Kinek ne jutott volna eszébe áttekinteni és/vagy összeállítani a családfáját? Én most belefogok, leírom amit tudok és ahogyan tudom – de nem fogok számomra ismeretlen részletek után kutakodni, az oldalágakat meg eleve kihagyom. Utóbbi egyrészt nem az én dolgom, másrészt keveset tudok róla. Egy kicsit engedek az anonimitáson is, aki ismer az úgyis rájön a nevekre meg a helyszínekre, még az időpontokat is be tudja valamennyire azonosítani. Aki meg nem ismer és rájön valamire, sebaj, nincs itt semmi sötét titok.
Szóval édesapám építészmérnök, édesanyám háztartásbeli volt, és az 50-es évek elején Kaposváron születtem. Pár évvel később húgom is megérkezett a családba, pont a Jézuska hozta. Anyai nagyanyám valószínűleg tífuszban fiatalon meghalt, két kislányt hagyva maga után. Aztán előkerült egy mostohaanya, akiről nem sokat tudok, csak azt, hogy édesanyám nagyon utálta és „gonosz” volt. Anyai nagyapám is fiatalon meghalt, a háború végén a falu határában ment valahová lovaskocsival, amikor bombatalálat érte. (Hogy miért nem volt katona, azt nem tudom. Lehet, hogy nem is volt annyira fiatal és túl volt a korhatáron.) A bomba levitte egyik lábát, még kórházba vagy felcserhelyre került, de lányaival már nem találkozhatott. Édesanyám akkor 17-18 éves lehetett. Ez is utólagos következtetés, mert bármennyire is hihetetlen édesanyám tényleges életkorával csak 40-50 éves korom körül jöttem tisztába. Amikor már nekem kellett kezdetben segíteni, később levezényelni nem kevés „hivatalos” ügyes bajos dolgát. Mert nagyon nyüzsi volt, biztos tőle örököltem. Letagadott 3 évet, és amikor már felnőttként egyszer valamilyen okmánya a kezembe került, még akkor is azt mondta, hogy „elírták”. Ma már tudom, hogy 2,5 évvel idősebb volt édesapámnál, és akkoriban ez szégyennek számított. Ráadásul falusi gyerekként, félárvaként „csak” polgárit végzett, utána meg valamilyen varrónő-hímző képzésen vett rész. Lehetett más is, amiről ténylegesen semmit sem tudok. Nagyon szép volt, de mégiscsak egy „iskolázatlan varrónő” némi nemesi beütéssel – amiről akkoriban jobb volt hallgatni. Ráadásul erős művészi hajlamokkal, szépen rajzolt és festett, a „muzsikálás” pedig élete végéig meghatározó eleme volt mindennapjainak. (Kellett is járnom zeneiskolába zongorázni 7 éven át, nem túl nagy örömömre.) Szóval nem biztos, hogy apai nagyszüleim olyan nagyon örültek szemük fénye elsőszülött gyermekük párválasztásának. Mindenesetre édesanyámnak volt valamilyen kisebbségi komplexusa, amit állandóan kompenzált. Háztartásbeli volt, soha nem volt munkahelye az én életemben. Erre Ő büszke volt, olyan férje van, aki eltartja a családját. Nem is rosszul, bejárónőnk volt, aki „Naccságos Asszonynak” szólította Anyámat, aki ezt láthatóan élvezte. Mindezt az 50-es évek második felében. Én már kisiskolás voltam, amikor döbbentem rájöttem, hogy a bejárónő nem tud olvasni, csak a nevét tudja leírni. Jól össze haverkodtunk, időnként hozott valamilyen irományt, hogy felolvasnám-e neki. De szüleim is olvastak neki olykor leveleket meg hasonlókat. Büszke voltam, hogy egy felnőttnek tudok segíteni, aki rászorul erre.
Így nekem csak egy nagymamám volt, a drága, imádott Memike. Mindössze 42 éves volt amikor születtem. Akkor lett Memike, amikor én kezdtem beszélni, és ilyesféleképpen szólítottam meg. Rajta is ragadt a név végleg, még a 3 gyereke is "édesanyám"-nak vagy Memikének nevezte, esetenként így szólította meg. Azt hiszem Édesanyámmal nem igazán jöttek ki jól egymással. Memike részéről ezt soha egy fél pillanatra sem érzékeltem, sem gyerek, sem felnőttkoromban. Igazából Édesanyám részéről sem – jó anya volt -, azonban nem igazán vette jó néven, hogy én állandóan a Memikén, illetve Memikééknél lógok. Ennek eredménye lehetett szüleim 6 éves „vándorlása”, ez a véleményem azért több puszta „ráérzésnél”.
A Tóth Lajos Általános Iskola 8. osztályába jártam, a szinte legendás Tóth „Csicsa” matektanár osztályába, amikor becsapott a ménkű. Tényleg így éltem meg. Már ígéretesen bimbózott az első igazi szerelem L. Magdival. Randiztunk és megfogtuk egymás kezét, talán már puszit is adtunk egymásnak. Már felvettek a tényleg erős Táncsics Gimnázium mat-fiz tagozatára, és Magdit is felvették abba a gimnáziumba. A vívás nagyon kezdett menni. Erre közlik velem, hogy a nyáron elköltözünk Zalaegerszegre. Nagyon jó lesz, van egy erős gimnázium, aminek van matek tagozata is. Érdekelt is ez engem. Se Magdi, se Memike, se vívás. Azt sem igazán értettem, hogy miért kell feladni a 15 éve meglévő, jól fizető főmérnöki állást egy rosszabbul fizető beosztott mérnökire, a saját építésű nagy kertes sok szobás családi házat egy kétszobás harmadik emeleti lakásra. Persze nekem ebbe túl sok beleszólásom nem volt. A dolog amúgy nem jött be az öregeknek sem, 1 év múlva már Keszthelyen, újabb jó másfél év múlva Siófokon, további 3 év múlva végül Pécsen landoltak, Apám immár újból főmérnökként. Persze ahogy már egyszer jeleztem, ha nem így történnek a dolgok, az egy teljesen más élet, másik univerzum lenne számomra. Az igazi okokat ma sem ismerem, soha nem feszegettem a kérdést.
Na, vissza a nagyszüleimhez. Alapból magázták egymást, csak amikor veszekedtek, akkor tegeződtek. Egyébként „édesannya” meg „édesapja” csinálja már meg ezt meg azt. Nagypapám amúgy agronómus volt keszthelyi Georgikon végzettséggel, Memike főfoglalkozású Édesanya és Nagymama, 11 év korkülönbséggel. Memike katolikus, Nagypapa református, tartották is vallásukat, rendszeresen jártak templomba. Nagypapa becsukott ablak mellett állandóan egy böszme nagy rádiót recsegtetett, vagy a Szabad Európát, vagy valami német karattyolást hallgatott. 
Még iskolába sem jártam, amikor már belém verték, hogy a Nagypapa kedvenc időtöltéséről soha senkinek egy szót sem szabad mondani. Másik kedvenc időtöltése a focimeccsekre meg boxmeccsekre járás, ezeket ki nem hagyta volna. Nagypapa amúgy próbálta fiait rávenni, hogy egzisztenciájuk miatt lépjenek be a pártba, de ők erre nem voltak hajlandók. Nagypapa két világháborút járt meg tisztként, a másodikban szerencséjére amerikai fogságba esett. Nekem legalábbis így mondták, soha nem számoltam ki, hogy bő 20 éves volt az első háború végére. Később azt is megtudtam, hogy Nagypapa vitéz, pontosabban „Vitéz”. Na, ezt végképp nem ragozták, az öreg soha nem beszélt róla. Az érdeklődő unokának persze muszáj volt némi információmorzsát nyújtani, annyi körítéssel, hogy erről sem kell beszélni. Annyit tudtam, hogy a Vitézi Rend tagsága eredetileg az elsőszülött fiú révén öröklődik. A Nagypapa pedig Doberdó környékén harcolt a Nagy Háborúban és helytállásáért Horthy Miklóstól személyesen kapta a megtisztelő rendi tagságot. Nem igazán jártam körbe a témát, falakba ütköztem, ha kérdezősködni próbáltam. De azért a morzsákból kialakítottam egy saját verziót, nem is olyan túl régi pontosítással.
Nagypapa 1898-ban született, édesapja mezőgazdasági gépész volt (gőzkombájn és társai). Fiatal korában focizott, meg marha nagyot tudott dobni. (Ezt konkrétan mondták, amúgy nekem is van egy, még ép vállal szerzett megyei ifibajnoki ezüstérmem gerelyhajításból.) A háborúban az történhetett, hogy a hegyekben valamilyen visszavonulást kellett az egységének végrehajtani. Az öreget egyedül vagy többedmagával egy megfelelően szoros helyen hátra hagyták pár doboz kézigránáttal a visszavonulás fedezésére. Gondolom a kézigránátok rendeltetésszerűen kerültek felhasználásra és a Nagypapa szórt belőlük rendesen. A katonai akció sikeres volt, meg Nagypapának is sikerült túlélnie a dolgot. Biztos nem volt sima ügy. Pont.
Nagypapa többször elvitt kisgyerekként a munkahelyére. Nagy élmény volt, mert hintó és kocsis járt munkájához a határjárás során. Apáti bácsi volt a kocsis, és mellé ülhettem. Nagyon tetszett és visongva nevettem, amikor a lovak felemelték menet közben a farkukat. Tudtam, hogy valami még következik. Ha csak egy durranás, akkor még jobban nevettem, ha jött a matéria is, akkor kicsit fintorogtam. Később Nagypapának volt egy Panni motorja, szívesen ültem rajta. Nagypapa cigarettázott kb. 65 éves koráig, Szimphóniát, később Fecskét szívott. Első cigijeimet Tőle loptam.
Gyönyörű gyerekkorom volt Kaposváron, egyszer talán erre is sort kerítek. Az biztos, hogy ebben kiemelkedő szerepe volt Memike féltő, óvó, rajongó szeretetének és gondoskodásának. Nagyapai dédszüleimet már nem ismerhettem meg, nem sokkal születésem előtt elhunytak. A másik oldalról viszont mindkét dédszülőmre emlékszem valamennyire, főleg a Dédpapára, Ő élt tovább. Tapolcán laktak másik lányukkal, Toncsikával együtt. Memikével többször huzamosabb időre is elengedtek hozzájuk.
A Dédpapa egy német vegyész volt, aki soha nem tanult meg magyarul tökéletesen. Házasságából 3 lány született, Memike a legidősebb, Toncsika a legfiatalabb. A középső Olgicát 16 éves korában elvitte a tbc. A szülőket annyira megviselte az eset, hogy még templomba sem jártak egy ideig. Memike kivételével közös sírban nyugszanak a tapolcai régi temetőben. Dédpapa szeszfőzdéket vezetett. Memike Dégen született, és valahol a környéken később megismerkedett a fiatal gazdatiszttel, akihez 16 éves korában hozzáment. Bő két évvel később született Édesapám Székesfehérváron. A Dédpapa később Tapolcára került, és Ábrahámhegyen bortermelésbe is fogott. A pincében az utolsó, máig őrzött krétás dátumfelírása 1962-es. De ez már egy másik mese.
Update 2019.08.06., Évivel 42. házassági évfordulónk alkalmából: elhanyagoltam a blogot, de "anyagot" azért gyűjtöttem, így némi pontosítás (hogy el ne felejtsem később...):
1. A Nagypapának a Nagy Háborúban volt egy hadi kitüntetése is. Azért kapta, mert kisasszerolta, hogy az olasz tüzérség bemérte a fedezéküket, Ő meg kihajtotta belőle a társait. Szó szerint, mert azok nem akarták elhagyni a fedezéket, Ő meg puskatussal kiverte őket onnan. A következő lövés miszlikbe aprította a fedezéket. Kemény idők voltak akkoriban...
A vitézi apropó pedig állítólag úgy volt, hogy egy altiszttel hagyták hátra utóvédnek. Az altiszt kibiztosította a kézigránátot, az Nagypapa pedig elhajította oda, ahová kellett. A munició kifogytával pedig elpucoltak, még időben. Meg szerencsével - de sikerült nekik. És azért közel 2 évtized múlva kapta meg a Vitézi rendi tagságot, mert nagy nehezen rábeszélték az "igény" bejelentésére - talán a birtoktulajdonos báró, aki maga is "Vitéz" volt, és ahol az apai dédnagypapám vezető gépész volt, a fia meg mittudoménmilyen beosztású agronómus. Szóval nem ismerem a Vitézi Rend akkori eljárási proceduráját és feltételeit, meg hogy évente mennyit adtak, de "saját jogon" is lehetett jelentkezni. Meg is kapta, ami akkoriban jelentős pénzbeli juttatással/vagy földbirtok adományozásával jár együtt. A családban jelentős vita alakult ki, hogy melyiket válasszák. A föld valahol Pécs alatt lett volna - Ők Dég közelében egy pusztán, Memike nagymamája és szülei akkor részben már Tapolcán éltek - , így végül a pénz mellett döntöttek. Be is tették bankba a manit. A vége az lett, hogy egy facipőt vettek belőle Édesapámnak a hiperinfláció során... Később pedig a fotodokumentumokat elrejtették, és nem beszéltek a történtekről.
2. Vannak új infoim Áhegyről és a nagyszüleimről is. Eredetileg Memike anyai nagyszüleitől származik a birtok. Memike nagypapája salföldi volt, és volt némi szőlője is. De olyan nagyon nem törekedett a fejlesztésére, jobban érdekelte a kártyázás meg a borozgatás a haverokkal. Viszonylag fiatalon meghalt, az özvegye pedig kezébe vette a dolgokat, meg beköltözött Tapolcára, ott vett egy házat. Memike közben iskolás lett, szülei Dég környékén éltek, ahol a Dédpapa egy szeszfőzde vezetője volt. De az elérhető iskola nem volt az igazi, aminek a vége az lett, hogy előbb Tapolcára vitték a nagyanyjához meg a ottani zárdába, később pedig Veszprémbe került az angolkisasszonyok Sancta Maria Intézetébe.
Ugyananebben az időben a másik, O. dédapám a Dég melleti Fekete-pusztán volt vezető mezőgazdasági gépész, a fia meg ugyanott gazdatiszt (agronómus). A fiatalok valahol itt ismerték meg egymást, aminek a vége házasság lett. Két év múlva Székesfehérváron megszületett Édesapám, rá másfél évre a Nagybátyám, 11 év múlva pedig a Nagynéném. Ő amúgy a pusztán, mert nem volt idő bejutni a kórházba, bár bába és orvos jelen volt a hirtelen otthoni szülésnél. Mellesleg Memike a "kései gyerek" születékor 32 éves volt. Később, az én születésemkor pedig 42...
Szóval úgy alakult, hogy a szeszfőzdés, vegyész Koloczek dédpapa otthagyta a szeszfődét (nyugdíjba ment, vagy ezelőtt pár évvel), és ők is Tapolcára költöztek. Egyrészt épített több házat, másrészt beszállt anyósa szőlészetébe és borászkodni kezdett Áhegyen. Még vincellérje is volt, aki Áhegyen az alattunk lévő, ma már romos és jelenleg éppen 14 milkáért kínált kőházban élt. A II. VH végén pedig Nagypapa valahol a fronton (amerikai fogságba esett végül), Memike a 3 gyerekkel pedig Tapolcára menekülve a szüleihez próbált életben maradni. Persze 17 éves Édesapámat és még 16 se öccsét a végén besorozták Tapolcán, onnan vonultak be. Hogy szinte azon nyomban le is léceljenek, megküzdve orosz repülős sortűzzel Hévíz előtt, magyar csendőrök/katonai rendészek és orosz katonák általi elfogásokkal és elengedésekkel, civil ruha szerzéssel és Tapolcára visszakeveredéssel - de ez külön mese. Mellesleg Memikéék az otthonmaradtakkal végül Hegymagason vészelték át a front átvonulását és az orosz "felszaba-DÚLÁST". A Rákosi időben aztán annak rendje és módja szerint az egykori kis borászatból egy félhektáros szőlő és a pince/présház maradt meg "háztájiként". Ennek eredője sokszoros áttétekkel a jelenlegi helyzet. Ez szintén egy fordulatos külön mese, ami nem ennek a posztnak témája.
