egyest kaptál: az egyiket azért, mert nem tudtad a szót, a másikat pedig azért, mert a kimondott orosz szó jelentését sem tudod. Egy órán simán össze lehetett szedni 8-10 egyest a kezdetekben. (Más kérdés, hogy mi került a naplóba, meg ezek a tökök hogy lettek figyelembe véve a bizonyítványnál.)

Soha nem volt erősségem a bemagolandó szöveg. A számomra „logikát nélkülöző” versekkel, definíciókkal, vadidegen szavakkal a világból ki lehetett kergetni. A családban egyedül nagynéném boldogult el valamennyire a cirill betűk világában. Így aztán végül nem úsztam meg a dolgot, és szégyenszemre Nagynéném kikérdezte az orosz leckéket, amikor tehette. Ezt a megalázó procedúrát sokáig nem tűrhettem, így végül a legkisebb ellenállás irányába mozdultam el. Inkább tanultam magamtól annyit, hogy ne nagyon vigyek haza rossz jegyeket, és akkor megúszhattam, hogy a Memikééknél töltött drága időt ne oroszra pocsékoljuk.

Teljesen véletlenül – éppen Memikééknél voltam - kiskamaszként szem és fültanúja voltam, amikor megkérték Nagynéném kezét. Egy lánya, és pár évvel később egy fia született.

Igazából Vele kapcsolatban nincsenek eseményekhez köthető nagyobb sztorijaim. Mindig találkoztunk, amikor nagyszüleimet meglátogattam. Állandóan dugdosott egy kis zsebpénzt, még akkor is próbálkozott, amikor már dolgoztam.

Később legtöbbet a balatoni birtokon találkoztunk, hosszú éveken át mentünk szüretre a mi kisgyerekeinkkel is. Memikéék még a 60-as évek végén építettek egy nyaralót a faluban, a sokkal kevésbé komfortos pincét és a hozzá tartozó „háztájit” egyre inkább gyerekeikre hagyták egy elvi megosztás mellett. A szőlővel és a borral eleinte főleg Nagynéném férje foglakozott, majd Nagybátyám is kezelésbe vette az Ő területrészét, bár eleinte inkább a pince felújítására szentelte energiáit. Édesapám ebből kimaradt, Ő csak az elvi tulajdonrészére tartott igényt – ki is pusztult végül a szőlő az Ő „elvi részén”. (Ma ennek helyén áll R.-ék háza.) Mi pedig kisgyerekeinkkel felváltva mentünk pár napra Memikéékhez a faluba, vagy a pincébe. (Nagyobbik fiam 1 éves kora körül első önálló lépéseit a strandon tette meg, Nagynénémnek az elsők között dicsekedtünk el vele.)

Teltek az évek, és a tetőtért elkezdtem megcsinálni lakásunkban, hogy a gyerekeinket külön szobába tudjuk elhelyezni. Éppen az egyik gerendán ülve matattam valamit, amikor Nagynéném telefonált, hogy Memike váratlanul rosszul lett, és nem látszik visszaút az állapotából.

Újabb pár év múlva – akkor már évek óta megvolt az államtól visszakapott terület - Nagynéném férje beszélt rá a „pincénk” engedélyeztetésére, aminek terveit egyik kollégája készítette el jutányos áron. De ez igazából egy másik történet, bármennyire is meghatározó eleme új évezredi létünknek.

Nagynéném megcsodálta a budai zöldövezeti, és a jelenlegi agglomerációs körzeti házunkat is. A „birtokunkat” pedig mindig elismerően dicsérte, hogy a susnyás „csiharból” mit hoztunk ki alig egy évtized alatt. Sajnos egyre kevésbé tudom felcsalogatni, egészségi állapota sokat romlott, nem bírja már az emelkedőket. Remélem a Jó Isten még sokáig körünkben tartja.

2018. 11. 26.