Talán itt voltunk. A történet emlékeim szerint 1976-ra datálható. A nyári tengeri Amphorás búvártúrát Szicíliába a Lipari szigetekre szerveztük Salina szigeti bázissal. A búvárkodás mellett az egyik csúcsa a Strombolin eltöltött 2 nap volt (Csülökkel és Solt Petyával). Erről majd egy másik posztban írok (előbb elő kell vakarni a képeket). Az egész túra nagyon jól sikerült, számos történése a klub legendáriumának része.

Kép: Gryf javítás. Ez tuti Salinán van, a szállásadó Francesco egyik unokájával (tudjátok, a repülőfütyis képregények a kislányok fakkjában…) Balra én lennék, a többiek nem azonosíthatók.

Kép: Konzerv kaja Strombolin, hátul Solt Petya. Csülök felvétele az én gépemre, miután hárman voltunk.

A konkrét történet előtt megjegyzem, hogy a klub fennállása során 2 főt tiltott el a konyhamalackodástól. Engem örök életre a tésztafőzéstől, miután egyszer nem voltak hajlandóak megenni a „naposként” általam több órás „főzés” után tálalt vízestésztát, ami eredeti rendeltetése szerint milánói makaróni lett volna. A másik Annácska volt, akit örökre kitiltottak még a konyhasátor környékéről is a Salinán történtek miatt. (Amúgy egy óriási fazon még ma is, csak kukkants be a blogjára. Ki is írom, megérdemli: annacsavar.com)

Úgy kezdődött, hogy Anna és én valamiért nem tudtunk együtt menni a csapattal. Meg nem is akartunk egyhuzamban lezúgni Szicíliába, hanem kicsit kódorogtunk menet közben. Nagyon jól tettük, óriási élmény volt. Velence, Firenze, Siena, Róma, Nápoly, Pompei, Sorrento, Amalfi, Messina, Taormina, Salina volt a napirenden. Önmagában is megállná a helyét, mindenhol eltöltöttünk pár napot. Nekem volt egy szétesőfélben lévő öreg Trabantom. Annának pedig egy új Trabija volt új jogsi mellett. Így nem volt kérdéses, hogy melyikkel utazunk. Meg az se, hogy ki vezeti a masinát elsősorban.

A műsor az első olasz szállásunkon kezdődött, ami egyben keretet adott a következő heteinknek. Ugyanis megkérdezték tőlünk, hogy házastársak vagyunk-e? Először voltunk Itáliában, vallásos népség, bizonyára nem engednek bennünket egy szobába „használatbabavételi engedély” nélkül. Így némi tanakodás után rávágtuk, hogy „igen”. Jóval később tudtuk meg, hogy a kérdésnek nem erkölcsvédelmi okai voltak, hanem így mindig franciaágyas szobát adtak. Meg egy takarót. Így a következő hetek éjszakáit az egyszem takaró egymásról való lerángatásával töltöttük. Én amúgy jól jártam, mert Salinára érkezésünk után a többiek halál komoly pofával ugyanezt a mesét adták elő szállásadóinknak. Megspékelve azzal, hogy friss házasok vagyunk, ez a nászutunk. Erre megkaptuk a legjobb, panorámás szobát, természetesen francia ággyal és egy lepedő-takaróval. Ráadásként bár a sziget szűkölködött tojásban, én minden reggelihez külön kaptam tojást. Mert az újdonsült férjnek arra ugyebár nagy szüksége van. 

Amúgy a Trabi sem volt semmi. Pontosabban a tankolása. Az olasz kutaknál, főleg délen soha nem láttak még ilyesmit. Nézegették, járták körbe, hogy mi a fene ez? Benzint még csak-csak adtak, de amikor külön kétütemű olajat kértünk és öntöttünk a tankba csak a fejüket fogták, többször rákérdeztek, hogy ez tuti?

Salinán félpanzión voltunk, az ebédet magunk készítettük. A bázisunkat – kompresszor, flaskák, gumicsónak, gázrezsó, élelmiszer, víz és benzintartalékok és társaik – nem messze a szállástól, egy mólószerű, kis és szűk bejárattal rendelkező elhagyatott helyiségben és környékén rendeztük be. Valami olyasmi helyen, mint a következő képek. De alacsonyabb és szűkebb helyiségre emlékszem, meg a világítótorony sincs meg… A „belső tóra” sem emlékszem. A többi nagyon is lehetséges. A parti merülések. Csárli a meglőtt óriási polippal, amekkorát se előtte, se utána, még piacon se láttam. Amikor elfogyott a levegőm, és a partról a Csülök úszott be segíteni a felszíni áramlásban. Zodi kikötőnek is jó…

((A legvalószínűbb hely évtizedek távlatából a Faro Di Punta Lingua – de az emlékeimben nem ez él. Talán mégis. Más nem nagyon van, meg a hegyoldal is stimmel. Ha valaki tudna pontosítani, azt megköszönném.))

Kép: Amphorás fiúk, lányok: itt voltunk?

Szóval valamelyik dög meleg napon éppen ebédhez készülődtünk. A szokásos menetrend szerint csörömpölt a kompresszor is a flaskák töltésével, a gép tette a dolgát. Konzerv rakott káposzta volt - azaz lett volna – terítéken. Fiúk többen is bezsúfolódtunk a nap elől a kis helyiségbe, hárman biztosan voltunk. Talán Anna és én voltunk a naposok, de ez mindegy. A lényeg, hogy a hatalmas tábori fazékban békésen rotyogott a gázon a kaja. Egyszer csak megjelent Annácska és mondta, hogy szerinte ez alá kéne még egy kis víz. Fel is kapta a félhomályban az első keze ügyébe eső műanyag kannát és zutty. „Neeee…” – és a fiúk azóta se tudják, hogy hogyan, de egy tizedmásodperc alatt kispricceltek a kislukú helyiségből. Aztán döbbenten és aggódva néztünk vissza a várható fejlemények miatt. Szerencsére az irreálisan optimista változat következett. Anna kidugta a fejét a lukon, hogy „Mi van???”.

Ráadásul kicsit később jól le is szúrt bennünket, hogy képesek vagyunk a gáztűzhely közelében benzint tárolni a Zodiac és Gryf gumicsónakok, valamint a kompresszor számára. Még neki állt feljebb!

Update: Persze a poszt élesítése után Anna szinte rögtön reagált a Facebookon. Annyira aranyos, hogy ideteszem: "Hahó, itt az érintett beszél! Nem is így történt! Mert jóízűen, mindenki elfogyasztotta aztán a benzines káposztát. Még dícsértétek is. Attól kezdve minden másnap ezt a fűszerezést követelték és kineveztek állandó naposnak. 76 májusában történt, azóta eltelt 43-44 év, de a receptet még ma is gyakran felemlegetik. Ez a színtiszta igazság. Ozsikám, ez a legendák sorsa."

Néhány infó a netről (Marco Crupi „helyi kalauz” alapján) gugli fordítással:

Lingua egy kicsi és gyönyörű halászfalu, amelyet egy természetes sós vízű tó jelenléte jellemez, amely egykor sókanna volt. A sós edények, amelyek a 18. századig teljesen láthatók voltak, és amelyeket most már a tó víz elmerítettek, az elválasztó falak alsó részén az opus reticulatum technikával épültek, ez a technika a római császári korszak első időszakára és a Szintén az AD I-II. századra nyúlik le, sovány mész és kavics.

Az 1953-ban épült világítótorony az évek során tönkrement, és 2009 novemberében heves vihar miatt az erkély összeomlott, és a területet bezárták. 2011-ben az önkormányzat megállapodást kötött az Agenzia del Demanio-val a gondnoki ház vezetésének megszerzéséről, amelyet felújítottak a Múzeum del Mare számára.