Régebbi és újabb események - leginkább utódaimnak

Papa project

Újra motoron - 70 nap után

Piaggioval a házi kis körön

2020. március 26. - oktata

Szóval 70 nap kényszerszünet után újra motoron voltam! Három hete vették le a gipszet a lábamról. Már lehetett volna vele menni, de az elmúlt napokban vacak idő volt. Eleve csak 3 napja kezdtem sétálni, mert eddig nem tudtam rá cipőt húzni. Eddig összesen 9-10 km-t gyalogoltam. És olyan nagyon nem tetszett a lábamnak. Viszont határozottan jót tett neki. Így a mai szép időben nekiduráltam magamat. Előbb lepucoltam a mocit a januári malőr után. Majd némi kekeckedés után sikerült beindítani. Érd - Parkvárosban túl nagynak véltem a forgalmat meg az emberek nyüzsgését - jó M7 lejáró meg bevásárló központ. De akkor is. A Törökbálint - Telenor kör a vártnak megfelelően minimális üzemben.

Nézzétek meg a képgalériát (16 kép)!

 

Öreg Motoros: egy bokatörés tapasztalatai II.

Pancserteszt: mindig csinálok valamilyen marhaságot 2020/1

Első felvonás, január 15-16. Gyönyörű idő volt, csupa zúzmara minden. Szerdán éppen csak fagyott, ezért behergeltem a "nyári-városi" gumis városi célgép Piaggiot. Értelemszerűen erdei túrát abszolváltam vele az egykori légvédelmi bázis körül. Fantasztikus volt az erdő, semmi gond vagy bizonytalanság - csak a kamera akksija már az elején megadta magát. Csütörtökön éppen csak nem fagyott. Olyan nagyon nem tetszett, hogy helyenként éppen kezdődött valami felszíni olvadás féleség. De nekivágtam, fel akartam venni a csodálatos erdőt, a "Tájvarázs"-t. Szigorúan túrabakancsban, hogy annak a talpa nem nagyon csúszik, szemben a motoros csizmáéval. Amúgy is legalább 45 éve nem estem motorral. Persze a "terepnek" már bemelegített motorral akartam nekivágni. Ráadásul nem a szokásos útvonalat választottam, hogy "hátulról" is rá lehet kerülni az erdei útra. Hát nem lehet, lezártak mindent betontömbökkel. Egy további kísérletemmel földutas és zsákutcás építkezési területekre keveredtem. Kamerát kikapcsoltam és visszafordultam. Lépésben haladtam, de egyszer csak egy szempillantás alatt a földre kerültem, és rohadtul fájt a jobb bokám belül. Konstatáltam, hogy a moci mellettem pöfög. Na 1. Vállaim rendben, vajon lábra tudok-e állni? Rohadtul fájt, de fájdalom növekedés nélkül simán lábra álltam. Na 2. Motor gyújtás le. Na 3. Plexi kapott egyet, jobb tükör egyben, de lelazult. Motor simán felállítva. Na 4. Jönnek az egyik építkezésről, hogy kell-e segítség, meg rendben van-e minden? Na 5. Kösz, rendben, próbálok indítani. Na 6. Mars haza. 

A Piaggio üres súlya 156 kg. Előjel nélkül kicsúszott alólam. Mint gyalogosan a nagyhalál hátra tükörjégen. Talán egy sáros-jeges göröngy okozta. Az eleje ment el. Reflexszerűen letámasztottam, és a moci a belső bokámon landolt, onnan csúszott kicsit lejjebb. Egy fél méterre egymástól feküdtünk a földön. Ez volt a tizedmásodperc alatt lejátszódó események "visszajátszása". 

Otthon körbejártam a motort, konstatáltam a nem túl vészesnek tűnő sérüléseket. Fájt a lábam, de simán tudtam járni. Töltőre tettem a kamerát. Túracipő le, nem tűnik vészesnek a lábam se, egy tényleg jelentéktelen  kicsi felszíni horzsoláson kívül külsérelmi nyom nélküli. Azért majd biztos belilul estére vagy reggelre. Amikor kész lett a kamera töltése, motoros csizmát húztam, egész könnyedén. Piaggio indít, irány az erdő. Az előző napi nyomomon megyek, más nincs. Közvetlenül az erdei ösvény előtt egy picit sáros az út. A végén ki is ment alólam megint a motor, újból jobbra. Ezúttal a gépen maradtam, a lábam nem kapott ütést csak a vállprotektor meg a sisak. Le is repült róla a kamera, a ragasztás engedett el. Gyújtás le, kamera vissza, motor felállítás, indítás. Pici vacillálás, hogy menjek-e tovább? Arra jutottam, hogy közel félúton vagyok, az erdei út tutira jobb, mint eddig. Valóban, bár óvatosabban mentem az előző napinál. A kamera akksija ezúttal talán bírta volna, csak most meg összezúzmaráztam a lencsét. Hazaértem, újból feltöltöttem a kamerát, és még a lőtéren is mentem egy kört. Meg elmentem tankolni, hogy a gumik szabaduljanak meg valamennyire a sáros-zúzmarás felhordásoktól a nagyobb tempójú száraz aszfalton. Moci be a garázsba. Csizma le - nem esett jól, de simán lejött. Felvételek fel a számítógépre. Hűteni kéne a bokámat. Egy óra múlva kértem egy mankót, hogy ne terheljem a lábamat. Újabb óra múlva kértem a másik mankót is. Másnapra tiszta lila lett a lábam, de nagyon nem fájt, két mankóval simán tudtam járni. Bár a lábra állás, amikor belement a vér a lábamba, azt nagyon kellemetlen volt percekig.  Harmadik-negyedik nap lilaság el, de egyre erősebb vörösödés, meg dagadás. Egy hét múlva csak elvitettem magamat az érdi sebészetre, nagyon nem tetszett a lábam színe.

Második felvonás, jan. 23., csütörtök. Regisztráció, sebészet, sokan vannak. Végre bekerülök, idős, szimpatikus doki. Mi történt? Hát ráesett a motor a lábamra. Mikor? 1 hete. Nézegeti, nyomogatja - de nem forgatja. Gyorsan kapok egy tetanuszt a fenekembe, meg elküld röntgenre. Felszáguldok a mankókkal a röntgenre, kivárom a soromat, felfekszem az asztalra. Fordítsam ide, meg oda, csinálnak egy rakás felvételt. A végén kis szünet - és nem engednek leszállni az asztalról. Hoznak egy tolókocsit, abban tolnak ki. A francba ez törés, biztos a sípcsont a belső bokánál, azt műtét nélkül nehéz lesz megúszni. Ijedtemben még a sógorom, Jancsi nevét is elfelejtettem (hívták volna engem tologatni), így kénytelen voltam gyakorolni a tolószékezést ölemben a két mankóval. Behív a doki, közli verem, hogy ez törés és kórházi ellátást igényel. Még megnyugtat, hogy törésnél nincs trombózis, ezt a színjátékot a lábamon a törött csontból kiszivárgó trutyi okozza. Kezembe nyomja a beutalót, hozzá csatolva a kinyomtatott röntgen felvételeket. Rögtön látom, hogy nem a sípcsont tört a belső bokánál, hanem a szárkapocs csont a külső bokánál. Nem tört el teljesen, de van egy mm rés a törésfelületek között. Meg az ugrócsont sincs a helyén, elmozdult. Már öt óra múlt, rákérdezek, hogy elég-e másnap mennem. "Inkább ma" - szól a lakonikus válasz. Haza, összepakolás, irány a kórház. 

Harmadik felvonás, csütörtök estétől szombat délutánig. Sürgősségi sebészeti ügyelet, nagy a nyüzsgés.  Jönnek - mennek a mentők, hozzák a kuncsaftokat. Sógorom bemegy tolószékért, meg leadja a papírokat. Egy idő múlva kerekes ággyal jön ki, hogy ez műtét, egyből ágyra feküdjek. Újabb röntgen, majd betolnak a sokszemélyes vizsgáló/előkészítőbe. Megkérdezik, hogy mi a fenét csináltam egy hétig, erre rámehetett volna a lábam. Minden cuccot le egy szemeteszsákba, bepelenkáznak, beteszik a kanült a kézfejembe, vérvétel. Ha nem tiltakozom, hogy már kaptam egyet, seggbe nyomtak volna még egy tetanusszal - szerencsére szerepelt a beutalón is. Szokásos műtét előtti kikérdezés, közlik hogy ne lepődjek meg, ha katétert is kapok. Hallom, hogy a számítógépeknél rólam beszélnek. "69 éves? ... Műtét? " Szinte hallottam a kérdőjeleket. Végre előkerül egy nem rezidens orvos, ránéz a lábamra, felszalad a szemöldöke, és már hívja is az ügyelet vezető főorvost. Az messziről rápillant, és közli, hogy ilyen lábat nem műtenek, begipszelik és felvesznek az osztályra. Lassan egyedül maradok az előkészítőben, váltás, megérkezik az éjszakai ügyelet. Két idősebb doki, újból kérdezgetnek, az egyik morcosan leszúr, hogy nem kell ordibálni, halkabban is lehet válaszolni a kérdésekre. Az anyád, de ki vagy szolgáltatva, inkább elnézést kérek. A másik doki viszont baromi szimpatikus, láthatóan nagyon laza, biztatóan mosolyog. Megkérdezi, hogy allergiás vagyok-e gyógyszerre. Tetszik neki és megdicsér, hogy jó válasz a "nem tudok róla". Ez kerül majd később a zárójelentésbe is. Betolnak a gipszelőbe, mondom hogy egy kicsit félek attól, ami következik. Rám néz hamiskásan mosolyogva a doki, hogy nyugi, fog egy kicsit fájni, de ki lehet bírni. Ja, persze, sebész. Viszont láthatóan rutinos róka. Kapok valami gézborítást, meg a lábam alá tesznek egy széles gipszes szövetcsíkot. A doki előbb a külbokának fekszik neki (visszanyomja), majd csavargatja kicsit lábamat mindenféle műfogásokkal, újból piszkálja még kívül is - és hassal nekifekszik a talpamnak. Nagyságrenddel kisebb volt a fájdalom, mint amire számítottam. Megvárja a gipszágy szilárdulását, és a (fekvő)gipszelés befejezését a gipszelő srácra hagyja. Ő egyből közli velem, hogy mi a fenének jöttem ilyen későn, reggel is jöhettem volna. Nem küldtem el melegebb éghajlatra, inkább megkérdeztem a doki nevét tőle. Utána még egy röntgen, meg még kérdezgetett a doki, aki helyrerakta a lábamat. Közben magyarázta egy kedves kis egyetemi hallgató csajszinak, hogy ez egy milyen tipikus törés. Füleltem, de tartottam a számat, nem nekem szólt a doki mondandója. Ja, tipikus. "Ráesik" a belső bokára egy másfélszáz kilós motor, és úgy kiüti a csontokat, hogy a másik oldalon a leggyengébb pont, a szárkapocs alja reccsen el. Nem 2 darabba, de elmozdulásos törés. Az ütés miatt pedig egy igen méretes, több csontra kiterjedő zúzódás. Ugrócsont félficammal kombinálva eredetileg. Az egyhetes késlekedés miatt pedig szépen rohad az egész lábfej és a lábszár elülső fele a sípcsonton. Ez a "rájás" lábam, amin ugyan 35 évvel ezelőtt, de volt anno némi szövetelhalás is. A keringése tuti olyan, mint újkorában...

Jött értem egy tolófiú, megköszöntem a dokinak, elköszöntünk egymástól. Ötágyas szobába kerültem, egy méretes "szánkóval" az ágyam jobb oldalán láb felpolcolás ügyileg. Azonnal kaptam mindenfélét, közte egy nagy adag antibiotikumot. Rákérdeztem, lórúgásnyi Augmentin. Ezzel az a gondom, hogy fél éven belül ez már a harmadik adag, a fogaimra is ezt kaptam. A második adag szedése idején alakult ki a fekete nyelvem. Még az hiányzik, hogy újból kijöjjön. Jó, majd figyelnek. Nagy nehezen rávettem a nővért a pelenkám levetésére, megígérve, hogy tuti nem fogok bepisálni. Hozott 2 kacsát, oszt jó éjt. Reggel ügyeletesi vizit, közlik velem, hogy konzíliumi döntés alapján végleges, hogy nem műtenek, marad a konzervatív kezelés, 6 hét gipsz. Hat hétig nem állhatok rá. Ha betartom, elvileg jó lesz a lábam, esetleg kicsit szélesebb lesz a bokám 1-2 milliméterrel. Körgipszre cserélés a gyulladásos folyamatok alakulásának függvényében. Volt még nagyvizit, ugyanaz pepitában. Meg csoportos mankóvágta a folyosókon a többi lábadozgató beteggel gyógytornászi irányítással. "Látszik, hogy nem először megy mankóval - de véletlenül sem terhelhet. Két technika van, ..." 

Szombat délelőtt az ügyeletes megnéz, és közli velem, hogy hazaenged, nem tart bent hétvégére. Egy hét múlva kontroll. Augmentint és vérhígítót injekciót nyomatni kell otthon is. Ebéd: teljesen ehetetlen, már a szagától hányinger. Kapok még egy Augmentint a kanülömbe. Végre megkapom a zárójelentést, kanül ki, hétvégére ellátnak vérhígítóval, sógorom jön értem és hazavisz.

Negyedik felvonás: otthoni első 10 nap. Mama kitörő örömmel vár, kedvenc kajáim egyikével. Marha jólesik, de óvatosságból nem zabálom agyon magam. Mama elmegy az ügyeletes gyógyszertárba a receptekkel. Estefelé kezdem furcsán érezni magamat. Valami gyomor csodaszert bekapok, de este tízkor már sugárban hányok. Aztán éjjel egyig még 3-4-szer. Nem értem, hogy mi tud még belőlem kijönni. Majd megjön alul is. Mint a vízfolyás. Az a rohadt Augmentin, csak kicsinált! Semmi korábbi csodateám nem esik jól. Kínomban kamilla teával kísérletezek, na ez kifejezetten jól esett egy idő után. Apránként gyömöszölöm magamba a folyadékot. Időnként kiszáguldok a fekvőgipszemben mankóimmal a budira, de felül már lassan csillapodik a helyzet. Másnap némi főtt krumpli meg folyadék és folyadék. Antibiotikum kúra folytatása persze törölve. Két - három nap múlva egész jól kezdtem lenni, az alsófolyás is megszűnt. Viszont estefelé a Mama kezdte a hányingert. Egyre rosszabbul nézett ki. Gyorsan kizavartam kinyitni a kiskaput, ha segítség kéne, ne nekem kelljen a jeges járdán manőverezni a fekvőgipszemmel. Este 10 körül a Mama is elkezdett hányni. Ez vírus, nem antibiotikum reakció. Mama teljes KO. Áthívom a sógornőmet, Olgit segíteni. Hívom a mentőket. Elhajtanak, de kiküldik az ügyeletet. Mama láthatóan ájulás határon, de fegyelmezetten nem hiperventillál, sikerül kontroll alatt tartani a légzését, 98-99% a véroxigén szintje. De alig van magánál. Anyósom meg az emeletről aggódik, de sikerül elhajtanom Olgi támogatásával. Éjfél előtt megérkezik az ügyelet, már ismerjük az orvost, legutóbb Anyósomat kezelte sürgősséggel sok hónappal ezelőtt. Megvizsgálja a Mamát, kér egy ruhafogast az állólámpára, és beköt egy infúziót, amibe belenyom mindenfélét. Érti a dolgát. Egy negyed óra múlva feleségem kezd jobban lenni. Addig is lehetett vele kommunikálni, de nem érti a helyzetet, nem tudja mi történt vele. Kiesett 2-3 óra az emlékezetéből. Most meg ez idegesíti, de megnyugtatják, hogy tuti nincs agyvérzése. A dokinő emlékszik a Dédire, hozzá is felmegy az emeletre megnézni és megnyugtatni. A Dédi akkor még nem tudott lejönni az emeletről, én meg felmenni nem tudtam. Nagyszerű, mi lesz holnap? Olgi hajnalban megy dolgozni. Legyen akkori gond, most a Mama a lényeg. Több mint egy órát maradt az ügyelet. Mama nem hányt többet, de a hasmenés őt is elkapta a folytatásban. Neki kicsit tovább tartott, mint nekem - de már másnap délelőtt el tudta valahogy látni az édesanyját. Aki természetesen szintén elkapta a hányó-fosó vírust. Neki tartott legtovább, egy bő hétig - ugyanakkor a kezdet nem volt annyira elkeserítő mint nálunk. Mindeközben nekem persze már kontrollra kellett volna mennem, de betelefonáltam, hogy még nem kupálódtam ki valamilyen bélrendszeri fertőzésből.

Végül 3 nap "késéssel" egy csütörtöki napon mentem be. A recepción megkérdezik, hogy kell röntgen? Nekem kellene ezt tudni? Szerencsére tudom, persze hogy kell! Ettől függ a gipszem további sorsa! Óriási tömeg, mindenkin valamilyen gipsz. Sorra kerülök, eddig nem látott dokik. Közlik velem, hogy járógipszet kapok. Hát azt már nem, szíveskedjenek még egyszer megnézni a dokumentációt. Jó tényleg nem, ha a mostanit leszedik ránéznek, hogy mehet-e a körgipsz. Leszedik rólam, egész jól néz ki a lábam, a színe is rengeteget javult, nem vörös. Doki is előkerül, ránéz, mehet a körgipsz. Műanyagot kérek? Hát persze, de 3000-el több, mint amiről tudtam és nem volt nálam elég pénz. Telefon, sógorom hozza a hiányzó összeget. Ez lesz a járógipsz is később, mondják. (Mellesleg a felgyógyított alapanyag a neten az elkért összeg mintegy 20%-a, de a legdrágább se éri el a felét.) Egy óra múlva megkapom a papírjaimat konkrét orvoshoz berendeléssel 10 nappal későbbre, meg egy csilivili kódszámos szórólapot, hogy ezt ajánlják a csontképződés segítésére. Csak neten rendelhető, gyógyszertárban nem kapható. Otthon irány a gugli, hát ezt az anyagot biztos nem. Töredékéért kapsz hasonlókat, én a  CalciTriót választottam.

Ötödik felvonás: kórház befejezve. Eseménytelen időszak, egy egyensúlyvesztéstől eltekintve. Rá is terheltem a rossz lábam ujjaira. Bokánál semmi, de a vádlim mintha meghúzódott volna. Szerencsére 1 nap alatt elmúlt. Kontrollnál a szokásos, óriási tömeg. Mondjuk óvatos voltam, és eleve késve mentünk. Rögtön közöltem, hogy röntgennel kezdjük, hamar túl is estem rajta. Aztán 2 óra várakozás. Közlik, hogy a doki műtőben. Vagy 30-an várnak rá, van aki reggel 6 óta állítólag. Délben közlik, hogy még legalább 2 óra a műtét. Jó, akkor más orvos nem nézhet meg? Megkérdezik. Nemleges a válasz. Eléggé nagy a méltatlankodás a várakozók között. Rendben, akkor kérem vissza a papírjaimat, köszönöm jól vagyok. Jó páran csatlakoznak hozzám, gyorsan visszaadják   a papírjaimat, röntgenről egy szó se. Ide se jövök többet, csak ha hoznak. Ezt a szart a lábamról meg 2-3 hét múlva majd lebányászom saját magam. 

Hatodik felvonás: gipsz le. Otthon még kicsit hergeltem magamat, ezt a kontrollt részemről eleve feleslegesnek gondoltam. De nem úgy, ahogy azzá vált. Aztán csináltam magamnak egy papucsot a gipszre. Változtattam az addigi egylábas mankózáson, de érdemben nem terheltem a sérült lábamat. Meg elkezdtem lépcsőzést tanulni. Hát felfelé ok, de lefelé akut életveszély. Azért belejöttem. Még a mocikat is behergeltem. Persze csak a nyitott garázsban. Autót is elkezdtem vezetni. Egyszer fordult elő, hogy a gipsszel egyszerre nyomtam a féket és gázt indulásnál, de hamar rájöttem a bibi okára. Meg kertészkedtem a magas ágyásban. Kölcsönvettem anyósom "holdjáróját", és arra ültem. Mert mankó helyett ilyennel közlekedni amúgy csak gördeszkásoknak való, erre már rég rájöttem. Néhány bevásárlást is intéztem. Körülnéztem a neten DIY gipsztelenítés ügyileg, de nem igazán nyerte el a tetszésemet amit találtam. Ráadásul az én koromban nem feltétlenül 6 hét a gipsz, csak jó esetben. Egy kontroll röntgen igencsak célszerű lenne. Persze a Mama egy rég beütemezett vizsgálatával időpont ütközésem volt, meg a koronavírus mizéria is kezdett eszkalálódni. Így végül egy csütörtöki napon beautóztam az SZTK-ba. Hát, ha a kórházba megyek, az se tartott volna tovább. Sokan voltak, és a délelőtti rendelésen nem is került rám a sor. Végül már a délutáni rendelésen ahhoz a dokihoz kerültem, aki elsőként vizsgált meg. Emlékezett rám, felküldött röntgenre. Visszatérve behív, és mondja, hogy Ő olyan túl nagy csontosodást nem lát. Átküld konzíliumra egy másik kollégájához, aki kórházi sebész és egy óra múlva jön. Jó, csak kezdenek jönni a hozzá berendelt betegei. Amúgy annak a kórházi osztálynak egyik vezetője, ahol elláttak. Végül csak bekerülök hozzá. Kérdezi, hogy mit keresek nála, mi történt velem. Hát, hogy le szeretném szedetni a gipszet? Hát itt ilyen nincs is, ugye nővérke? Hogyne lenne főorvos Úr! "Legyen ?" - kérdezi tőlem. Naná, hogy legyen. Jó, még ránéz a röntgenre, meg ja hogy a kollégája küldött át hozzá? Nővérke előszed 2 gyorsdarabolót, hogy melyik kell a dokinak. Az egyik védőburkos távolság határolóval, a másikon semmi. Naná, hogy az utóbbi a választás. Biztos nem először van a kezében ilyesmi. De nem igazán ott kezdi vágni, ahogy a neten láttam hasonlókat. Végigvágja, én meg fordítom a lábamat a másik oldalra. Ácsi, vissza! Szétfeszíti a műanyagot, két helyen még igazit a vágáson, nővérke alul feszíti az anyagot, húzzam ki a lábam! Oké, rögtön, már a tolófájásnál járok, és zsupsz, kint van! Tényleg nem először csinált ilyesmit. A lábam? Hát az jó ronda. Mint egy kígyó bőre vedlés közben.  Gyönyörű, nagy kiterjedésű barna felülettel a sípcsonton. Mozgásbeszűkülés is természetesen, bár kevesebb a számítottnál. Kapok rá egy fáslit, felír egy bokafixet meg még vérhígító injekciót - bár még a régit se használtam el.  Egy hét múlva kontroll. Két mankóval ki az autóhoz. Próbálom, hogy bírja-e a fékpedált. Bírja. Még éppen nyitva a budaörsi gyógyászati segédeszköz áruház, van is a felírt bokarögzítőből. Hosszas tanakodás és méricsgélés, hogy melyik méret kell.  Némi tanakodás után megmutatják, hogyan kell felvenni. Otthon este fel is próbálom. Használati utasítás használhatatlan. Persze fordítva veszem fel, nem értem minek a vas a talpaim széléhez. Aztán nagy nehezen rájövök a turpisságra. Egy hét múlva éppen kezdődik a távolságtartás a patikáknál. Még egyszer, utoljára elmegyek kontrollra. A lábam jobb, mint amire számítottam. Végre egy páciens, aki nem panaszkodik. Megmutassam? Ne, hány hete volt a törés (8-1)? Rendben, kapok még néhány rehab tanácsot, ha nincs gond nem kell többet jönnöm. Még megkérem, hogy tolmácsolja köszönetemet a kórházi osztály dolgozóinak, különösen Kelenffy Tamás dokinak, aki helyretette a lábamat. Mert a kórházi sebészet a lepukkant környezet ellenére jó, értik a dolgukat, igazi nagyüzemben dolgoznak.

Hetedik felvonás: rehabilitáció első fele.  Szóval megúsztam egy műtétet. Akkor ilyen sérülésnél én voltam a kivétel. De épp most jelentették be, hogy a COVID-19 miatt mától ez a konzervatív eljárásrend érvényes alapból. A lábam pedig egyrészt jobb a vártnál, másrészt meg rosszabb. A gipsz levétel után a legérzékenyebb pont a (vívó)sarkam csonthártyája volt. Régi szép emlékek felelevenedése. Nagyon idegesített a barnaság a sípcsontomon. Szerencsére ez felszíni elhalt bőrréteg volt, ami a kencefincékkel és fürdésekkel szépen elkezdett lejönni. Mindent csodaszeremet bevetettem. A vénás keringés segítésére Detralex. Kenőcsök: Dolobene, Medhirud, Fekete nadálytő származékok. Biotron lámpázás. Fásli a keringés támogatására. Időnként le kell venni, meg el kell találni a szorosságát. Bokafix jó, de rohadtul nem tetszik a gágogó lúdtalpamnak. Eléggé dagad a bokám, főleg estére, a színe se jó. De napról, napra javulgat. A sarokérzékenység megszűnt. És a legfontosabb a terhelés, a mozgás. 980 m bokafixes sétával kezdem 4 nappal ezelőtt a "túrákat". Most 3-5 km között járok. Szerencsére egyből ki tudok menni a természetbe a kert végéből. Egyre nagyobb távok, egyre kevesebb bokafix. Oldalirányban stabil a lábam, de még sok a mozgáskorlátozottság. Kondicionálisan is teljesen leépültem, a javításhoz nagyon kellenek ezek a séták. Természetesen motoroztam is egy keveset, nagyon hiányzott. Érdekes, hogy korábban a törés helye nem fájt. Max. bizsergett egy kicsit néha. Most jelez. Kezdetben a szárkapocs közepén, újabban a külbokánál. Nem vészes, de határozottan jelzi, ha kezd sok lenni a terhelés. Remélem pár hét múlva sokkal jobb lesz.

Megvédett volna a motoros csizma? Műanyag enduro - cross tutira. De ilyenem nincs, meg nem is illene robogóhoz. A másik meg talán, a túrabakancsnál biztos jobban. Be is szerzek egy újat, amint lehet.

 

 

Öreg Motoros: egy bokatörés tapasztalatai I.

Pancserteszt: mit hogyan ha nem sikerült elkerülnöd

Tegnapelőtt szedték le a lábamról a gipszet. Épp ideje levonni a konzekvenciákat. Egyúttal összefoglalom az elmúlt 7-8 hét számomra részben új információit és saját tapasztalataimat.

img_20200212_122450.jpg

Először is nincs kis csonttörés, csak törés van. Örülj, ha nem „nagy” és nem többszörös, vagy nem túl komplikált. Alapból 6 hét gipszre, és ugyanannyi rehabilitációs időre számíts. Ne felejtsd, hogy a gipsz leszedése előtt elvileg szükséges még egy kontroll röntgen. (Magyarul lehet kísérletezni otthon a gipsz házilagos lebarkácsolásával a „kihordási” idő után, de ez nem kifejezetten ajánlott. És nem pusztán a család nyelvi továbbképzésének ellenjavalata miatt.) Ha műtét is volt: a sebgyógyulás 2 hét, „vasak”, fémhurkok kiszedése 6-12 hónap múlva. Vagy marad, és esetleg akadályoz a teljes mozgáshatárok kihasználásában. Azon sem kell meglepődni, ha gipsz után valamilyen más, „fel-lecsatolható” rögzítő eszköz használatát írják elő az orvosok. Az inaktivitás miatt preventív céllal (trombózis megelőzése) vérhígítók használatát is előírhatják, idősebbeknél szinte biztosan. Többnyire injekció formájában. Nem kellemes, de félni sem kell tőle.

A bokatörés a gyakori traumák közé tartozik. A boka korlátozott mozgásterjedelme ellenére az egyik legbonyolultabb összetett ízület. Többnyire a leggyengébb elem, a szárkapocs csont reccsen el a külső bokánál. Szerencsés esetben nem teljesen, de elmozdulásra még így is hajlamos. Többnyire műtéti a helyreállítása. Ennek jobb a teljes felépülési esélye a konzervatív (helyreteszik, „beállítják” és gipszelik) kezelésnél. Viszont a műtét fém behelyezéssel és varratokkal jár. Meg valamikor később újabb kis műtét a „vas” eltávolítása. A konzervatív kezelést inkább időseknél (műtéti kockázat kiiktatása), illetve gyulladásos jellegű szövődmények, kombinált csúnya zúzódások esetén alkalmazzák. (Meg persze „egyszerűbb” elmozdulás nélküli töréseknél.) Mindkét esetben pár nap kórházi tartózkodásra számítani kell. Az elején kb. 1 hétig „nyitott” fekvőgipsz a jellemző. Ha már nem nagyon dagad a boka és a láb (műtét esetén megfelelő a sebgyógyulás), következik a körgipsz. Ez lehet az ingyenes hagyományos, vagy saját zsebedre a műanyag „gipsz” (igazából műgyantával átitatott üvegszál). Utóbbi könnyebb egy kicsit és egész jól szellőzik. Így kánikula kivételével jó eséllyel megúszhatók a gipsz alatti viszketések és vakaródzási kísérletek. Az izmok is jobban tudnak mozogni, csökkenhet a levétel utáni rehabilitáció ideje. Az első felrakott példány egyúttal "járógipsz" lesz a későbbiekben, ha minden jól megy.  Fentiek miatt napjainkban a hajléktalanok kivételével szinte mindenki műanyag gipszet kér. Legyen nálad pénz, helyben kell fizetni. Legalább dupláját, mint amennyiért beszerezhető az alapanyag. Jelenleg 13e Ft környékét kóstálja egy lábgipsz. Az egészségügy a legjobb biznisz.

A rögzítés időtartama lábnál többnyire 6 hét. Kéznél néha kevesebb egy kicsit. Ennyi idő alatt elvileg lezajlik a biológiai gyógyulás, összeforrnak a csontok. De bármilyen komplikáció, nem kellő csontosodás, meg idősebbek esetén ez 1-2 héttel nőhet. Az első körgipsz nem járógipsz! Vizet nem kaphat – bár a műanyag önmagában bírja -, főleg nem a gipsz alatti terület. Lakáson belüli „egylábas” közlekedéshez meg kell tanulni két mankóval járni. Ennek több technikája lehet, de ne akarj egyből „száguldozni”. Ügyelj a vízfoltokra! Kicsit később kizárólag egyensúlyi okokból, kifejezett terhelés nélkül a sérült láb is letehető – ez már saját tapasztalat, orvosok érthető okokból nem javasolják. Szintén nem szokták jelezni bármely gipsznek egy áldásos mellékhatását: alvás közben kiválóan összekaristolható a másik lábad. Ezért hordj zoknit a jó lábadon éjjel is, és mindenképpen használj pizsamát, akár valahogy rögzítve a szárát a gipszen. Van egy további többnyire nem kommunikált örömforrás: nem feltétlenül nyeri meg tetszésedet a saját nemesítésű lábgomba tenyészeted alakulása. Vigyázz, ne dörzsöld! Nyugodtan „kezeld” valamilyen lehetőleg fújható vagy azzá tett jódszármazékkal (Braunol, Betadine). Bár ezeknek nem ez a fő felhasználási területe, de fungicid, gombaölő hatásuk is van, meg szépen „leszárítják” az adott területet. Ha ilyen gondod van, ne spórolj a direkt gombaölő krémekkel sem.

A mankózás sík terepen könnyen tanulható, nehezebb ügy a lépcsőzés. Lefelé konkrétan életveszély. Az elején legyen segítőd, aki végszükség esetén elkap vagy legalább megtámaszt. Alapszabály: felfelé a jó lábbal, lefelé a mankókkal és a rossz lábbal indulj. Vannak még a guruló „holdjárók”, a Déditől kölcsönkérheted, de ez elsősorban gördeszkázóknak ajánlott. Kertben talán mégis jobb a mankónál, meg rá lehet ülni a magaságynál, ha kertészkedni akarsz.

Járógipsz: vagy van/lesz, vagy nem. Elvileg néhány hét után átminősíthetik a „fekvőgipszedet”. Ilyenkor szintén elvileg kapsz rá egy sarkot meg némi erősítést. Esetleg egy műanyag/gumi tutyit. Vagy barkácsolsz egyet magadnak otthon meglévő anyagból, szivacsos strandpapucsokból, szandálokból. Tépőzáras kötegelőkkel csodát lehet művelni. Ha sarok elemmel bővítik a gipszedet az jó, mert a szintkülönbség miatt a derekad / gerinced meg a csípőd és térded is kaphat némi terheléses továbbképzést. Nem biztos, hogy annyira jól fog esni.

Az egész gipszes időszakodban fontos a sérült láb felpolcolása. Ha kórházban vagy az elején kapsz egy „szánkót”. Vagy valami komolyabb berendezést súlyosabb esetben. Marha jól lehet vele aludni, de ott úgyis borul a megszokott időrendet, még egyágyas szobában is. Otthon meg mindenféle párnaépítmények lehetnek a hálótársaid pár hétig. A lényeg, hogy ne lógasd napközben sem a lábadat, mert bedagadhat. Mindenhol találd meg a kényelmes felpolcolási lehetőséget. Az éjszakai párnák meg egy idő után elhagyhatók.

Nagyon várod már a gipsz levételét, többek közt szeretnél végre egy jót fürdeni. Lesz még egy röntgen. Aztán remélhetőleg megszabadítanak a túlsúlyodtól (és valószínűen még egy fáslit is kapsz ideiglenesen). Nem túl bizalomgerjesztők ezek a gyorsdarabolóra hajazó gipszvágó kütyük, de nyugi, nem először használja a kezelője. Viszont a gipsz alatti bőröd tekintetében túl sok szépségre ne számíts. Pikkelyes, mit egy vedlő kígyó, mindenhol felszíni elhalt, lógó bőrdarabkák. A színárnyalatai sem fogják elnyerni kifejezett tetszésedet. Ha mégse, akkor örülj, te vagy a kivétel. Ne birizgáld, kenegesd mindenféle testápolóval meg kenőccsel, napokon belül jelentős lesz a javulás. Áztatni és dörzsölni tilos! Maximum egy gyors zuhany fér bele.

Ennél fontosabb a lábad működése. Egyrészt még dagadhat egy kicsit egy ideig. Jobb, ha újból felpolcolod nyugalomban, meg a kapott fáslit is érdemes használni még pár napig. Ne legyen túl szoros! Másrészt bizony macerás, fájhat is egy kicsit, de leginkább valamilyen szinten beszűkült az érintett ízület(ek) mozgása. Rajtad is múlik, hogy milyen gyorsan állsz talpra. Használni kell, fokozódó terheléssel. Azért az első napokban olyan túlzottan ne vigéckedj. Ne akarj rögtön egylábas ugróiskolát végezni, nem fog menni. Ha van gyógytorna, légy együttműködő a szakemberrel. A gyakorlatok nem bonyolultak, otthon is végezd, mindig el kell menni a fájdalomhatárig. De nem tovább, neked kell érezni, mi az ami még belefér. Könnyen lehet, hogy felírnak valami segédeszközt (bokafix) is. Szerezd be azonnal gyógyászati segédeszköz szaküzletből. (Egyúttal vehetsz barkácsolási célokra egy tekercs műanyag gipszet is, ha szoktál berhelni...) Rém fontos a megfelelő méret. Körméretek kellenek (szabó centiméter), nem az, hogy hányas a lábad. Elvileg még a jobb-bal oldaliság is szempont. Az OEP szempontjából mindenképpen (1 év a kihordási idő). Olyan nagyon nem kell meglepődni, ha elsőre nem teljesen kielégítő a gyári vagy eladói információ, esetleg utóbbi kicsit tanácstalan. Ha felírták, a gipsz utáni időszak elején feltétlenül használd, főleg lakáson kívüli csámborgások idején. Ne szoríts túl, ügyelj a lábad keringésére. Orvossal egyeztetve fokozatosan lehet elhagyni, hogy erősödjön a sérült terület. Első hegymászó túrádnál újból elővehető, ha biztosra akarsz menni. Nekem még csak 2 napos tapasztalatom van vele (RB-40 Bokaízület rögzítő ortézis), nagyon jól stabilizál, ne fordítva vedd fel, ha dagad a lábfejed vedd le. Vagy ne vedd le, csak lazíts rajta egy kicsit. Ki kell tapasztalni.

A vérhígító injekciókat idősebbeknél szinte biztosan felírják. Tanuld meg használatát és ne feledkezz el a bőrfelület fertőtlenítéséről. Egyik nap egyik oldalra, következő nap a másikra add be (hasba). A gipsz levétele után is kell még egy ideig használni. Részemről néha egyet-egyet elsumákoltam, amikor lilulni kezdett az előző szúrik helye. Meg néhány adagot „légteleníteni” kellett a trehány gyártás miatt. De ha pl. fogászati beavatkozásra van szükséged, átmenetileg fel kell függeszteni. Ez ügyben konzultálj az orvosokkal.

Gyógyulást segítő tabletták: rengeteg csontképződést támogató készítmény van forgalomban. Nincs rájuk feltétlenül szükség, de ártani nem ártanak, ha a veséd és májad rendben van. Ne halmozd ezeket, azt kell kiválasztani, amelyik szimpatikus. Nem feltétlenül jobb a drágább, vagy pláne a pofátlanság kategóriájú. Én CalciTriot használtam. Lassan le is állok vele szervezetkímélési okokból.

Meglepődtem, hogy milyen hosszú lett a poszt. Le is hagyom róla a konkrét „motoros” esetemet. Egy második részben visszatérek rá rövidesen. Itt. Meg a vlogomon is körülnézhetsz.

Mindig csinálok valamilyen marhaságot 5.

Nyugdíjas évek, Érd-Parkváros

Ott tartottam, hogy megszülettek első unokáink és nyugdíjasok lettünk. Majd most mindenre lesz idő. Persze. Ahogy az helyenként a közvélekedésben szerepel. Hát mi úgy érezzük, hogy semmire sincs elég időnk. Az idő amúgy is mintha egyre gyorsabban rohanna. Szinte ijesztő, hogy megint elment egy hét, egy hónap, egy év, jesszusom az már 10 éve történt… udvar20200306img_20200306_135100.jpg

Alapjában nyugdíjas éveink a tőlünk megszokott aktivitással telnek. A munkahelyi kötöttségek megszűnése korántsem párosult semmittevéssel. Eleve volt közel másfél év „időmilliomossá” válásunk között, a Mama ennyivel előzött meg engem. De legalább kedvére „unokázhatott”, és ápolgatta édesanyját. Meg jókat kirándultunk, és sokat voltunk Balatonon.

Kezdjük anyósommal (majd utána visszatérek az időrendhez). Első sztrókjából (2012) egész jól felépült, képessé vált ellátni magát. De a teleket már nálunk töltötte, ahogy részben korábban is. És elmaradt egy csípő műtét, amire igencsak szüksége lett volna. Aztán 3 év múlva jött egy újabb sztrók. Ebből is felépült, de innentől nem szívesen hagytuk teljesen magára. Persze nagyon kötődött a saját otthonához, de egyre inkább felügyeletre szorult, valamint egyre nehezebben mozgott. Egyre többet volt velünk, és lassan két éve nem sikerült haza vinni, már nem bírna ki 330 km autózást. (Tavaly kétszer sikerült fele ekkora útra autóba imádkozni, azt is nehezen viselte.) Szóval anyósom hozzánk költözött. A Mama meg pátyolgatja, amibe lehetőségük szerint a 2 húga is besegít. Ezzel együtt bármilyen közös programunk külön logisztikai előkészítést igényel – meg valamelyik sógornőm hozzánk települését. A családi programok viszont sokszor nálunk kulminálódnak a Dédi miatt. A karácsony - húsvét a 9 dédunokával felér egy komplett óvódával!

Ahogy előző sorok sugallják, annak rendje s módja szerint megérkezett harmadik és negyedik unokánk. Előbb Mór, majd egy év múlva Lili. Így mindkét gyerekünknél egy fiú, egy lány képviseli a legújabb generációt. El is indítottuk útjára egy új kezdeményezésünket, a nyári balatoni unokás hetet. Sárával és pár nappal kezdtük. Kicsit talán korai volt, nem volt még 4 éves sem, de némi esti pityergéstől eltekintve simán ment. Egy év múlva már csatlakozott hozzá Bende, majd 4 éves korára Mór. A Mama ezt nagyon érzi, külön szabályrendszer, meg felelősök vannak. Jó, néha nekem is oda kell mordulnom valami miatt, de aranyosak a kölykök. Idén még nem, de jövőre remélhetően a kis Lili is csatlakozik hozzájuk. Reméljük, hogy hagyományt teremtettünk és még nagyon sokszor meg tudjuk ismételni ezeket a felejthetetlen együttléteket.

Hat éve vagyok nyugdíjban, ezen idő alatt 2 nyaramat is sikerült részben hazavágnom. Egyrészt utolsó aktív éveimet is beárnyékoló lágyéksérveim lerendezése halaszthatatlanná vált. A műtét július végén volt, sikerült, de az a nyár ezen túl semmit sem ért. A másik a tavalyi, ahol a fogaim berobbanása és egy régi izomszakadásom részleges kiújulása aranyozta be napjaimat augusztustól. Jelenlegi lábtörésemet jobban időzítettem, csak a Petivel és Sárával közös sízés bánta. Majd bepótoljuk!

Mind ezek mellett mivel teltek eddigi nyugdíjas éveink? Á, semmiségek voltak. Kis projektek. Mint pl. házfelújítás. Megfejelve a balatoni felújításokkal, korrekciókkal, hiszen az is már húsz éves. A Volvo lecserélésével egy kombi Hyundai i30-ra. Meg újabban motorozással, két moci vásárlásával. Na, nem egyet a Mamának, hanem nekem egy a városba, egy országútra. Meg hogy legyen mivel eltörni a lábamat téli erdei motorozás álcája alatt.

Szóval első nagy nekifutásunk nyugdíjazásom után az utcafronti fakerítés volt. Kezdett borzalmasan kinézni, már az előző években voltak hamvába dőlt szépítési nekifutásaink. Végül totál visszabontottuk és lecsiszoltuk a szomszédok legnagyobb örömére. A leginkább kifacsarodott elemeket cseréltük. Egyúttal búcsút intettünk a falazúrnak a „Sadolin Superdec” svédvörös fafesték kedvéért. Majdnem olyan színű, mint az eredeti lazúr. Csak a faerezet nem látszik. Nagyon bevált, igazán időtállónak tűnik, szükség esetén könnyen javítható.

A házunkon lévő rengeteg faburkolat, különösen a napsütötte déli oldal hasonlóan pudvás állapotba került. A következő évben tavasz végétől ezzel szórakoztunk hetekig, többnyire 4-8 m magasságban. Ki is kötöttük magunkat és a létrát időnként. Még így is észnél kellett lenni.

A belső festéseket se lehetett sokáig halogatni, de végül csak szobafestőnek képeztük ki magunkat, a mázolást máig halogatjuk. Több etapban futottunk neki, elsőként a dolgozó szobám került sorra a parafa padló teljes felújításával, némi parafa falburkolattal bővítve. Sorra jöttek a többi helyiségek. Mára már csak a nappali, meg a kevésbé használt egyik emeleti szoba maradt. Kerülgetjük, mint macska a forró kását – túl nagyot kéne pakolni. A emeleti szobáknál belső szigetelés, meg nálunk parafa parapet burkolás fűszerezte a munkálatokat. Balatonon is újra lett javítva és festve minden fal, a faszerkezetekkel egyetemben. Némi tető javítás/festés és kanadai zsindelyes bővítés, budi felújítás, kis kerti tó telepítés, villanypásztor felújítás és vasoszlopozás, házi vízmű generál stb. Érden bő két éve oldal elemeiben mobil üvegház az egyik új és sikerült dobásunk, amelynek építését az legoptimálisabb október – november hónapra halasztottam értelemszerűen. Tavaly 3 magaságy és tófoltozgatás volt napirenden. Idén elkerülhetetlen lesz a kerti tó felújítása, 16 éves, egyre gázabb.

Fentiek miatt az elmúlt 6 évben - a májusi Gitanás hajózásoktól eltekintve – csak két komolyabb utazásunk volt. Mindkettő szuper volt. Még 2016 nyarán volt egy jól sikerült kempingelős utunk Csehország – Szász Svájc bejárásával. A nagy durranás egy év múlva Madeira volt P. Jenőékkel. Ide feltétlenül el kell menni mindenkinek 10-15 napra!

Az legutóbbi két évünket – főleg nekem - a motorozás, blog és vlog indítás/kezelés határozta meg. Nagyon szeretem a Piaggiot és a combosabb Hondát egyaránt. Ezzel el is értünk napjainkig. Sok minden kimaradt, mostanában pl. nyelvügyileg keményen Duolingozok. De a „curriculum” restanciámat a blogon ezzel a poszttal nagyjából lerendeztem. Természetesen lesznek még visszatekintések, amelyek ebbe az ötrészes keretbe tartoznak. Azok azonban önállóan is megállják majd a helyüket.

Befejezésül: kevesebb marhaságot csináljatok életetekben, mint én! A végeredményt tekintve azonban ne adjátok alább! Leginkább pedig élvezzétek az életet, és legyetek lealább olyan szerencsések, mint én.

Érd, 2020.03.03.

 

PS: volt egy kis vitám a Mamával, hogy a leírtak miért kerülnek ki a blogra, egyeltalán odavalók-e? Részemről változatlanul úgy gondolom, hogy jelenleg ez egy jó archiválási mód. Ami a rokonság részére könnyen hozzáférhető, ha éppen arra vágynak. Más meg úgyse fogja olyan nagyon olvasgatni. Ha mégis, nincs itt semmi titok, és olyan nagyon nincsenek a dolgok nevesítve. Ráadásul bármikor korlátozható a posztok hozzáférhetősége.

Remélem megérem még akkora digitalizált posztanyag felhalmozódását, hogy családi használatra nevekkel, évszámokkal, fényképekkel (esetleg videókkal) kiegészített könyv, vagy a jövőbeli informatikának megfelelő, ma még nem ismert összegző – archiválási eljárásba lehet integrálni az itt leírtakat. Nem mintha olyan gyakran nézegetném pl. a szüleimtől rám maradt régi fotóalbumokat. De az unokák nagyon is nézegetik alkalomadtán a régebbi képeket. (Én meg rájöttem, hogy milyen keveset tudok őseimről.) Ezért megpróbálom kicsit rendezni és összegezni életünk eseményeit. Már csak magunk miatt is, hiszen kezdjük keverni és felejteni a történéseket meg az évszámokat. Másfél évvel valami hasonló okok miatt indítottam előbb a blogomat, majd a vlogomat. Eredetileg a sokezer képünk között akartam valamilyen áttekinthető rendet vágni. Nem célom a nézettség mindenáron való növelése, eszembe sincs egy öregedő influencer szerepének eljátszása. Örömmel csinálom, elégedettséggel tölt el.

Érd, 2020.03.06.

Akku világcsúcs: 9 év 2 hónap

Akku csere egy 20 éves Suzuki Swiftben

Mikor szokta megadni magát egy autó indítóakku? Két eset lehetséges. 1. A Mama vásárolni indulna, ha indulna az autója. 2. A Mama jönne haza a bevásárlásból, ha indulna az autója. Miután ez két hónapon belül kétszer előfordult, a tettek mezejére léptem. Mentem volna a Mamáért talpig gipszben a másik kocsinkkal, de közben a Mama nagyon kreatívan betolatta 2 sráccal az autóját, és megérkezett amikor már éppen álltam ki.

Az ADAC statisztikája - és emlékeim - szerint a legtöbb "meghibásodást" az akkuk okozzák a németeknél.

akkurekord.png

A Mamának egy 20 éves Suzuki Swiftje van. Rövid utak, sok indítás, kicsi akku. Szóval elsőre gyorsan töltőre tettem a masinát, két hónappal ezelőtt ez már bevált. Estére pár óra alatt 100%. Reggel ránézek, már csak 20%. Nem tartja, ez kuka. Azért belenézek a "szervizkönyvbe". Hoppá, 2011. január 4. Több mint 9 év, egy Auchan matricázott legolcsóbb akkuval! Még 10e pénz sem volt az ára.

Na nézzük a guglit. Persze az árukereső rám akarja sózni a mindenféle akkuk Ferrariját. Nem hagyom magam e rendkívül komplikált High Tech termék kapcsán, nem veszek ólmot aranyáron.  Persze én a neten óvatos vagyok, többszörösen is. Épp tegnap csináltam egy pár perces tesztet, ami szerint "tudatos" vásárló vagyok. Így pl. mindig vetek egy pillantást a véleményekre. Az eleje általában nem érdekel különösebben, a vége annál inkább. Sajnos ott tartunk, hogy baromira szűrni kell az infót. A kezdő digitális nomádok egyik lehetséges munkája a "vélemények" írása, még egészen nagy cégeknél is előfordul. Ezek persze pozitívak. A legrosszabbaknál ellenkező a gond sok esetben. Vagy ostoba a véleményíró, vagy rossz beállítások, vagy egyéb műszaki gond a bukta igazi oka. Többnyire. Ha mégse, akkor ott a garancia meg a 14 napos elállási jog. Tapasztalatom szerint a hármas-négyes értékelések az igazán relevánsak.

Na vissza a kereséshez. Szállítással együtt nincs 15e alatt. A legolcsóbb jászberényire van igen negatív értékelés is. Mondjuk részemről arra tippelek, hogy a töltésével is gond volt a srácnak. Viszont pár száz forinttal drágábban van egy utolsó darab akciós ABS, mintha a Hyundaiban is ez a típus lenne már ötödik éve. Kosárba vele, 2 napon belül itt volt.

Maga a szerelés? Hát az ugyanolyan komplikált, mint a technika maga. Vidd inkább szakszervizbe. Jó, van néhány típus (pl. Ford S-Max), ahol tényleg le kell bontani a fél autót egy akkucseréhez. Amúgy meg ott a hosszú, apró betűs beüzemelési útmutató. Még az is megszabott, hogy milyen sorrendben bizgeráld az akkusarukat. Mondjuk tök mindegy, csak ne zárd rövidre. Még egy ilyen kicsi akku is csúnya dolgokat tud művelni rövidre záráskor. Ezért védett piros műanyag sipkával a pozitív (+) sarok. Éppen ezért jobb és biztonságosabb, ha a (fekete) testtel (-) kezded meg fejezed be az akkus műveleteidet.

A kis Suzunál ehhez 4 db M10 anyát kell meglazítani. Némi pucolgatás, és mehet vissza az új. Mondjuk előtte lehet gyakoroltatni anyucit a motorháztető nyitásával, ha te éppen 2 mankóval közlekedsz egyéb okokból kifolyólag. (Nem fog elsőre sikerülni. A nyitó kallantyú megtalálása, a motorháztető felemelése, és a kitámasztás egyaránt problémás lehet. Mondjuk ne legyünk telhetetlenek, ez akár a Suzu dicsérete is lehet.) Maga a művelet anyuci okításával, bicegéssel és a 10-es kulcs megtalálásával együtt kb. 10 perc. Talán. Nincs is kép vagy time-lapse videó róla. Akkor nem kellett volna bő egy órát rászánni erre a posztra. Ja, közben a Mama elment vásárolni. A masina pöccre indult. Természetesen.

PS (pár nappal később): őszintén szólva nekem (is) kicsit gyanús ez a 9 évet meghaladó akku üzem. Mindig fel szoktam jegyezni masináimon a beavatkozások, cserék időpontját km állás szerint a szervizkönyvben. Régebben az akksik nálam 3-4 évet bírtak ki. A modernebb "gondozásmentes", zárt technológia szerint készültek pedig 4-5 évet. Teljességgel nem tudom kizárni, hogy egy akkucsere nem került bejegyzésre a Suzukinál. Nem túl valószínű, de kizárni se tudom. Aminek nincs érdemi jelentősége. Ha jó a töltésed és egy pár éves akku "dadogni" kezd, akkor az csere érett. Felesleges a legdrágábbat venni, az olcsóbbak is  tökéletesek és hosszú évekig bírják..

 

 

 

 

Mindig csinálok valamilyen marhaságot 4.

Érd a nyugdíjig

Szóval eladtuk Remetekertvárost. (Akikkel építettük, P. Jánosék már évekkel korábban léptek. Az új ikerszomszédokkal, Majával és Teoval is jól kijöttünk – de ők azért egy fél korosztállyal idősebbek voltak. A költözésünkben ők nem játszottak szerepet – bár azért volt egy kopogós facipő a képben, meg egy sokat fosó farkaskutya.) Rövid idő alatt mintegy 100 eladó házat néztünk meg az agglomerációban, végül visszatértünk a legelsőhöz Érd-Parkvárosban, rálátással az akkor még működő légvédelmi bázisra, a szintén működő lőtér közelében. Bár lakták, de igazából inkább csak félkész volt. Egy hatalmas telken lévő, 14 nagy fenyővel fűszerezett, friss építésű ház. Se vakolat, se teraszok, se korlátok, se normális kerítés meg burkolások és lépcső, a sok és amúgy szép faszerkezet kezeletlen, stb. A gépészet ment, de némi gányolás is előfordult. Az előző házunk árának feléért (49%) vettük meg. Úgy gondoltuk, hogy 5-8 évig lakunk majd itt, amíg a gyerekek ki nem repülnek. De annyira megszerettük, hogy két évtizeden is túl, a mai napig itt lakunk.

   homegoogle2_2.png

Szeptember volt. Édesanyám lakásába költöztünk, a garázsát tetőig zsúfoltuk a cuccainkkal. Ő meg kibivakolt a dunafüredi nyaralójába. Télre késznek kellett lennie, Édesanyám nem maradhatott hideg időben tartósan a nyaralóban. Az első hetek elmentek a közlekedési lehetőségek feltérképezésével, és az épület befejezésének SOS megoldásával. Az egyértelmű volt, hogy ez 2 autós környék. Az építkezést pedig nagyban csináltuk, külön busszal jöttek a melósok. Necces volt, de Mikulás környékén költözhettünk. A vételár közel felét ráköltöttük még, de szuper lett. Közben Édesanyám közölte, hogy részéről befejezte az autóvezetést. Mondjuk ön és közveszélyes volt a volánnál, bár megúszta baleset nélkül. A vége az lett, hogy Édesapám öreg Polski 126-osa nálunk landolt.

Szeptember volt. Nekünk a munkahelyünk, és Petinek az egyetem nem volt messzebb – de hamar kiderült, hogy a tömegközlekedés Édesanyám lakásából kicsit macerás. Jobb megoldást kezdetben nem találtunk, én próbáltam lehetőség szerint legalább délutánonként összeszedni a család egy részét. Karcsi pedig a III. gimit kezdte, nagyon messze volt a Rózsadomb teteje. Vele lett legjobban kiszúrva. Mert végül nem akart átjönni az érdi gimibe. Ezt a jótettünket még meg is koronáztuk egyik magasugró versenyén. Adtunk neki egy kis üveg ásványvizet, és elmentünk megnézni a versenyét. Amikor először és jól meghúzta, kintről azt hittünk, hogy félrenyelt. Sugárban ki minden. Szabolcsi büdös pálinka volt az üvegben. Képzelhetitek milyen pofát vágtak a gyerek mellett a versenybírók is...

Életünkben először fordult elő, hogy a józan ész határain belül nincs anyagi nehézség elképzeléseink megvalósítása előtt. Terveink szerint 4 részre oszlott volna a rendelkezésünkre álló keret. Az első, az előző házon lévő bankkölcsön felszámolása már az eladás során megvalósult. Az új házra már nem vettünk fel banki kölcsönt, csak a munkahelyi támogatási lehetőségekkel éltünk. A legnagyobb tétel az új ház vétele és rendbe hozatala volt értelemszerűen. Ennek döntő többségét még az ősz folyamán roham munkában szintén lerendeztük. Csak az erkélyek és teraszok maradtak tavaszra. A burkolásokat még csináltattuk, a többit saját kezűleg, anyagárban valósítottuk meg. A harmadik rész Balatonra volt szánva, ahol az építési engedélyünk érvényességének közelgő lejárata miatt eleve építés kezdési kényszerben voltunk. Végül eredeti kalkulációnk szerint egy autócserének is bele kellett volna férni a keretbe. A gyakorlatban azonban ez már nem fért bele.

Mikuláskor sikerült beköltöznünk. Kicsit esett a hó, de nem volt vészes és hamar belaktuk kényelmes otthonunkat. A közlekedés is jobb volt egy fokkal, mint Édesanyám lakásától. Uralkodó közlekedési renddé az vált, hogy az egyik kocsi – jellemzően a kis Polski, később a sárga Suzuki – deponálva lett a Bem téren a buszmegállónál, és összeszedtük egymást. Egyszerűsítette a dolgot a rövidesen kezdődő mobilkorszak, meg a két srác „amint lehet azonnal” jogsija. Mondjuk össze is törték komolyabban vagy kétszer a kis Polskit, bár nem ők voltak a hibásak. A bűnbak egy borjúnyi kóbor kutya, meg egy szabálytalanul és figyelmetlenül kanyarodó autó volt, szerencsére érdemi sérülés nem történt. Talán még a kutya is megúszta nagyjából.

A dolgok mentek a maguk rendjén, Karesz is leérettségizett, meg végül csak kicseréltük az autót is. Karesz dolgai érdekesen alakultak, mert az utolsó pillanatban egy elszúrt matek dolgozata következtében szüleit követve a TF mellett döntött továbbtanulásként. Igen ám, de még életében nem nagyon látott érdemben tornaszert. Legalább is a felvételi követelményeknek elegendően. (Lelkes lektorom, Mama felkapta a vizet az eredeti megfogalmazásomon, így finomítottam rajta.) Nosza rohanok át az Alma Materbe az illetékes tanszékre, gyorsan beszúrtuk egy felkészítő csoportba. Kedves kollégám, M. Miki egy idő múlva, amikor összefutottunk somolyogva kérdezi, hogy nem vagyok kíváncsi a fiamra? Dehogy nem. Csodát műveltek a kölyökkel. Köpni-nyelni nem tudtam, csak tátott szájjal meresztettem a szemeimet, amikor megláttam a langaléta, közel 2 méteres gyereket a szereken. Így simán TF-es lett Ő is.

Autó: egy kereskedés sarkában porosodva, meglehetősen lelakottan akadtam rá addigi legjobb autómra. Ma is szeretettel gondolok vissza e hűséges társra, nagyon a szívemhez nőtt. Mit gondoltok mi volt az? Hát egy Suzuki Swift Sedan 1.6 GX. Egy Suzuki? Csókolom, ennek közel 100 lóereje volt 840 kg önsúlyhoz, 200 körüli végsebességgel! Akár hiszed, akár nem, pl. Keszthely – Érd-Parkváros (éjjel M7) 70 perc egy alkalommal. (Meg ne próbáld, még sokkal jobb és modernebb géppel se!)

Mindeközben egyfajta korai szakmai kapuzárási pánikként különféle munkahelyi komplikációkba keveredtem. Ezek egy része sikeres volt (habilitáció, Széchenyi Ösztöndíj), más része utólag részleges elbaltázásnak tekinthető. A gyerekek viszont tették dolgukat. Karesz egy szemesztert az USA-ban teljesített, Peti pedig lediplomázott. Apja példáját követve bent maradt az egyetemen. Saját költségén – nem engedett segíteni – szerzett egy Közgáz diplomát is, majd megcsinálta a PhD fokozatát. Nemsokára ott is hagyta az egyetemet, anyagi okok miatt. (Ma is visszajár a tanszékre az éves bulikra.) Eközben természetesen Karesz is megszerezte a diplomáját.

Amúgy az építkezéseinket követően megint kevésnek bizonyult a családi kassza. Nem sok hiányzott, de hiányzott. Így mindkét gyereket rávettem diákhitel felvételére. Egy része náluk maradt, de a nagyját bedobták a családi költségvetésbe. Ettől csak a Széchenyi Ösztöndíj folyósítását követően tértünk el, innentől náluk maradhatott a pénzük. Aztán amikor már dolgoztak, bizony nagyon zavarta őket a fizetésükből levont törlesztőrészlet. Így rövid úton annuláltuk a diákhiteleket, amit korábban, a kezdeteknél meg is ígértünk nekik.

Külön poszt lesz majd, de röviden a balatoni birtokról néhány szó. Értelemszerűen minden építkezésünk közös döntés volt a Mamával. Valahogy mindig sikerült ráéreznünk, hogy az adott dzsuvából milyen szuperség hozható ki. Ezúttal is. Az építkezés a „szokásos” bonyodalmak mellett lezajlott. Petivel 2001 tavaszán gyógyítottuk be a helyére a ciszterna tetejét, innen tekintem használhatónak a „pincét”. Gyakorlatilag teljesen föld alá került. Természetesen a bő évtizeddel korábban 28e pénzért vett körmici telket közben eladtuk, egy milkáért ment el. A pénzünk persze elfogyott, így minden további belső és külső munkát magunk terveztünk és végeztünk el. (Villany, gépészet, burkolások, vízgyűjtő stb.) Nem lett kontár munka, büszkék lehetünk rá. Később villanypásztor meg második ciszterna is készült, meg az eredetileg osztatlan telek megosztásra került. Imádjuk!

Ebben az időszakban Édesanyám támogatásával és ügyeivel kezdetben segítségként, később egyre átfogóbban kellett foglalkoznunk. Ahogy idősödött, majd beteg lett, fokozatosan felszámolta dolgait. Kezdte a vezetés feladásával, aminek már csak biztonsági okokból is örültem. Egyre kevésbé bírt a dunafüredi nyaralójával, ahol meghúzta magát, amíg mi a lakásában laktunk a kezdetekben. Így Dunafüred végül fel- és eladásra került. Majd ellenkezésünk dacára egy jó idősek otthonába került élete utolsó éveire, ahol amúgy kifejezetten jól érezte magát. Jól döntött. A társasház részét természetesen eladtuk. Örökségként nekünk is jutott belőle. Ebből leptük meg a Mamát ötvenedik születésnapjára a mai napig használt sárga Suzukival (a kis Polski egyidejű leselejtező eladásával). Meg ebből voltunk Mamával 5 hétig Kanadában Juci néniéknél, megfejelve 4000 km-es British Columbia – USA körúttal, meg bérelt autóval 10 napos/2-3000 km-es, sátras kettesben csatangolással a hegyekben (életünk élménye volt). Ezt követően Édesanyám még 2 évig élt. Otthonában, csendesen és békésen távozott világunkból. Utolsó pillanataiban a Mama volt mellette. Kérésének megfelelően Édesapa mellé, szülőfalujába, Ráckeresztúrra temettük. Nyugodjanak békében! Ha már mi sem leszünk, viseljétek gondját sírjuknak.

Édesanyám utolsó életévében az 1.6-os zöld csoda Suzukit is lecseréltük. Petivel tulajdonképpen szórakozásból mentünk megnézni egy középkék Volvo V40 1.8-as benzines kombit, másnap már az enyém volt. Nem igazán volt tervbe véve, de nem volt szabad kihagyni. Jó döntésnek bizonyult, szerettük, 11 éven át hűségesen szolgált bennünket. Baromi kényelmes volt. Néhányszor rendesen meghajszoltam ezt is, iszonyatosan stabil volt (főleg a Suzu után).

Ugyanekkor váltottam munkahelyet, vissza mentem a TF-re tanszékvezetőnek. Ez utólag részben hibás döntésnek bizonyult, ez a TF nagyon más volt, mint a pályakezdésem idején működő. De még így is jó lett volna minden, ha nem rúgnak ki védettnek hitt professzori félállásomból az ELTE TÓFK-ról. Így hat szemesztert követően már Győrben dolgoztam. Heti 1-2 alkalommal ott kellett aludnom. Szegény Mamának nem volt könnyű ilyenkor az egyedüllét, aminek veszélyei is voltak a hatalmas házban. Kapott is egy önvédelmi gázpisztolyt, miután a hívatlan betolakodóknak korábban mindig neki ment. (Az alfahím bezzeg egy alkalommal, a második betörésnél visszatartotta a Mamát, és az erkélyről, biztonságos távolságból eresztette ki oroszlánbőgését – némi anyázással cifrázva - a mélyéjszaka sötétjében menekülő betörők felé.) Aztán Peti is Győrbe került és megházasodott. Innentől náluk aludtam, ha Győrben kellett éjszakáznom. Petiéknél egy éven belül megszületett első unokánk, Sára. Karesz is megnősült, és egy évvel az első után jött a második unokánk, Bende. Őket sikerült rábeszélni, hogy a babával költözzenek hozzánk Karesz régi szobájába. Két évig éltünk együtt, Dédivel kiegészülve 4 generáció, míg sikerült lakást szerezniük. Annak a gyereknek egy hangja nem volt 2 évig. Most bezzeg bepótolja…

Mi meg eközben nyugdíj korhatár környékére kerültünk. Mindketten maradhattunk volna még (én akár 70 éves koromig), de ha úgy tetszik mindketten nyugdíjba menekültünk. Mama lépett elsőként, bár szerette az iskoláját meg a tanítást is. De abban az évben anyósom kapott egy sztrókot, és bár egész jól felépült, támogatásra szorult. Ráadásul akkor hozták be nőknek a 40 éves munkaviszony utáni nyugdíj lehetőségét, ami kedvezőnek tűnt nagyon. Elvileg meg kezdeti papírjai szerint ezzel ment nyugdíjba, de a hetente változó jogszabályok miatt két szék között majdnem földre került. A jogosultsági ideje szerencsére éppen átlépte a legalsó határt, így végül korkedvezményesnek minősítették. A huzavona az összeget érdemben nem érintette, közel a tanári fizetésének megfelelő lett a nyugdíja. Nálam pedig még folyamatban volt egy utolsó, túl sok eséllyel nem kecsegtető egyetemi tanári pályázat. Ennek elhasalása után előzetes szóbeli megállapodásunknak megfelelően kissé nehezen, de nagyon korrekten elengedtek. Ekkor fél évvel voltam túl a nyugdíjkorhatáron (6 évvel ezelőtt). Egy jó ideig még szolidaritásból „vissza tanítottam”, de ez már ráfizetéses volt a távolság miatt, meg hanggal is egyre nehezebben bírtam a kihangosítás ellenére.

Egyikünk sem bánta meg döntését. A jelenleg sem rossznak számító nyugdíjunk ugyan egyre érezhetőbben veszít értékéből, de ameddig mindketten egyben vagyunk, addig elégnek kell lennie.

Érd, 2020.03.01.

Kalandjaim az idegen nyelvekkel: német

Beszélj egyszerűen! Ne törődj azzal, hogy kerékbe törőd, beszélj csak!

Érdekes volt a német nyelvtanulásom. Tulajdonképpen kétszer tanultam meg és felejtettem el. Az én memóriám alkalmatlan a biflázára, magolásra. Egyszerűen nem marad meg. Matekból is egyszer kaptam hármast tanulmányaim során, amikor a mat. tagozaton januárban kiderült, hogy fingom sincs a definíciókról. Verseket se tudok a mai napig sem, egyszerűen semmi sem maradt meg a fejemben. Talán a Himnusz megy, ha nagyon összeszedem magamat.

Szóval német: a gimiben már tutira kellett tanulni, de a zalaegerszegi tanárnőmről szinte semmi emlékképem nincs. Keszthely viszont markáns, az öreg, szódásüvegnyi szemüveggel is alig látó "Cuzammen" tanított. Nevének megfelelően sokat kellett osztálytársaimmal együtt szavalnunk a mondatokat. Az öreg soha nem hagyta el a katedrát, szerintem a táblát se nagyon látta. Siófokra is alig emlékszem, nő volt a tanár, sajnos nem a kitűnő, nagybátyám német-magyar szakos sógora, Dr. Iby Adrás. (Aki aztán az érettségire úgy felkészített magyarból hogy simán hoztam az ötöst a nekem - főleg az általam utált versek miatt - veszélyes terepen.)

Siófok mégis meghatározó volt. Történt, hogy 1969 nyarán a strandon mentősként vállaltam diákmunkát. Megismerkedtem egy nagyon aranyos NDK-s kislánnyal, Anettel. Amikor lehetett együtt voltunk, rohamosan javult a németem. Szüleimnek is bemutattam, azok meg bőszen elkezdtek moziba járni. Kicsit furcsálltam, és persze nem tudtam, hogy az "ajándékba" kapott 2 órában mivel kéne eltöltenünk időt kettesben. Erről az öregek elfelejtettek tájékoztatni. Anettel még Budapestre is felmentünk stoppal. Visszafelé le is kapcsoltak a budaörsi rendőrök bennünket és bevittek az őrsre. Voltak még ott rajtunk kívül vagy tízen. Felsorakoztattak bennünket, és egy nagydarab százados félig ordítva elkezdte végigpofozni a bandát. Egyedül mi úsztuk meg, végül némi adatfelvétel és mindenféle ejnye-bejnye után elengedtek. Éjfélre otthon voltunk. Egy évig még leveleztünk, a következő évben is jött a kislány hosszabb időre. Az öregek megint elkezdtek moziba járni, de a tapasztalataim növekedése csak a német nyelvre korlátozódott változatlanul. Vagy ezért, vagy a katonaság miatt - külföldre nem lehetett levelezni - ez kapcsolat végül szép lassan elhalt. A csinos, belevaló kis csajnak hazai barátja lett. Viszont később a TF-en a németből is kötelező szaknyelvi kurzus számomra semmi gondot nem jelentett. Meg többletet se nagyon. Kivéve Nellikét a tanárt, későbbi kollégát, aki közkedvelt volt a fiúk körében. Ráadásul tudott németül.

Teltek az évek, a nyelvet érdemben és huzamosan nem használtam, szép lassan elfelejtettem szinte mindent. De nyílt egy kiskapu külföldi egyetemi ösztöndíjakra. Meg egyszer csak lehetett doktorálni a TF-en. Még nem kellett hozzá állami nyelvvizsga, csak valami házi szaknyelvi, ami azért nem jelentett akadályt. A külföldi ösztöndíjakhoz is csak valami belső minisztériumi vizsga kellett. Na ez már nem sikerült. El is mentem egy 1 hónapos nyári intenzív tanfolyamra. Végül talán harmadik kísérletre átmentem a minisztériumi vizsgán, majd a legkisebb ellenállás irányában sikerült egy innsbrucki ösztöndíjat szereznem. Szegény Évát a két kis gyerekkel itthon hagytam, beültem a Skodánkba és kimentem fél évre. (Mondjuk havonta hazajöttem pár napra.) Kint persze, főleg az elején, teljesen elveszve éreztem magamat. De a kinti kollégák tényleg fantasztikusak voltak. Igazából egyetlen kötöttségem volt, a külföldieknek tartott egyetemi német kurzuson részt kellett vennem. Ez így együtt - beleértve a koleszt is - eléggé hatékonynak bizonyult. Azzal kezdték, hogy egyszerűen beszéljünk. Meg ne törődjünk a hibákkal, próbáljunk kommunikálni. A hétvégeken meg jártam Ausztriát, vagy valamilyen intézeti programon voltam. Tök egyedül, sehol senki nem beszélt magyarul. Ezerrel működött a tanulás.

Ausztriát más szempontból is kihasználtam. Eleve volt egy működő kapcsolatunk a salzburgi búvárklubbal. Egyik vezetőjénél, Günternél többször éjszakáztam. Sajnos 10 év múlva ez a kitűnő búvár nyomtalanul eltűnt a Vörös tenger szudáni szakaszán.

Felvettem a kapcsolatot Koloczek dédapám révén távoli rokonunkkal, a München melletti Planeggben lakó, akkor 70-es évei környékén lévő Günther Köllinggel is. Elsőként Ő látogatott meg Innsbruckban, éppen egy szívinfarktus után lábadozva. Nekem NSZK-ba csak átutazó vízumom volt, így én hozzájuk annak idején csak egyszer mentem. Ő viszont többször is jött, majd később Magyarországra is. Jó pár alkalommal jártunk egymásnál, a 90-es években az egész családot kivittem anyósommal együtt hozzájuk. Mindig jókat dumáltunk, leegyszerűsítette a mondandóját az én szintemre. Rendkívül tájékozott volt a világ dolgairól. Felesége, Irma is aranyos teremtés volt. Próbálkoztak, hogy a gyerekeik is tartsák velünk a kapcsolatot, de ez néhány levélváltást követően elhalt. Bekövetkezett az öreg félelme, az ő életük végével lezárult a magyar rokonsági kapcsolat. Szép kort éltek meg, bőven 90 felett távoztak.

Innsbruck után itthon azonnal jelentkeztem felsőfokú állami nyelvvizsgára. Két oka volt. Egyrészt önbizalom terén soha nem szenvedtem hiányt. Másrészt akkoriban egy olyan pontozásos rendszer működött, amivel "lefelé" is lehetett vizsgát szerezni. Abban bíztam, hogy a felsőfok talán, a középfok valószínűleg meg lesz. Hát egy túrót, egy alapfokút sikerült csak szereznem. Nyelvhelyességen és némi meglepetésemre részben szövegértésen bukott a dolog. Emlékeim szerint egyikből sem buktam, de az összpontszám kevés volt. Azonnal jelentkeztem egy középfokú vizsgára, meg bőszen bújtam néhány igazán kiváló tankönyvet. Ez már meg lett, de nem teljesen csont nélkül. Nem rezgett igazán a léc, de a buktához se hiányzott sok. Utólag ez már nem számít semmit sem, mint minden hasonló dolognál.

Gyorsan munkahelyet változtattam, még nyelvpótlékot is kaptam hosszú évekig. A nyelvet azonban alig használtam. Jó, a turista dolgokat el tudtam intézni, aztán pont meg homály. 10 év múlva német konferenciákon arra döbbentem rá, hogy a németek elkezdtek angolul beszélni. Első alkalommal pedig szinte sokkolt, amikor a fiatal német partneremmel beszélve az angolra vált, hogy jobban tudjunk kommunikálni, hiszen én külföldi vagyok. Ő meg elsőre nem értette az okát, amikor kértem, hogy szíveskedjen németül beszélni. Nyelvvizsga ide, vizsga oda, másodszor is elfelejtettem németül.

Már Győrben dolgoztam, amikor egyetemünk egy uniós projekt keretében Bécs városával kapcsolatba került. Ennek volt egy nyelvi fejezete. Naná, hogy jelentkeztem rá, már csak Bécs miatt is. Maga az a néhány nap egészen szuper volt. Soha nem gondoltam volna magamról, de életem egyik nagy élménye volt egy hozzáértő képzőművész szakos kollégával valamelyik múzeumban kettesben eltöltött délután. Mondjuk ő meg rólam nem gondolta volna, hogy ilyesmire fogékony vagyok. Igen, ha jó a színvonal, meg a szakmai részt lehülyítik az én szintemre. Amúgy meglógtunk a tanfolyamról a múzeum kedvéért. Maga a tanfolyam a semminél többet ért. Leginkább a tekintetben, hogy tudatosult bennem: papírom még van, tudásom már nincs. Jó, bármit megoldok, ha rákészülök talán még telefonálni is tudok, de amúgy kuka az egész.

Eltelt újabb 10 év. A németet csak az egyre ritkább turistáskodás, meg néhány karácsonyi-újévi lap kapcsán használom. Pontosabban próbálom használni. A mindenféle kütyük műszaki tájékoztatóit is már rég meg se nézem németül, eleve az angolt böngészem. Azért az év végén felcsillant egy apró reménysugár, hogy a helyzet nem romlik tovább. Az angol tanulásom után álltam neki a karácsonyi német üzeneteknek. Sutty, csak úgy megcsináltam csípőből, pillanatok alatt.

Ettől még nem változik a helyzet. Ha nem használsz egy korábban valamennyire megtanult nyelvet, akkor a tudásod bizony csontig kopik. Csak idő kérdése. Ne hagyjátok!

Kalandjaim az idegen nyelvekkel: orosz

Légy gátlástalan! Övék a jövő, de a nyelveknél is jól jön.

Tanulságos és helyenként vicces a nyelvtanulásom története. Ez egy viszonylag sikertelen területe életemnek, bár a feltétlenül szükséges papírokat (bizonyítványok) végül megszereztem. Vénülő fejjel pedig sokadszorra újból belekaptam az angolba - csak ezúttal nem engedtem el a dolgot, és sikerélményem lett. Talán már többet sejtek belőle, mint amit a nyelvvizsga bizonyítványaim érnek. De menjünk vissza kezdetekhez.

Nagyon más világ volt, mint ma. Még színes TV sem volt, fekete-fehér is éppen csak, nemhogy mobil meg internet. Éppen csak fellőtték a ruszkik az első szputnyikot, majd Gagarint. A híreket is nagyon szűrték és torzították, nem egyszer elhallgatták. Nem ömlött rád az idegen nyelvű reklám és információ tömeg. A családban nem volt hagyománya a nyelvtanulásnak, nem tudott szinte senki semmit. Illetve egyik dédapám, Memike édesapja német ember volt. Na Ő meg magyarul nem tanult meg tökéletesen soha. Állítólag. Nagypapa viszont miután még a monarchiában volt fiatal meg katona értett németül, hallgatta is a rövidhullámú német adásokat a rádióban a Szabad Európa mellett. Szüleim viszont megnyikkanni sem tudtak nem magyarul. Az orosz volt a kötelező az iskolában, ötödiktől, majd talán hetediktől vagy inkább gimnáziumtól kellett egy második nyelvet is választani. A lényeg az, hogy az egész iskolai nyelvtanítás hatásfoka - a nyelvi tagozatok kivételével - erősen konvergált a nullához. Oroszból szerintem nagyjából ennyiben kimerült: táváris prepodovátyel szivódnya nyiktó nye otszusztvujet (előadó elvtárs, ma senki sem hiányzik). A többség leírni már nem tudta volna. Ha meg hiányzott valaki, nem tudta betenni a nevét a "nyiktonye" helyett. (Hú de rondán néz ki ez az egész latin betűkkel... Bocs.)

Képtalálatok a következőre: oroszország

Akkor kezdjük az orosszal. Arató néni volt az első tanárom, már írtam róla valahol. Nem szerettük, féltünk tőle. Pedig nem is volt rossz tanár - vélem utólag. Iszonyú mennyiségű egyest kiosztott - ami aztán a bizonyítványban már valahogy nem köszönt vissza, legalább is  többnyire nem. Apropó egyes. Vagy dugó, tök, karó, szekunda. Utóbbi ráadásul nem is "egyes", max. egyfajta "kettes". Történt ugyanis anno 2-300 évvel ezelőtt, amikor a "rengeteg" iskolás elfért két padsorban a teremben, hogy a hülyegyerekeket a második sorba ültették. Hogy ne zavarják a tanítást meg a tanítót. Esetleg még megfejelték a dolgot "szamárpaddal" a legostobábbak kedvéért. De tényleg ez a története, anno vizsgáztam belőle pedagógia (nevelés) történetből.

Visszatérve az oroszhoz, nagyon nem fűlött hozzá a fogam. Ráadásul nagynéném, Évike (életkora miatt neki már muszáj volt oroszt tanulnia) megpróbált kezelésbe venni, kikérdezte a leckét. Szüleim ugye erre nem voltak képesek. Szerencsére ekkor már Pécsre járt a tanárképzőbe, így ebből nem lett tartós rendszer. Viszont a béke kedvéért inkább megtanultam a cirill betűket, meg az alapvető ragozásokat és kiejtést, valamint néhány szót. Ezzel vidáman el is voltam az általános iskolában. 

Gimi Zalaegerszeg: Galinának hívták a tanárt, echte fiatal orosz volt, még nem tanult meg magyarul. Át is vertük ahol meg ameddig tudtuk. Mert nem volt hülye, hamarabb tanult magyarul, mint mi oroszul. Szerettük, kedves, eléggé csinos teremtmény volt. Tanárként sem lehetett rossz, a matek tagozatra a legjobb tanárokat tették minden tárgyból. Egyszer akasztottuk össze a bajszunkat, nem tudtam oroszul a "porszívó"-t (püleszósz). Az még hagyján, de kaptam érte egy egyest - nyilván nem csak ennyi volt a gond - , ami nagyon bosszantott. Így aztán a püleszósz örökre beégett az agyamba.

Keszthelyen Kanyinak csúfoltuk magunk között az orosz tanárunkat. Mély nyomokat nem hagyott bennem, nem volt gondunk egymással. Fiatal volt, később egész pályáját a gimiben töltötte.

Siófokon a diákok körében közkedvelt Albin bácsi volt a tanár. Ő egy óriási fazon volt. Hogy mennyire tudott oroszul azt nem tudom, a tananyaggal mindenesetre tisztában volt. Emberként és tanárként pedig kiváló volt. Rengeteget röhögtünk az óráin. Meg sokat kellett az óráin hangosan olvasni a szövegeket.

Jött a TF, ott is volt orosz, "szaknyelvi". Sanyi bácsi tanította. Jó szándékú volt nagyon, szerintem olyan nagyon nem tudott oroszul, de ide jó volt. Évfolyamtársaim többségénél az addigi 8 év orosz tanulás olyan mély nyomokat hagyott, hogy a többség még a cirill betűket se nagyon ismerte. Én igen, a fordítandó szövegek fölé írtam a megoldást, és villogtam vele végig.

A következő 20 évben 3 alkalommal lett volna valamennyire szükségem orosz tudásra. Kétszer voltam "tanulmányúton" Moszkvában, ahol azonban kint élő magyar szinkrontolmácsot kaptunk. Így a köszönéseken túl csak a GUM-ban tudtam kipróbálni tudásomat, de ott meg egy dugókulcs készleten kívül semmi érdemlegeset nem lehetett kapni. (Megvan, ma is használom.) Pár év múlva - 80-as évek második fele -  Várnában voltam  egy konferencián, én voltam a pár fős magyar küldöttség "vezetője". Egy kedves kis csaj angol tolmácsot vittünk magunkkal, aki bolgárul vagy oroszul nem tudott. (Mint kiderült egy Microsoft konferenciára érkeztünk, akkor hallottam először a cégről. Egy baromi csinos, fiatal, nagyon laza csaj volt az amik főszpíkere.) De nagyon nem stimmelt valami az út során sem az utazással, sem a szállással Szófiában vagy Várnában (már nem emlékszem pontosan a helyszínre). Az illetékesekkel folyékonyan ordibáltam negyed órán át ékes oroszságommal, miután németül vagy angolul nem tudtak. Végül rendeződött a dolog, meg egy angolul tudó illetékes is előkerült és szuper ellátást kaptunk.

Újabb pár év, a rendszerváltás környékén a kandidátusihoz kellett egy másik nyelvvizsga is a meglévő német középfokúm mellé. Elég volt az alapfok (3 szintűek voltak akkoriban a nyelvvizsgák). Korábban, még a hévízi búvármunkák során elkezdtem rá készülni. Volt egy Kárpátaljáról áttelepült búvár a klubban. Lovas Sanyival lefordíttattam az önéletrajzomat, hogy miért kell vizsgáznom, meg egy Hévízről készített, talán 2 oldalas összeállításomat. Ezeket megtanultam. Pontosabban bevágtam. Aztán elmentem vizsgázni a Rigó utcai nyelvvizsga központba. Negyvenes fejjel csupa tinédzser közé. Sorra rugdalták ki a lógó orrú fiatalokat. Taktikám egyszerű volt, húznom kellett az időt, meg el kellett terelnem a bizottság figyelmét a konkrét kérdéseikről. Ki is húztam - nem vicc, tényleg - a gólyák nemi életét. Hát kérem gólyák Hévízen is fészkelnek, és képzeljék milyen fantasztikus a tó meg az ottani búvárkodás. Persze a bizottság nem volt hülye. Mindenesetre előadásommal kis szint vittem a napjukba, némileg érdeklődve hallgatták produkciómat. Feltettek még még néhány kérdést, azt is sikerült valamennyire elmondanom, hogy mihez kéne a nyelvvizsga meg milyen fontos a sporttudomány. Végül az egyik megszólal magyarul: végre adott egy hibátlan választ, meg van a vizsgája.

Hát így lehettem a tudományok kandidátusa. Nem ezért, csak ez tette lehetővé. Az egész procedúra messze legproblémásabb eleme volt számomra. Mint napjainkban sokaknak a diploma megszerzésénél.

A nyelvre a továbbiakban nem volt szükségem. Annyi mindenesetre ma is jól jön, hogy szükség esetén bátran elkalandozok orosz oldalakra. Néha egész szuper tartalmakat találni, a  csúcsoroszos megoldásokon meg jókat lehet röhögni. Jól jött a tankos játékomnál is, amikor az orosz szerveren játszottam. A guglis kereséseimnél pedig a nyelvi sorrend (ha valamit nagyon nem találok vagy nem teszik a találat): magyar, angol, német, orosz. De már volt kínai, bár abba a nyelvbe biztos nem fogok belekapni. A mesterséges intelligencia megoldja rövidesen a minimális kommunikációt.

Pancserteszt: Doulingo

Felhasználói tapasztalataim az angol nyelvtanulással

A Duolingo angol kurzusát 196 nap alatt végeztem el. Lényegileg szinte nulláról indulva. Büszke is vagyok rá rendesen, és nem alaptalanul. Ráadásul 68 évesen kezdtem bele. Volt értelme? Érdemes ilyesmivel kísérletezni 70 felé kacsintgatva? Mindkét kérdésre határozott és nagybetűs a válaszom: IGEN!!!

Megtanultam angolul? Természetesen nem. De az angoltudásom most már nagyságrendekkel több a „nemtudásnál”. Bár főleg a kiejtéssel, meg a normál sebességű angol beszéd megértésével még komoly gondjaim vannak, azért egy 2000 szavas – sok elemében részben még passzív – szókincs remény ad egy valamilyen szinten már használható kommunikáció-képesség irányába. Mondjuk jobb lett volna 40-50 évvel ezelőtt erre a szintre jutni, de akkor még nem volt PC, net, meg mobil.jarotalp_gipszre_masolata_masolata_1.png

Miben fejlődtem legnagyobbat? Hát a Duolingos feladatmegoldásban. Meg nem szörnyülködök többé a 12 angol igeidőn, a gyakorlatban úgyis elég 3-4 használata. A többiről meg van valami halvány sejtésem, egy kaptafára mennek szerencsére. Mert az angol ragozásról sok minden mondható, csak az nem, hogy olyan nagyon komplikált lenne. 

Mennyi időt fordítottam rá? Nem tudom, nem tartottam számon. Meg közben sokszor mással is foglalkoztam, vagy "elterelődtem". De vissza lehet számolni / becsülni, következtetni. Fél óra alatt 3-4 leckét csináltam meg a végén, a "repedések" kijavítása 5-8 percnél nem igényelt többet. Egy "korona" átlagosan talán 8 leckéből áll (van amelyik 1, a legtöbb 10), és 275 koronából áll a tudásfa. Ez kiszorozva 314 óra, azaz napi 1,6 óra. Számolás nélkül, előzetesen 1,5-2 órára becsültem az átlagos napi idő ráfordításomat. Ami egyébként mindig több részletben történt, soha sem egybefüggően. A Doulingo saját reklámja szerint - 34 óra = 1 szemeszter - ez amúgy 10,68 egyetemi szemeszternek felel meg, amit persze nem kell túl komolyan venni. Mobilra félidőben, decemberben álltam rá, ez felgyorsította a haladásomat. Pedig ekkor jöttek az egyre idegenebb, zűrősebb anyagrészek. Volt, amikor vissza kellett menni az asztali gépre, megnézni a nyelvi tippeket.

Bár van egy német középfokú és egy orosz alapfokú nyelvvizsgám, saját magamat nyelvi antitalentumnak tartom. Mindig is úgy gondoltam, hogy egy idegen nyelvet normálisan csak az adott nyelvi környezetben tök egyedül tartózkodva lehet elsajátítani. Ez a véleményem nem változott. Viszont ez a 196 nap nyelvtanulás szempontjából sokkal többet ért számomra, mint a tizenéves iskolai nyelvórák hozadéka fent említett két nyelvből. Meg a tanfolyásaimnál is. (Két kivételével, egy nyári intenzív német, meg az ausztriai féléves kötelező az innsbrucki egyetemen ösztöndíjas időszakom idején. Azoknak volt hozadéka. )

Ha megnézzük a neten a hozzáértők, nyelvtanárok véleményét a Duolingoról, az sokkal negatívabb, mint ami fenti soraimból következne. Ennek kétségtelenül csak egy része „magyaros” fanyalgás, fikázás, hiszen a Duolingo tényleg nem tökéletes. A legpozitívabb bírálók azonban maximum addig jutnak el, hogy a Doulingo hasznos segédeszköz lehet a tanfolyamok mellett/alatt. Érthetően „féltik” a kenyerüket – nem kell - , de szerintem meg a Duolingo rendkívül hatékony. Természetesen vannak korlátai, van néhány iszonyú idétlen és életszerűtlen példamondata stb. A mesterséges intelligenciával támogatott saját beszéd gyakorlása pedig még csak a kezdeteknél tart, ráadásul időnként eléggé hektikus a működése. Mégis nem véletlen a népszerűsége. Nem véletlenül nagyon sokmilliós a felhasználói bázisa. Immáron 6-7 éve a messze legnépszerűbb nyelvi program a világon, egyre inkább megtámogatva mesterséges intelligenciával. Ráadásul még ingyenes is. A „fizetős” verzió (fillérekbe kerül) alig több az ingyenesnél, lényegében csak reklám mentes. Illetve a fizetősön tesztelheted a tudásod. Mellesleg a reklámok minimálisak és nem tolakodók. Nagyon nem mellékesen rettenetes 50 $ fejében még bizonyítványt is ad, ha akarod (és tudod annyira az anyagot). Felteheted a Linkeinre (jó, tudom: LinkeIn). Meg egyre több USA egyetem elfogadja kiindulási/jelentkezési alapnak.

Mi benne a legjobb? Hát az egésznek a szemlélete! Ami kezdetektől fogva sugárzik belőle. Alapjában ettől kimagasló a program hatásfoka. Ugye a „magyaros”, minden kákán csomót kereső, a negatívumokat kihangsúlyozó, a pozitívumokat ledegradáló szemléletnek itt halvány nyomát sem találni. Teljességgel és kizárólag az ellenkezőjét. Amitől – a projekt megoldások mellett - szerintem hatékony az angolszász szemléletű oktatás. Ha hibázol nem fog lehülyézni, sem félbeszakítani. (Amúgy persze különböző verziókban vissza kapod a sikertelen feladatot. Nem hagy békén vele.) Ellenben szinte tolakodóan agyon dicsér: „Szuper vagy!”, „Olyan büszke vagyok Rád!” stb. Nagyon jó az ösztönző rendszere, a helyenként gyerekes motívumok összességében tökéletesen működnek. Nagyon is próbál „versenyeztetni”, önmagaddal és másokkal szemben is. Néhány részletért katt a képre!

Az egész lényege, hogy minden nap, rendszeresen foglalkozzál az anyaggal! Akár 15-20 perc elég – mondjuk nulláról indulva ennyivel nem lehet 200 nap alatt teljesíteni a tudásfát. Egyébként a túl gyors haladás sem feltétlenül jó, a rögzülés és stabilitás rovására megy.

A program asztali gépen és mobilon egyaránt fut. Mindkettőnek vannak előnyei és hátrányai, ami egyéntől, személyiségtől, „agyműködési” sajátosságoktól függően jelentkezhet. Ezeket ráadásul időről időre variálgatják, próbálják javítani a program egészét. Az én közel 200 napos időszakom alatt pár hétig volt (közel) tök egyforma a PC-s és a mobilos változat. Egyébként a mobilossal gyorsabban lehetett haladni, kevesebb volt a feladat. A mobilos darabra, a PC-s %-ra adta a feladatokban való előre haladást. Vannak más különbségek is, pl. a „kitüntetéseknél”, vagy újabban a saját mikrofonos beszéd kezelésénél. Utóbbi egyébként kezdetekben csak mobilon ment, újabban ott teljesen hiányzik, viszont megjelent PC-n, csak éppen hektikus, ezért leggyakrabban kikapcsolom. E téren azért nagyon várom a jövőbeli fejlesztéseket.

A gyors haladást mobilon (Xiaomi Mi 9T) begépelésnél a szövegjavaslatok, PC-n szükség esetén a „copy-paste” (esetleg a Google fordító) segíti. Nem érthető, vagy elítélendő? Puskázás? Korántsem! Ahogy a program is jelzi sorozatos hibák után: „Nem baj, a hibákból is tanulsz!”. (Persze ha túlzásba viszed a hibákat: „Meg tudod csinálni! Bízok benned!”) Szóval botorság lenne elakadni a haladásban, ha egy feladat megakad a torkodon, nem bírsz vele. Vagy csak egyszerűen egy komplikált mondatnál sorra elrontod a szórendet, vagy pusztán rendre elütsz valamit. Kezdesz agyvérzést kapni az adott lecke –„korona” – utolsó feladatának sokadik visszadobása miatt. Mielőtt szétcsapod a monitort egyszerűbb – és olcsóbb – egy copy-paste, és még a lelkivilágodnak is jót tesz. Meg esetleg kapsz egy újabb „koronát”.

Ennyi szubjektív (??) szószártyárkodás után nézzünk néhány konkrétumot.

A Duolingo nagy pozitívumai:

  1. Ingyenes és hatékony, gyakorlatilag bárhol hozzáférhető. Még utazás közben is (többnyire).
  2. Saját tempódban, saját időrended szerint, tetszőlegesen haladsz előre. Bármikor félbeszakíthatod, ahonnan később tudod folytatni (bizonyos, nagyon tág határokon belül).
  3. Adott határokon belül témát válthatsz, ha valamiből kezd eleged lenni.
  4. Nem tudsz nem elájulni saját nagyszerűségedtől, annyi dicséretet és „jutalmat” kapsz.
  5. A „kényszereidet” is saját magad választod, és bármikor változtathatsz rajta. (Napi megcélzott pontszám, verseny, melyik ligában „játszol” stb.)
  6. Tök egyedül vagy, nem kell másra figyelni, vagy más miatt tétlenkedni. De ha akarod, választhatsz tanulótársakat.
  7. Kifejezetten jó és érthető, ugyanakkor nem „túlragozott” a nyelvtani rész, ami jelenleg „Tippek” címszó alatt fut az egyes témáknál. Már ahol van, és jelenleg csak PC-n érhető el.
  8. A megértést nagyban segíti a „Megbeszélés” menü, ami mobilon és PC-n is hozzáférhető.
  9. Ha valamivel nem értesz egyet, szóvá teheted. A „Megbeszélés”-ben, vagy akár a fejlesztők felé. Utóbbit el fogják bírálni, ha igazad van javítják/bővítik a programot. Ha úgy tetszik közösségi módon, a te kicsi „nemtudásoddal” is segíthetsz a program jobbá tételében.
  10. A szöveg normál és lassított (kb. 70-75%) módon is le/visszajátszható. A tudásfa vége felé nő a gyorsaság.
  11. Az egérmutatóra megjelennek (többnyire) a szótári tippek. Adott esetekben még szószerkezeti vonatkozásaiban is. Utóbbi viszont a tudásfa végén néha már szó szerint átver. De ebből is tanulsz.
  12. Tág határokon belül elfogadja az elütéseket, mellé nyúlásokat. Többnyire…
  13. Nem piszkál a kiejtéssel. Nem izélget, hogy melyik fogadhoz hogyan tedd a nyelvedet és eközben mit csinálj a beleiddel. Mellőzi a fonetikai jeleket is (amire a tanulók nagy többségének pontosan annyi szüksége van, mint a magas szintű matematikai szimbólumokra).
  14. Ha akarod, akkor tesztelheted a tudásod. Sőt „vizsgázhatsz” – ami egyre több helyen valamilyen szinten akceptálásra kerül. Állítólag.
  15. Nem hagy elkényelmesedni a sokak által nem szeretett „egészség” funkciójával. Egy idő után a megszerzett tudásod „megreped”, felüti a fejét a felejtés, amit bizony be kell foltozni egy gyors és jól „fizető” gyakorlással. Ha nem kezdesz vele semmit, a repedés növekedésnek indul. screenshot_2020-02-28-14-08-41-102_com_duolingo.jpg

 

A Duolingo kisebb zavaró elemei:

  1. Egyenetlen a feladatok nehézségi szintje. Már az elején bejönnek „komplikációk”, a végén pedig nevetségesen egyszerű feladatokat is bedob időnként.
  2. A feleletválasztós és egy szó kiegészítéses feladatok túl könnyűek. Szinte soha nem rontottam ezeket.
  3. Rohadtul nem tudja a magyar tárgyas ragozást. Viszont nem is büntet érte helytelen használat esetén.
  4. Főleg a vége felé szerintem nem igazán elfogadó az „alternatív” megoldásaid tekintetében.
  5. Nincs „folytatása”, nehezebb szintje, szavaknál is megáll 2000-nél. Hiányolok is néhány szót a szótári anyagából, pl. „amazing”.
  6. Ha már ennyire elképesztő, bámulatos és meglepő, helyenként döbbenetes a... Mije milyen? Igen, a ló meg a teknős tejet iszik. Úgy általában. Meg ha már megérkezett a metró a királyi herceggel, akkor fel fogom tételezni, hogy te te vagy/leszel/voltál/lettél volna. Addigra majd a ló már megitta a tejet. Addigra majd Mari néninek más lesz a lába között, és már Mari bácsivá vagy anyává vált volna, attól függően, hogy... Stb.
  7. A mikrofonos működése hektikus és kevés. Viszont kikapcsolhatod. Előzőek miatt a kiejtésed és a saját beszéded háttérbe szorul. Ez a legnagyobb hiányossága.
  8. Magyar nyelvről jelenleg csak az angol érhető el. Más nyelvet csak angolról tudsz tanulni.
  9. Grafikájától ne várj sokat.

+1: engem kifejezetten a zavart a tudásfa végén az elhalálozással (főnév és ige) kapcsolatos feladatok tömege. Ráadásul az utolsó mondat valami hasonló (emlékeim szerint): "Addigra már meg fogok halni (vagy meghaltam volna)."  Nagyon nem stílszerű így "befejezni" egy kurzust, ezer más igét/főnevet lehetett volna választani. Különösen egy amúgy tényleg remek programnál.

Hát itt a vége. Mármint a posztnak. A tanulásomnak koránt sincs vége, csak a gyémántligából fogok kiesni. Maradok a Duolingonál, próbálom stabilizálni a dolgokat, de más programokra is ránézek. Remélem lesz még módom élőben is tesztelni az elsajátítottakat. Kedvenc, követett motoros vlogjaimon már érezhető az előre lépésem, egyre többet értek meg direktben, visszajátszás és szöveg kiíratás/gépi fordíttatás mellett/helyett.

Mindenkinek csak ajánlani tudom a Duolingot angol nyelvhez. Fiatalnak és idősebbnek egyaránt. Egy próbát mindenképpen megér, alapja a napi gyakorlás! Sok sikert hozzá, ha kedvet kaptál! Nem fogsz csalódni benne, és még élvezni is fogod az egészet!

Érd, 2020. február 28.

duo4.png

 

Tájvarázs Murphyvel és Piaggioval

Mindig csinálok valamilyen marhaságot 2020/1

Fáj a lábam. Hogy a k.annyátsztalinnak. A Mama meg kiröhögött. Nem kicsit, ellenben nagyon. De azért megcsináltam. Jó, hogy csak másodikra, meg két taknyolás mellett – de meg van/lesz. Mármint a „Tájvarázs”

bvlcsnap-2020-01-16-17h31m49s534.jpg

Az egésznek Murphy meg az a szar Lamax kamera az oka. Sőt igazából Murphy Lamax az elvtárs becsületes neve. Pedig olyan jókat motoroztam már idén! De a Mama a kiröhögés előtt 1 órával még eredetileg azt mondta, hogy kicsit sem sajnál, mit vigéckedek. Ahhoz képest aztán egész este engem pátyolgatott, miután kissé nehézkesen mozgok. Két mankóval, de ideológiám szerint csak a biztonság miatt. Mondjuk jól bedagadt a lábam és fáj is rendesen...

Kezdődött újév első napján. Az óévet / újévet egy kis motorozással váltottam. Január elseje egészen szürreális volt, se ember, se járművek az utcákon és utakon. Sajna sikerült a kamerát a felhőkre pozicionálnom, így nem tudom dokumentálni... 1:0 Murphynek.

Jó motornak januárban van a műszakija (Piaggio). Nem is raktam fel rá a téli szoknyát. A nagy plexit pedig biztonság miatt leszereltem, nehogy azzal szórakozzanak, és csont nélkül át is ment a gép. De mondták, hogy nem kellett volna szerelnem a hidegben… 2:0 (Jó, esetleg legyen 2:1. De egy francot…)

Az apróságokat az elmúlt 2 hétben is a Piaggioval intéztem / szereztem be. Persze ezek pár km-es városi utak voltak. Teljesen stabil volt, meg se kottyant neki a hideg. Én meg a beöltözést teszteltem. Végül jéger, farmer, túrabakancs, térdvédő, vesevédő, 10 fok alatt síkesztyű, téli motoros dzseki, nyitott sisak mellett tettem le a voksomat.

Aztán bejött a gyönyörű, zúzmarás idő. Gyorsan visszatettem a plexit a robeszre, és mindkét motort behergeltem. Kamera fel a sisakra, és uccu neki az éppen csak mínuszos időben. A Honda se csúszott, de a rossz gumik miatt keveset és kissé óvatosan mentem vele. Végül egy kis offroad a Piaggioval. De egyre nagyobb lett a köd, meg kezdett sötétedni, ezért az erdőbe már nem mentem be vele. Mindkét motor végig totál stabil volt. A köd miatt a kamerától sokat nem vártam. De még azt se hozta, hamar lemerült az akksi. Túl hamar, 3:0 Murphynek.

Másnap, jan. 15-én kisebb volt a köd. Kisebb ügyintézések után (Piaggio) tök feltöltött kamerával irány az erdő. Káprázatos volt! Éppen mínusz volt (-0,1), teljesen stabil volt a gép az erdőben is. Nagyon élveztem. Az már otthon derült ki, hogy természetesen a kamera a legjobb részekhez érve már lemerült. 4:0

Sebaj, majd ma, csütörtökön (jan. 16.) helyre hozzuk, repetázok egyet. Hőmérséklet 2 fok körül, de talán nem olvad. Hát többnyire nem, kivéve, ahol igen. Takonyveszély a jeges permafroston. Meg bemelegítjük a Piaggiot egy körrel, mert tök hideg motorral nagyon utál menni. Motoros csizmát meg nem húzok, mert a talpa jobban csúszik a túrabakancsénál. Majd „hátulról” megyek rá az offroad szakaszra. Hát nem, nagyon eltorlaszolták a régi „bejáratot”, ahol anno még lakott terület vége tábla is volt pár évvel ezelőtt. Megpróbálom kikerülni, de földutas, építkezős zsákutca a vége. Ki is kapcsolom a kamerát akkuvédelmi okokból. Megfordulok, araszolok vissza, és egyszer csak csatt (sisak!), a földön fekszek a jobb oldalamon! Mint jégen a nagy halál, amikor mindkét lábad egyszerre megy ki alólad. Lábam félig a motor alatt. Nincs alászorulva, de kapott egy jókora ütést a belső boka felett, eléggé fáj. Valszig reflexszerűen le akartam támasztani. A kormányt amúgy fogtam, járt a motor – de a motor segge valahogy mégis kiment alólam már a földön, végig nyúzva a lábamat. 156 kg. A térd-, könyök- és főleg a vállvédő protektorok, ja meg a bukó viszont tették dolgukat. A deltaizom még így is kapott egyet, bár eredetileg csak azt éreztem, hogy a protektor megvédett. (Egy nap után nyomkodásra kicsit jelzi, hogy tegnap kapott nem is egyet, hanem kettőt…) 5:0

Tehát elsőre azt konstatáltam, hogy bár fáj, de lábra tudok állni. Gyújtás le, motort könnyedén felállítottam. A plexi kapott rendesen karcolást, a tükör pedig lelazult. Már jött a segítség az egyik építkezésről, de kösz, nem volt rá szükség. Gyorsan hazamentem és töltőre tettem a kamerát. Meg ráfabrikáltam egy kicsi powerbankot, hátha így tovább bírja (túl sokat nem ért). A túracipőt lecseréltem motoros csizmára, nem ment könnyen a zúzódott bokával. Persze a vadiúj szelfibot a jobb zsebemben szintén megadta magát. 6:0

Kb. 1 óra után újból nekiindultam, ezúttal a tuti úton. Az erdei részen pedig a tegnapi nyomaim vezettek végig. Többnyire köves, de volt egy kicsi sárosabb szakasz is. Itt természetesen újból váratlanul ki alólam a motor, újból jobb oldalra estem. A „rossz” jobb lábamat ezúttal szigorúan a motoron sikerült tartanom. A sisakom viszont akkorát csattant, hogy a ragasztást elengedve lerepült róla a kamera. Ami már 200 közeli tempót is kibírt melegebb időben. Motor, kamera vissza (meglepően jól tapadt a hideg ragasztóelem). Itt egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy nem kéne-e hagyni a francba az egészet. De megideologizáltam, hogy innen már nem lesz komolyabb sáros szakasz – és igazam lett. Visszafelé rosszabb lett volna. Amúgy pedig 7:0.

Ekkor következett az erdei út/ösvény legszebb szakasza. Akárcsak az előző napon, most is nagyon élveztem. Utólag derült ki, hogy csak kb. az első negyedéről készült használható felvétel a lencsére került zúzmara miatt. De még ennek is örültem, mert Murphy végig ott röhögött mögöttem. Ugyanis fogytán kezdett lenni a benzinem, és elmentem tankolni. Egy jó 30 milkás két kipufogós BMW tankolt(atott) előttem, éppen kész volt, mögé álltam. Beindítja a csodagépét – és semmi. Elkezd babrálni valamivel, pöfögi a füstöt az orrom alá. Már éppen akartam neki szólni, amikor végre kicsit előrébb állt, amivel persze 2 másik kútoszlopot blokkolt. De hát ilyen apróságok nem zavarták. 8:0

Leveszem a sisakot, és méretes sárcseppet látok a kamera lencséjén. 9:0

Nagy nehezen lesántikálom a tankolást, irány haza. Még ki akarok nézni az egykori katonai lőtérre, az is szép lehet az „alagútjaival”. Az egyik kereszteződésben beszorult kamion, de végül megoldja. 10:0

Kamion után előttem egy sebváltó és gázpedál nélküli Dácia cammog tényleg 20-al. Ezzel engem a világból ki lehet kergetni. Megoldom, de azért 11:0. Lőtéren megyek egy jót, szép az egész, de a sáros földutakat már nem vállalom be. Otthon derül ki, hogy a kamera megint lemerült, 12:0. Töltőre teszem, hamar feltölt, megyek még egy kört a lőtéren a felvétel miatt. Mint később kiderült, már az első zúzmarás akadály elmozdította a kamerát, megint részben az eget vettem. 13:0

Itthon elmondom Mamának, végig röhögi a történéseket. Majd a csizmám leszedése már eléggé kellemetlen volt. Aztán beülök a számítógép elé, és sokáig szerkesztgetem a nyersanyagot a lábam felpolcolása nélkül. Ez hiba volt, lábam bucivá válik, sípcsontom is dagadt és fáj, 14:0. Előbb 1 mankót kérek, egy óra múlva a másikat is. Gyakorlatilag nem tudok járni, még mankókkal is alig, és Diclac kell a fájdalom ellen. Mama megnézi a lábamat, és szörnyülködik, hogy ez tuti törés, azonnal „kezelésbe” vesz borogatás és felpolcolás ügyileg. Még a belépő előteret is kiüríti, hogy nyitott ajtónál tudjak hol bagózni ülve. 15:0

Éjfél felé valamit javul a helyzet, és végül sikerül nyugodtan aludnom. Reggel pedig még húzva a lábamat, de tudok mankó nélkül közlekedni. Szép buci így is, meg a lábfej és a belső – külső boka (nyilván az is kapott, az volt legalul) szépen lilul. De a bevérzés okozta feszülés megszűnt. Most, az események utáni másnap este pedig már egészen elfogadható a lábam, holnap - holnapután talán már cipőt is tudok húzni. Egy hajszálnyit érzem a deltaizom felkari részét is, meg a nyakam baloldala se olyan, mint tegnap volt – de a végét ennek ellenére 15:15-re adom. Mert a videó jó lesz, még egy kicsit kell reszelgetni rajta! Csodáljátok meg Ti is! 

https://youtu.be/6kNCFUo1VkQ