Több szempontból sem lenne konzekvens, ha nem a búvár témát hoznám elő harmadik posztként újszülött blogomon. Ugyanis 32 év alatt 4000 óra feletti igazolt merülést hoztam össze életem során. Ez elég sok. Ugyan másfél évtizede nem tettem hozzá egy percet sem, mégsem tekintem lezártnak a „project”-et. Még reménykedek… (Lásd https://annacsavar.wordpress.com/ , Annácskával amúgy talán 1976-ban volt egy fantasztikus szicíliai búvártúrám az Ő Trabantjával. Ami amúgy egy bizonyos búvárklub legendáriumának bőven része. Talán sort kerítek majd erre is, simán megérné.)

Életem egyik meghatározó eleméről van szó, ami családomra is többszörösen kihatott. Kis házisárkányomat ugyan nem sikerült rávennem, bár tavaly a Gitanán sikerült beöltöztetnem és vízbe csalogatnom egy kis ABC-zésre, azóta is kedvenc képem a kijövetelekor készített fotó. (Igen, Gitana meg Csülök. Gitana egy magyar hajón az Adrián, ami egyúttal egy horvát búvárbázis. Szőrmentén szóba került az induló posztomban. Csülök pedig ott volt a Gitanán és éppen cukkolta nejemet, amikor az ominózus kedvenc képet készítettem. Lesz még Róla szó.) Fiaimnál a búvárkártya megszerzését viszont a jogosítvánnyal azonos kategóriába helyeztem. Amint életkoruk megengedte, azonnal indítottuk a dolgot. Merülgetnek is – néha…

Szóval hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. Éppen vonaton utazott Kaposvár és Fonyód között egy 375-ös gőzmozdony által vontatva. Vele szemben szunyókált egy „fiatal bácsi”, mellette az ülésen valami sárga izé. Két sárga hurka, összekötve fényes csövekkel. A bácsi felriadt, a kisfiú meg megkérdezte, hogy mi az a valami a másik ülésen. A bácsi elmondta, hogy ő búvár, az izé meg egy búvárkészülék. Mondott még valamit, amit a kisfiú akkor nem értett. Sok évvel később tudta meg, hogy egy orosz „Podvodnyik”, népszerűen Podva búvárkészüléket látott kisgyerek korában. A kisgyerek azonban érdeklődő volt, és elkezdett mindenféle könyveket olvasni Cousteau kapitánytól kezdve Kessler Huberten át Hans Hassig. Még a „Csend világa” című filmet is megnézte a moziban. Eszébe sem jutott azonban, hogy élete során egyszer még a Cousteau csapat búváraival is fog merülni Hévízen. Teltek az évek, a kisfiúból egy „egyetemi rangú főiskola” hallgatója lett. Teljesen rendeltetés ellenesen akadt egy szabad hétvégéje, és jobb híján elment a Tudományos Ismertterjesztő Társulat egy vízalatti fotókat bemutató kiállítására. Hát ebből lett a 4000 órám.

A kiállításon szervezőként ott volt N.B. és Husi, mint kiderült mindketten búvárok, N.B már akkor is megszállott búvárfotósként. Husi pedig egész jó csaj volt, és egyeltalán nem volt ”husi”. Megkérdeztem, hogyan lehet ezt itthon csinálni. N.B elmondta, megemlítette a Magyar Honvédelmi (sport) Szövetséget meg azt is, hogy náluk „polgári” klubként nincs hely. Husi viszont rövidre zárta: „Gyere le csütörtök este a klubba, és ott érdeklődj a fiúktól.” Hát így kerültem a másik megtűrt „polgári” A. Klubba, amelynek bő 3 évtizeden át meglehetősen aktív tagja voltam.

Nagyon különleges, egyszerre nyitott, mégis „teljesítményorientáltan” zárt világba csöppentem. Ahhoz, hogy érdemben szóba álljanak veled el kellett végezni egy alapfokú CMAS tanfolyamot. Akkor más még nem nagyon volt, végképp nem Magyarországon – a Klub viszont időnként szervezett ilyen (féllegális és megtűrt, de nem „hivatalos”) képzést. Ennek motorja néhai S.Cs. - jóval később éveken át stabil merülőtársam - volt (passzolt egymáshoz vízalatti úszósebességünk). Ha megvolt az alapképzettséged, aszerint fogadtak be, hogy mit tettél le a klubért és mennyire voltál aktív. A klub felszereléseit, később egyéb (akár pénzbeli) támogatásait ennek függvényében vehetted igénybe. Gyakorlatilag a klub egy többlépcsős tagsági rendszert működtetett, amit a mai napig megtartott, sőt továbbfejlesztett. A klub vízalatti búvármunkákból tartotta fenn magát, amihez az országban egyedülálló eszközparkot szerzett be, nem ritkán saját fejlesztésként vagy átalakításként. Kisipari módon még reduktorgyártás is folyt. A 70-es évek elején voltunk, a klub fenntartásához és üzemeltetéséhez folyamatosan „ügyeskedni” kellett. Normális felszerelést legális úton szinte lehetetlen volt beszerezni. Muszáj volt „sportolni”, ez volt a megtűrés ideológiai alapja (MHSZ). Minden klubtagnak legalább évi egy (általában tájékozódási) búvárúszó versenyen részt kellett vennie. Az már nem igazán számított, hogy talált-e bóját vagy csak a parton egy szivattyú csövét cibálta, itt tényleg a részvétel és a létszám volt a fontos. Anno. A klub később a hazai búvársport egyik fellegvárává nőtte ki magát, tényleg tengernyi országos és világbajnoki cím megszerzése mellett.

Szóval elvégeztem egy alapfokú búvártanfolyamot, és csütörtök esténként néha lementem a klubestre. Később néhány búvármunkába is besegíthettem hétvégén culágerként, majd megengedték egyszerűbb „vizes” közreműködésemet is. Végül sikerült merülnöm is időnként, és beengedtek egyedül is dolgozni az ipari kútba. Ahol mellesleg az esetek többségében semmit, vagy csak éppen valamit lehetett látni. Teljes saját felszerélésem nem volt, de fokozatosan kezdtem/próbáltam beszerezni a cuccokat. Ugyanakkor tanulmányaim és a vívás mellett ez tényleg másodlagos volt, hobbyként kezeltem.

A klubélet egyik nagyon lényeges eleme a (nyári) klubtúrák szervezése volt. „Normálisat” merülni itt lehetett, na meg barlangokban és Hévízen. Utóbbi ugye nem kifejezetten való kezdőknek… Még akinek volt saját egyéni felszerelése, az is rászorult a klub eszközeire. Mindenekelőtt a terepjáró UAZ mikrobuszra, gumicsónakra, csónakmotorra, kompresszorra stb. Az elérhető cél maximuma az Adria és a Földközi tenger volt. Három évente egyszer. Volt kiskapu, az átutazás: pár hétig átutaztunk Jugóban, aztán be kellett szerezni egy bolgár pecsétet az útleveledbe.

Két évet kellett várnom az első tengeri túrámra az Adrián, ami Csülök és Husi társaságában mindössze 3 búváros volt, a már terhes és velünk "nyaraló" Cönci társaságában. Pasman szigetének délkeleti oldalára bivakoltunk be, Zuttal szemben. Szuper volt, végleg fertőzőtté váltam.

Az ezidőtájt végzett merüléseink nem igazán hasonlíthatók össze a maiakkal, főleg a technikai fejlődés és a biztonsági előírások változása miatt. Ahogy mi anno csináltunk, azért ma azonnali helyszíni főbelövés járna. Illetve a búvárbázisokon alapesetben még feleannyi levegőt sem kapsz, mint amivel mi merültünk. ABC felszerelés, flaska, kétlépcsős reduktor, neoprénruha, ólomöv, óra, nyomásmérő, mélységmérő, lámpa akkor is volt. Kompjuter értelemszerűen nem, bár elvileg már volt a piacon valamilyen decometer, S.Cs.-nek volt is egy. Merüléskor a többnyire "Vosztok" búváróra memóriatárcsájának a beállítása volt az indulás első lépése. Műanyagra nyomott decotáblázatokat vittünk magukkal, és aszerint zsilipeltünk visszafelé. Mi az US Army táblázatát használtuk, később a biztonságosabb Max Hahn és NAUI féle táblázatokat. Hévíz külön tészta, ott alapesetben 5-10-15 percet zsilipeltünk 9-6-3 méteren, akár oxigénre váltva - most nem részletezem. Ismeretlen fogalom volt a „nodeco”, fel sem merült. Mentőmellénye annak volt, aki lopott egyet egy repülőről és azt átfabrikálta valahogy – de ez már egy évtized múlva, a 80-as évek elején.

 Jellemzően 2x10 l-es készülékekkel merültünk, 200 atmoszférára töltve. A barlangi merülések miatt – Hévíz is az – hamar rákaptunk az alapból kétreduktoros felszerelésre, ezt használtuk tengeren is. Mentőmellény hiányában a legnagyobb problémát a kiegyensúlyozás okozta. Lennt nehéz, fennt könnyű voltál. Nem néha, mindig. Tetézte a gondot a duplaflaskás rendszer. Induláskor nehéz, feljövetelkor üresen könnyű, húzott felfelé, mint egy lufi. Különféle praktikákat találtunk ki a helyzet kezelésére. Leginkább plusz ólomkockák madzagon, amit a megfelelő mélységben letettél. Persze visszafelé ezt meg is kellett találni. Meg a kő. Teljesen általános volt, hogy a 3 méteres zsilipelésnél egy méretes kődarab volt a hónod alatt.

Ma az Adrián (horvát részen) „turistáknak” tilos 40 m alá merülni. Mi általában 50-60 m alatti merüléseket végeztünk, a legbevállalósabbak néha 70 m alá is lemerészkedtek. Utóbbi azért már nekik sem esett jól… (Én 67,5 méteren jártam legmélyebben, ez már búvárkompjuteres érték.) Zsilipelni tehát mindig kellett, általában már 12 méteren kezdtük pár perccel. Ezeknek a merüléseknek megvolt az a járulékos előnye egyébként, hogy arc- és homloküregeinket totál kipucolta. Főleg az első mélymerülésnél. Nem egy kicsit és némi harákolással fűszerezve, hanem leginkább 6 - 3 méteren félig lett a maszk buborékos takonnyal, amit csak a maszk levételével és kézi tisztogatásával lehetett orvosolni. Néha még repetázni is kellett negyedórán belül vagy a következő emelkedés után. Nem baj, a teljes merülési idő fele úgyis a zsilipelés volt, legalább volt mit csinálni az unatkozás alatt. Apropó, nézd csak a még működőképes ősöreg mélységmérő skálázását: 3-6-10-OX-20…Az „OX” piros, csak ez nem látszik a képen az elöregedett, megzöldült olajban. A „nem búvároknak”: ez a tiszta oxigénes merülések „halálhatára”, innentől kezdődik az oxigénmérgezés, ha túlléped.

Ma balhéznak veled a bázison, ha túl kevés levegőt hozol vissza merülés után. Velünk néha előfordult, hogy kifogyott a szusz. Nem járt érte dicséret és próbáltuk is elkerülni, de szinte mindenkivel megtörtént. Nem egy kellemes dolog a parttól vagy a ladiktól jó messzire, üres dulpaflaskával a hátadon ami a felszínen már csak ballaszt, mentőmellény nélkül, valami ócska röviduszonnyal, némi áramlással és hullámokkal fűszerezve a felszínen, sznorkellel kifelé evickélni. Engem hasonló szituban Sziciliában Csülök mentett meg, mert már annak határán voltam, hogy elszórom a cuccokat, de minimum az ólmost…

A mai napig a fülemben cseng a „rezerv” használatának jellegzetes sziszegése. Olyasmi, mint amikor a benzinkúton a hordozható guminyomás mérőt felteszed töltésre, csak 50 atm nyomás mellett és gyorsabban. Ez egy kis rúd a bal kezeddel elérhetően a készüléken, egy mechanikus szerkezet, 50 atmoszféra levegőt zárol, ez a tartalék szabadítható fel a kar meghúzásával. (Bocs, de talán nem csak búvárok olvassák a leírtakat.) Na ezt komolyan kellett venni, ha nem kisvízben voltál. Ha használtad nyomás felfelé, mert még zsilipelni is kell. Mi is párokban, esetleg hármasban merültünk, de ha sokan voltunk a párok egymásra is figyeltek. Még ha esetleg részben látótávolságon kívül is voltunk egymástól, a buborékoszlopokat jól lehetett látni. De nem illett elkóricálni, főleg nem egyedül, abból utólag mindig balhé volt. A reserv hangját „nagyobb” távolságról is jól lehetett hallani. Ha véletlenül merülési mélységben hallottuk, már gyűltünk is össze, a közvetlen érintett pedig indult felfelé, a többiek meg utána. Ez nagyon ritkán fordult elő, többnyire csak a zsilipelés során kezdtek sorra megszólalni a reservek. Tényleg nagyon vigyáztunk egymásra, a sok közös merülés és élmény, az együtt töltött idő miatt ismertük egymás minden apró rezdülését és agylövését. Így egyeltalán nem volt olyan veszélyes a dolog, éppen ellenkezőleg: biztos lehettél benne, hogy ha valami nem stimmel vagy baj van, jön a segítség.

Kezd túl hosszú lenni a poszt, ezért rövidre fogom a végét. Az első túra után egyre inkább belevetettem magamat a búvárkodásba. Központi kérdéssé nőtte ki magát a tengeri merülés. Javultak a lehetőségek, a klub prosperált, a 80-as években jöttek a trópusi vízek és a családi, gyerekes, majd hajós túrák. Az ipari munkákkal egyénileg is jól kerestünk, bár ez leginkább a felszerelések és túrák fedezetének előteremtését, vagy inkább csak támogatását szolgálta. A rendszerváltást követően robbanásszerűen változtak a körülmények búvárfronton is. Egyre inkább a biznisz került előtérbe, hozzáférhetővé váltak a modern felszerelések, lehetett utazni, itthon is tömegessé vált a búvárkodás. Mi meg lassacskán kezdtünk idősödni, és bár jócskán jöttek „újak”, az „Öregek” egy része a legkülönfélébb okok miatt kezdett kikopni. Talán ideje kissé felidézni a kezdeteket és az „aranykort”. Mert így tekintek vissza rá.

Érd, 2018.10.21.

Ps.: Bocs a technikai részletekért, akit untatott ez a rész. De nagyon is hozzátartozik a dolgokhoz. Amit leírtam, az pedig nem volt szabálytalan. Nagy tapasztalattal rendelkező, gyakorlott búvárokról volt szó, akik profinak tekintették magukat. A döntő többség az is volt.