Mindig csinálok valamilyen marhaságot - de eddig többnyire jól jöttem ki a dologból. Ez a bejegyzés elsősorban kronológia lesz, és elsősorban a családomnak és utódaimnak szól. Meg magamnak, ha elfelejtenék valamit. A korábbi projektek jelentős része természetesen korántsem marhaság volt, hanem az adott életciklusunkhoz tartozó fontos eseménysor,  probléma megoldás. Kisebb-nagyobb zűrzavar, bénázás mindegyiknél előfordult, de hát ez a dolgok rendje. A végeredmény összességében többnyire kielégítőnek és tartósnak bizonyult. A projektek között voltak alapvetőek, fontosak és kevésbé fontosak. Véletlenek és tudatos választások, döntések sora hozta a végeredményt, a jelenlegi állapotot.

Kezdetek

Édesapám építészmérnök, édesanyám háztartásbeli volt. Első gyerek és első unoka voltam a családban. Hosszúra nyúlt, vékony, kicsit izgága, lobbanékony természetű, motorikusan robbanékony gyerekként. Mindig "jó tanuló" voltam. Na nem mintha annyira érdekelt volna az iskola, de egyszerűbb volt jó jegyeket hazavinni és akkor békén hagytak, nem maceráltak. A matek volt a kedvenc tárgyam, az lekötött. (Már amikor nem unatkoztam, mert a többieknél hamarabb oldottam meg a feladatot...) Szerencsém volt, mindig jó tanárokat fogtam ki, ráadásként 3 matekos osztályfőnököm is volt a középiskolát is beleszámítva. A földrajzot is szerettem, és természetesen a kémia és a fizika sem okozott gondot. Hamar rákaptam az olvasásra, faltam a könyveket. A tesi és a sport pedig méreteimnél és robbanékonyságomnál fogva magától értendően feküdt, minden iskolai versenyen stabil csapattag voltam.

10 éves koromhoz köthető a későbbieket döntően meghatározó lépés: nagybátyám hatására elkezdtem vívó edzésekre járni. Imádtam versenyekre járni, jó versenyzőtípus voltam. A körülmények azonban nem kedveztek a kiteljesedéshez, nagy bánatomra nem is került fel az i-re a pont. A legkritikusabb időszakokban eleve kimaradt 2 év, de a többi középiskolás éveimben sem volt megfelelő szintű klubtársam. Később pedig sorozatos sérülések is hátráltattak. Azért 32 éves koromig versenyeztem, megszereztem a szakedzői diplomát, kicsit edzősködtem meg zsűriztem, még a válogatott keret kondiedzőjeként is elvittem 2 évet. De ekkor már a búvárkodás miatt szükségem volt a hétvégékre, így végül feladtam a vívást. Rengeteg időt és energiát vitt el ez a 23 év. Így utólag az igazi jelentősége az volt, hogy megtanított küzdeni és koncentrálni. Meg, hogy "kell az adrenalin" - na jó, ez később tudatosult. A vívás végül is alapjaiban befolyásolta későbbi pályaválasztásomat. Teljesen másképp alakult volna az életem vívás nélkül, az egy másik univerzum lenne.

A gimnáziumot magától értendően mat-fiz tagozaton kezdtem el. Szüleimre éppen akkor jött rá némi vándorhatnék, így a 4 évet 3 városban végeztem el. Az utolsó 2 gimiben nem volt tagozat - na ez is befolyásolta a pályaválasztásomat, bár csak kismértékben. A fő projektemet ugyanis gimi másodikban kezdtem meg. Akkor döntöttem el tanáraim legnagyobb, szüleim kisebb megrökönyödésére, hogy én bizony a sport felé orientálódok. Megnéztem a kinézett, tízenvalahányszoros túljelentkezésű intézmény felvételi követelményeit - hát bizony a töredékét tudtam akkor teljesíteni, volt amit meg se értettem, hogy mi az. "Szocialista összeköttetések" révén megüzenték, nem baj, készüljek fel amennyire tudok, és akkor egy jeles érettségivel meglehet a szükséges pontszám. Két és félév mindennapos, sokoldalú és intenzív edzés/mozgástanulás vette kezdetét. A harmadik gimiben is kicsit furcsán nézték tanáraim búzgóságomat, egyidejű elismeréssel kitartásom és elszántságom miatt. Mindenesetre a kitűnő érettségi csak a magyar irodalom tételbontásáig volt kérdéses. A felvételi előtt viszont lesérültem, bele kellett piszkálnia egy sebésznek a jobb csuklómba. Fogcsikorgatva, de megcsináltam és elsőre felvettek. Sok-sok évvel később, már az Alma Mater oktatójaként véletlenül kezembe kerültek a felvételi jegyzőkönyvek: kicsit hitetlenkedve láttam, hogy csontnélküli volt a dolog, amit én neccesnek tartottam az utolsó pillanatig.

Jött egy 11 hónapos tömény utálat a kalocsai, egyetemistáknak fenntartott "Forradalmi Ezredben". A leendő évfolyamtársak szuperek voltak, de ezen túl annyi bunkó és buta emberrel életemben nem találkoztam, mint ott. Ráadásul szétmentek a vállaim. Na ha valami az, akkor ez egy egetverő baromsággal indult, utána meg egyszerűen pechem volt. Ez az a sérülés, ami soha nem jön teljesen rendbe, csináljanak vele bármit, egész életre szól. A fele katonaidőt betegszabin töltöttem, majdnem leszereltek - utóbbi annulálta volna az előző évek erőfeszítéseit, mert érvénytelenítette volna a felvételimet. Kidumáltam, rendesek voltak a katonaorvosok, nem szereltek le. Utána 10 sebésszel beszéltünk, egy kivételével azt javasolták felejtsem el amit elterveztem, válasszak más pályát. Mottómmá vált viszont amit anno Frölich doktor mondott: "Ha meg se próbálod, akkor biztos nem sikerül."

Életem talán legszebb "egyéni" évei jöttek. Bizony megpróbáltam, és végül sikerült. Nagyon necces volt, végig borotvaélen táncoltam, másodévben majdnem ott is hagytam az intézményt. Persze itt is jó tanulónak számítottam, a kritikus gyakorlati részeket pedig tanáraim némi jóindulata - na meg a rengeteg és rendszeres gyakorlás - mellett  egy rakás vállficammal spékelve végül csak megcsináltam. És bennmaradtam pályakezdőként az Alma Materben. De ez egy másik mese. Volt más is, amiről akkor még nem sejtettem, hogy ebből bizony egy fő projekt lesz. A Mama - bár akkor még nem így hívták.

Alapvető projektek I.

Hát akkor nosza nézzük a projekteket. A kiindulási alap a fentiekben jelzett pályaválasztás volt. Ennek során tudtomon kívül beindult a Mama projekt. Leszerelés után izgatottan vártuk a tanulmányaink kezdetét jelentő szakmai, ugyanakkor kvázi gólyatábort. A fiúk már ismerték egymást, kíváncsian vártuk a lányfelhozatalt. Nem kellett csalódnunk, bombázó "jócsajok" uralták a terepet. A "vidéki fruskák" is kedvesek, aranyosak voltak. Szerintem az intézmény egyik legjobb évfolyamává csiszolódtunk össze, már a tanulmányaink során rengeteg közös programot valósítottunk meg. Az utóbbi 20 évben pedig már évente tartunk évfolyamtalálkozót. 

A fő projekt pedig úgy kezdődött, hogy felakadtam egy kerítésre, és a vadiúj mackónadrágom kicsit viseltessé vált. Tűt és cérnát kellett szereznem. A "jócsajok" elhajtottak, hülyedumás kezdeményezésként kezelve kérésemet. Egy csendes, kedves és mosolygós lány viszont nem hajtott el. Ugyan Ő sem adott a kért eszközökből, viszont megvarrta a szakadt gatyámat. Ebből nőtte ki magát a Mama Project. Kezdettől szimpatizáltunk egymással, bár sokáig nem sikerült összejönnünk. Azért "véletlenül" mégis gyakran - még szó szerint is - egyhajóban eveztünk tanulmányaink során. Majd jött egy törökmezői kirándulás, ahol csak megmertem fogni a kezét. Boldog hónapok következtek, és egyre komolyabbnak tűnt a dolog. Viszont nem éreztem még késznek magamat a házasságra, a lányt meg nem áltathattam, ahhoz túlságosan rendes és aranyos volt. Egy jó étteremben egy bánatos, sírós kétszemélyes vacsorán elengedtük egymás kezét majd 3 évre. Befejeztük tanulmányainkat, megkezdtük szakmai pályafutásunkat. Egymásról csak annyit tudtunk 2 éven át, hogy hol helyezkedett el. Aztán a munkahelyemen egyszer csak egy jól ismert kedves hangot véltem beszűrődni a folyosóról. Éppen szétment valamelyik vállam meg az aktuális kapcsolatom, ráadásul a szilveszteri sízést már lefoglaltam két személyre. Rohantam ki a folyosóra - és Ő volt ott! Ugyanolyan kedvesen, mosolygósan, mint mindig - és természetesen szóba állt velem. Nosza rögtön meghívtam a sízésre. Nem mondott igent, de elutasító sem volt, és hajlandó volt odaadni a lakcímét. (Akkoriban a vezetékes telefon nehezen elérhető kiváltság volt.) Barátságosan váltunk el. Még aznap írtam egy expressz levelet. Azonnal jött az expressz válasz is. Jót síztünk szilveszterkor, a Trabi vagy az Ő Ladája meg ingajáratban járt hétvégéken a vidéki nagyváros és Bp. között. Egy zátonyt kellett még vennünk: melyikünk hagyja ott a munkahelyét. Mert a Nagy Ő meghozta élete legjobb döntését számomra, belement hogy a férje legyek. 

Az ilyenkor szokásos dolgok következtek. Munkahely és albérlet keresés, esküvő, albérletből albérletbe öt alkalommal. Még 2 évig kellett várni, hogy Mama legyen. Ekorra már sikerült saját lakásba költöznünk némi összcsaládi segédlettel. Amúgy ez is fő projektnek tekinthető, ami alapvetően Édesapám érdeme, Ő szerezte a vadiúj panell lakást. Újabb bő két év, és megjött a második gyermek is. Sínen voltunk. Innentől a gyerekek jelentették az abszolút prioritást, de ez nem ennek a posztnak a témája. Aztán meglehetősen váratlanul és előkészítetlenül egyszercsak beindult a következő alapvető projekt, az építkezés.

Az ikerház projekt úgy kezdődött, hogy a társasházi szomszédaink egy részével a mai napi tartó barátság alakult ki. A közvetlen szomszéd barátom egyszercsak felhajtott egy szuper telket Buda zöldövezeti részén. Rádumált, hogy építsünk közösen egy házat 2 lakással. Egyikünk sem kifejezetten könnyű eset, amit jól tudtunk egymásról. Azzal kezdtük, hogy megfogadtuk bármi is történjen nem leszünk hajlandók összeveszni egymással. Voltak problémák, de tartottuk magunkat az egyezségünkhöz. A ház elkészült, már rég egyikünk sem lakik ott, de a mai napig tartjuk a kapcsolatot.

Persze azért ennyire egyszerűen nem ment a dolog, nagyon zajlott az élet. Ott kezdődött, hogy nem volt pénzünk még a kezdésre sem. Éppen megvettük közös életünk első autóját, egy 120-as Skodát. A már akkor is híresen kiemelkedő tanári fizetésből, milliónyi mellékállásból és a hétvégi búvármunkák javadalmazásából éltünk. Kettőnk fizetése talán még a havi 5000 Ft-ot sem érte el. Ennél még Édesapám friss nyugdíja is magasabb volt valószínűleg. Aki amúgy éppen túlélte élete egyetlen, de annál csúnyább autóbalesetét. Neki ez volt a szerencséje, nekünk meg az, hogy felépülése után korkedvezménnyel nyugdíjba ment. Ő beszélt ténylegesen rá az építkezésre, vállalta a munkálatok műszaki felügyeletét, és az akkori viszonyokhoz képest nagyon komoly összeget betolt az építkezésünkbe. Természetesen a panell lakásunkat el kellett adni olyan szervezés mellett, hogy már az újba tudjunk valahogy költözni. Ráadásul a nagyobbik gyerek a tervezett költözés idején lett iskoláskorú. Szorított az idő és ezerrel megindult az építkezés, a "szokásos" gondokkal. Pl. amikor az első emeletet felhúzását néztük meg Apámmal, láthatóan rohadtan nem voltak függőlegesek a falak. Józsi kőműves két dülöngélés közben megpróbált meggyőzni, hogy nem tudom kezelni a függőónt, és kamu a 10 cm mért eltérés. Nem sikerült neki, de nem vitatkoztam, hanem lazán lerúgtam a friss falakat. Józsival kevesebb szesz mellett felhúzattuk az újakat, aztán kirúgtuk őt is. Lassan szerkezetkésszé vált az épület. Aztán kiderült, hogy a mi oldalunkon a földszinti födémnél 14 cm a vízszinteltérés, lehetetlen az eredetileg tervezett padlófűtést beépíteni. Így aztán a eltérő lett a két lakás fűtési rendszere, ami viszont természetesen nem ment viták nélkül a költségek változása miatt.

Mindeközben nekem végre bejött egy féléves külföldi kutatói ösztöndíj, ami akkoriban nagy szó volt. Ráadásul a pár évvel korábban szerzett egyetemi doktori (akkor) fokozatom miatt max. ösztöndíjat ítéltek meg. Ennek összegét itthon csak közel 2 évtized múlva, a Széchenyi Ösztöndíjjal megfejelt tanszékvezetői javadalmazásom érte el. (Még egyszer: nem fizetést kaptam, hanem ösztöndíjat. Ezt a kinnti kezdőfizetések jelentősen meghaladták fokozat nélkül is...) Persze nem képezte vita tárgyát, menni kell. Mint ahogy hazatérésem után nem volt kérdéses a Maldív búvártúra sem, a szépen haladó építkezés ellenére sem. Maldív azonban balul sült el, majdnem belehaltam. Ez majd egy búvár posztban talán előkerül. A lényeg az, hogy a kor információs viszonyai között csak annyi derült ki, hogy "búvárbaleset" történt és hazaszállításom folyamatban van. Itthon azt hitték, hogy lebénultam és fogalmuk nem volt mikor és hogyan kerülök haza. Mondjuk nekem sem sok, de kissé kalandosan azért hazakerültem. Tök egyedül és valóban tolószékben, de nem bénulás, hanem a bucira dagadt, elfertőződött lábam miatt. Megúsztam egy útlevél és vámvizsgálatot, szóltam a mentősőknek hogy éjjel ne szirénázzanak, rég nem vagyok már a halálomon. Közben a városban volt egy kis taxiverseny, és éjfél környékén a műszerekkel telzsúfolt kórházi szobámban ülve elképedve láttam beeső feleségemet és néhány barátomat: "Hát Ti mit kerestek itt?" Egy hét múlva otthon voltam, és Apám hasonló döbbent kérdést tett fel, miután előle eltitkolták a történteket. Aztán kicsit sántikálva ugyan, de boldogan konstatáltam, hogy ház igencsak kezd alakulni. A késztől messze van, de talán sikerül beköltöznünk. Bár addig még jópár hónap eltelt, de egyre több dolgot saját kezüleg is meg tudtunk csinálni. Végül anyagi lehetőségeink teljesen lenullázódtak, innentől mindent saját magunk és barátaink, anyagárban és apránként csináltunk meg. Nem keveset, ellenben kifejezetten sokat. Volt olyan, ma már a családi legendárium részét képező eset, hogy egyszerre robbant le a derekunk. A négykézláb csúszó-mászó szülőket a kisiskolás és az óvódás gyerek próbálta pátyolgatni. De megoldódott ez is, és ott voltunk egy igényeinknek tökéletesen megfelelő, szép, panorámás házban, gyönyörű környezetben.